David Keys, a BBC tudósítója számol be arról, hogy Paraguay balközép elnökének, Fernando Lugónak a hatalomból való elmozdítása Dél-Amerikában azóta sem szűnő politikai viharokat kavart, és arról, hogy az ország instabilitását történelmi tényezők okozzák.
Olyan mértéket öltött a politikai bizonytalanság Paraguay fővárosban, Asunciónban, hogy két, az EU délkelet-amerikai változatának is nevezhető nemzetközi szervezetben, az 1991-ben alapított MERCOSUR-ban és annak kiterjesztésében, a 2008-as UNASUR politikai csoportosulásban is szüneteltetik az ország tagságát. A dél-amerikai kormányok nagy részét szintén készületlenül érték a fejlemények, mivel abban bíztak, a demokratikusan megválasztott vezetők elleni államcsínyek és hirtelen hatalomfosztások bevett gyakorlata már a múlté. Ám reményeik mindössze 24 óra leforgása alatt szertefoszlottak – ennyire volt szüksége a paraguayi parlament jobbközép többségének, hogy megfossza a hatalomtól az elnököt.
A képviselőtestület arra hivatkozva távolította el a 2008-ban megválasztott Fernando Lugót idén júniusban, hogy állítólag arra biztatta a földtulajdonnal nem rendelkező parasztokat, foglaljanak el egy magánbirtokot, illetve hogy – vádlói szerint – nem akadályozta meg a földművesek és a rendőrség közötti véres összecsapást 2012. június 15-én. Azt is a szemére vetették, hogy nem lépett fel a szélsőbaloldali csoportok ellen, engedélyezte, hogy katonai támaszponton tartsanak gyűlést a Dél-amerikai Ifjúszocialisták, és aláírt egy az elnöki hatalmat oltalmazó nemzetközi egyezményt. Lugo ellenfelei mindössze 18 órát – a volt elnök szerint azonban csak kettőt – adtak arra, hogy felkészüljön a védelmére, és arra a döntésre jutottak, hogy mivel minden vádpont köztudomású, szükségtelen azokat bizonyítani.
A paraguayi belpolitikai helyzetet sok elemző a kontinenst megosztó, a dél-amerikai kormányzati berendezkedéseket még egy évtizeddel ezelőtt is hagyományosan domináló jobboldal és a Hugo Chávez 1998-as venezuelai elnökké választása óta szaporodó balközép rezsimek közötti ellentétek láncolatára fűzi fel.
Dél-Amerika nagy részén – legalábbis a korábbiakhoz képest – ma már ritkábbak a politikai vagy katonai puccsok, ám Paraguayban 1990 óta három sikertelen katonai puccskísérlet történt, valamint az elmúlt három évben számtalan próbálkozás arra, hogy Lugót vád alá helyezzék; ezt a próbálkozást végül siker koronázta.
Két fő oka van annak, hogy Paraguay miért van kitéve jelenleg is az ehhez hasonló politikai felfordulásoknak. Egyaránt közrejátszanak ebben az ország erős nacionalista mozgalmai, valamint az a tény, hogy a civil társadalom és a tradicionális, ideológiai alapokon nyugvó pártpolitizálás még korántsem jutott olyan fejlettségi szintre, mint tette azt a kontinens más országaiban.
Paraguay nem először jár külön utakon. Nem csoda, ha a szomszédos országok politikusai időnként Dél-Amerika Tibetjének kiáltották ki – annyira elvágta magát a körülötte zajló folyamatoktól. Az izolációra bizonyos mértékben választ ad az ország történelmének három fontos jellemzője: az egyedülálló nyelvi örökség, a szomszédos népek részéről érzékelni vélt ellenséges attitűd, valamint sajátos geopolitikai helyzete. Mindhárom hozzájárult ahhoz, hogy a paraguayi közbeszédet inkább országuk és a külvilág közötti ellentmondásos viszony, mintsem a nyugati világban megszokott társadalmi és gazdasági vitatémák uralják.
E három tényező közül talán egyik sem tüzelte annyira a paraguayi szélsőséges nacionalistákat, mint a szomszédos országokhoz fűződő kaotikus viszony. Történetének jelentős részében Paraguay ugyanis gyakran szenvedett el külföldi hódításokat és beavatkozásokat.
Az ország legnagyobb katasztrófája – amelynek emléke mélyen beleágyazódott a nemzettudatba – az 1864 és 1870 között lezajlott úgynevezett Hármas Szövetség háborúja volt. Brazília, Argentína és Uruguay egyesült erővel Paraguay majdnem felét csatolta el, és az ország lakosságának 60–70 százaléka is odaveszett a harcok során.
Több mint fél évszázaddal később, 1932 és 1935 között szintén igen véres háborút vívott Paraguay Bolíviával, amelyek kiváltó oka a Chaco-vidék és az azon felfedezett olajmezők vitatott hovatartozása volt. Bár a háború végén Paraguay területi követeléseinek javarészét helybenhagyták, az ezután következő évtizedek sorozatos katonai puccsai alaposan megtépázták az államhatalmat.
A háborúk és a diktatórikus rezsimek okozta szenvedések mellett a nyelvi elkülönülés is a nacionalista szólamokat erősíti. A környező, zömmel spanyol és portugál ajkú országoktól eltérően Paraguayban – ahol a lakosság döntő többsége mesztic – a spanyol mellett a másik hivatalos nyelvet, az őslakos guaranít is sokan beszélik. Peruban és Bolíviában a helyi nyelvekhez való ragaszkodás elsősorban az indián népesség identitását erősítő tényező, Paraguayban azonban sok politikus inkább eszköznek tekinti az ország elkülönülésének hangsúlyozására.
