Ancus Martius, az ókori Róma negyedik uralkodója alapította Ostiát, és az új település háromféle célt szolgált – kijáratot nyitott a tengerre, biztosította a só- és gabonaellátást, valamint meggátolta, hogy az ellenség felhajózzon a Tiberisen. A korábbi régészeti feltárások kiderítették, hogy a városmag a i.e. 4-3. század fordulóján épült, az ásatások során napvilágra kerültek az ókori település fő útvonalai, épületei. A kikötő hollétéről viszont sokáig semmit sem tudtak, noha a reneszánsz kora óta kutatták helyét.

A múlt század fordulóján olasz régészek arra a következtetésre jutottak, hogy a kikötő a várostól északnyugatra, a császári palota mellett lehetett. Később geofizikai vizsgálatokkal valószínűsítették a kikötő medencéjének helyét, de a tudósok nem tudtak egyezségre jutni kikötő pontos helyének kérdésében.

Megfúrták

Olasz és francia kutatók, Jean-Philippe Goiran (francia Nemzeti Kutatási Tanács, CNRS) irányításával a Tiberis torkolatánál 12 méteres mélységig lefúrtak, és a rétegtani vizsgálatok kimutatták, hogy a tenger Ostia térségében jóval a város alapítása előtt, a i.e. 1. évezred elején jelent meg. Az elemzések tanúsága szerint a kikötő Ostiától északnyugatra, a folyótorkolat bal partjánál a i.e. 4-2. század között épült. Ekkor mélysége elérte a 6,5 métert, vagyis a korábbi feltételezésekkel ellentétben tengeri gályákat is tudott fogadni.

A i.e. 2. század és az 1. század eleje között az egymás utáni árvizek fokozatosan eliszaposították a kikötőt, 1 méterre csökkent a vízmélység, és emiatt lehetetlenné vált a hajózás. Ekkor kezdődött meg Portus kikötőjének építése 3 kilométerre északra a Tiberis torkolatától. A gigantikus, 200 hektáros létesítmény vált Róma kikötőjévé.