A guaraní nyelv és kultúra jelentősége a 16. századi spanyol gyarmatosítás idejére vezethető vissza. A paraguayi gyarmattal a spanyolok célja elsősorban az volt, hogy az országgal azonos nevű folyón az Andokból származó ezüstöt biztonságosan eljuttathassák az atlanti-óceáni kikötőkhöz. A hódítók és a bennszülött nők közötti (gyakran poligám) kapcsolatokból számos kevert etnikumú utód született – a gyarmat egyik első kormányzójának, Domingo Martinez de Iralának nem kevesebb mint 70 ágyasa volt. A 19. század elején a függetlenségét 1811-ben elnyert ország első vezetője, José Gaspar Rodríguez de Francia (aki egészen az 1840-ben bekövetkezett haláláig diktatórikus eszközökkel zárta el országát a külvilágtól) politikai okokból olyan rendelkezést hozott, hogy az európai bevándorlók csak bennszülöttekkel, afrikaiakkal vagy kevert etnikumú személyekkel léphetnek házasságra.
Az ország a függetlenség kivívásától kezdve gyanakvással tekintett szomszédjaira – a 19. század elején több mint két évtizedig úgymond a régióban uralkodó káosz begyűrűzésének megakadályozására zárták le teljesen a határokat.
Szintén kedvezőtlen fejlemény – és az ország izolációját, valamint a politikai intézmények fejletlenségét erősíti –, hogy Paraguayban igen gyengék a civil szervezetek, ugyanis sokáig nyoma sem volt annak a széles közép- és munkásosztálynak, amely táptalaja lehetett volna az ideológiai elvek mentén szerveződő pártoknak (a konzervatív Colorados és a liberális Azules pártharcai alig felelnek meg ezeknek a kritériumoknak), és korlátozhatta volna a hatalmat.
Ennek következményeként a hatalom csúcsára jobbára az egymással élesen szembenálló földbirtokos csoportok jelöltjei kerültek. A háttérben az áll, hogy a környező államokhoz képest Paraguayban fejletlenebb az ipar, elsősorban a mezőgazdaságra támaszkodik. A társadalom többségét a szegény földművelők alkotják, és igen nagy a szakadék a legszegényebb rétegek és a gazdasági elit között: egész Dél-Amerikában példátlan az az arány, hogy Paraguayban a lakosság 2 százalékának kezében összpontosul a termőföld 77 százaléka.
Furcsa mód mindez részben és akaratlanul annak is tulajdonítható, hogy Paraguay urai az elmúlt évszázadokban gyakran egalitariánus politikát követtek.
A spanyol korona a 17. század elején hatalmas területeket engedett át a jezsuita rendnek a mai Paraguay területén – később Dél-Amerika más részein is –, hogy Isten igéjével késztessék behódolásra a bennszülötteket, egyúttal határ menti ütközőzónákat alakítsanak ki, és ellenőrzés alatt tarthassák a jezsuita telepeken dolgoztatott indiánokat.
A jezsuiták utópisztikus eszméket követve népesítették be autonóm területeiket Paraguay déli részén. A bennszülöttekkel közösen 30 missziós települést hoztak létre – gondosan elkülönítve a gyarmatvárosoktól –, amelyek mindegyikében átlagosan 3000 guaraní indián lakott. Kooperatív munkamegosztás, gazdasági közösség, keresztény hitelvek – ezek voltak a telepek alaptézisei, sőt: még önvédelmi milíciákat is felállítottak a mai Brazília területéről betörő rabszolga-kereskedők ellen.
A jezsuiták kezében lévő több millió hektáros területet hosszú időn keresztül nem privatizálták – még amikor másfél évszázaddal később, 1767-ben az egyébként sikeres és önfenntartó gazdaságpolitikát folytató jezsuitákat kiűzték a térségből, a spanyol korona a földjeik nagy részét akkor is inkább magának tartotta meg.
Jó fél évszázaddal később a független Paraguay diktátora, José Gaspar Rodríguez de Francia szintén kísérletet tett a mesterséges egyenlősdire: a nagybirtokosoktól elvett földeket a szegényebb rétegek körében osztotta újra. A földek állami tulajdonban maradtak, a földművesek azonban névleges bérleti díj fejében művelhették azokat. A társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölésére tett erőltetett kísérletek azonban az 1880-as évektől kezdve a visszájára fordultak.
A Hármas Szövetség háborújának lezárulását követően Paraguay új vezetőinek égetően szükségük volt mind az államháztartás egyensúlyának javítására, mind pedig politikai támogatottságuk növelésére. Az állami földeket külföldi befektetőknek, illetve politikai szövetségeseiknek kívánták értékesíteni, valamint átruházni. Ennek következménye az lett, hogy 1900-ban Paraguay termőföldjeinek felét mindössze 79 család, továbbá vállalkozás uralta. Az új elit azután nem csupán az ország gazdaságát, hanem a hatalmi harcokat is számottevően befolyásolta a következő időszakban.
A 20. század második felében újabb hullám következett az állami földek politikai és katonai vezetőknek történő átjátszásában – így az országban tovább nőtt a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség.
Az elmúlt hónapok eseményei miatt Paraguay kontinensszerte ismét a politikai viták kereszttüzébe került. A közép- és dél-amerikai országok többsége elítélte Lugo elnök eltávolításának módját (maga Lugo és „parlamentáris puccsnak” nevezi a történteket), ez azonban nem csupán egy aktuális és konkrét ügyben való ellentétre világít rá, hanem az ország és a régió történetének sajátos fordulataira is.