Miután 1914-ben a levelek már rég lehullottak, de az öldöklés még mindig tartott, a katonák szinte minden fronton saját kis fegyverszünetet kötöttek az ellenséggel karácsony napján. Akik előtte és utána pár nappal egymás vérében gázoltak, december 25-én együtt énekeltek és ittak. Dominic Sandbrook történész visszaemlékezések alapján idézi fel, mi is történt a nyugati fronton 1914. december 25-én.
Nagyon úgy tűnik, hogy a németek kezdték. Amikor leszállt a karácsony este, a frontvonalak között karácsonyi dalok hangjait sodorta a szél. Az ideges brit őrszemek a lövészárokból kilesve még karácsonyi lámpások fényét is látták a távolban. C. H. Brazier lövész utólag így emlékezett a történtekre: „Az ellenséges lövészárokban lévő német katonák egyszer csak kiáltozni kezdtek: Cigarettát! Pudingot! Boldog karácsonyt! – és hasonlókat, úgyhogy két bajtárs kimászott az árokból, és a német vonalak felé indult.” Alig félúton járhattak azonban, amikor négy német katonába botlottak, akik mindössze szivarokkal és egy üveg borral voltak „felfegyverkezve”. „Azt mondták, ha mi nem lövünk, ők sem fognak karácsonykor lőni” – idézte fel Brazier.
Nem csoda, hogy a karácsonyi fegyverszünet az első világháború krónikájának egyik legismertebb epizódja, amely az ipari méretekben űzött tömegmészárlás kellős közepén az emberi méltóságról üzent. Egy másik brit közlegény tanúbizonysága szerint az ő frontszakaszán – ahol kevesebb mint 40 méterre feküdtek egymástól a lövészárkok – a britek kezdeményezték a fegyverszünetet. „Jó reggelt, fritzek! – kiabáltak át karácsony napján. – Hogy vagytok? Gyertek át!” „Nem megyünk. Ha mennénk, lőnétek.” „Nem fogunk… Gyertek, adunk nektek egy kis bagót!”
Végül megállapodtak abban, hogy félúton találkoznak. „Egyikünk teletömte a zsebét cigivel, és kimászott az árokból – írta a közlegény. – A német fickó is így tett, és középen találkoztak, kezet ráztak, a fritz elvette a cigiket és cserébe sajtot adott.”
A legtöbb ember, aki hallott valaha is a karácsonyi fegyverszünetről, két momentumra emlékszik: arra, hogy az angol, francia és német katonák együtt énekelték a Csendes éjt, valamint arra, hogy lejátszottak egy focimeccset, amelyen a németek diadalmaskodtak 3-2-re. Igazság szerint azonban egyik történet sem teljesen helytálló. A Csendes éj a britek körében nem volt annyira ismert karácsonyi dal, kevés erről szóló levélben fordul elő. A Jöjjetek, ó hívek (O Come All Ye Faithful) nagyobb népszerűségnek örvendett, vagy az olyan nóták is elterjedtebbek voltak, mint Robert Burns versének, a Régi, régi dalnak (Auld Lang Syne) a sorai.
Ami a focit illeti: alig egy-két korabeli forrás említi. Néhány katona ugyan feljegyezett valami ilyesmit, de mindkét csapatban britek játszottak. Egy Rugbyből származó baka azt írta a szüleinek, a németek „szerettek volna focizni, de nem lett belőle semmi”.
A fegyverszünet természetesen nem volt egyetemes – egyes frontszakaszokon továbbra is ropogtak a fegyverek –, de mindenesetre rohamosan terjedt a nyugati fronton. Az egyik skót lövészszázad katonája, Cunningham közlegény szerint bajtársai a németekkel együtt énekelték a karácsonyi dalokat egész éjjel, majd reggelre kelve látta, hogy németek közelítenek az állásaik felé: egy hordó sört gurítanak maguk előtt, amelyet egy megszállt sörfőzdéből szereztek, és megosztottak az ellenséggel.
Egy másik frontszakaszon Brazier a barátaival együtt átfésülte a környező, elhagyott házakat, ahonnan cilindereket, zsirardikalapokat és esernyőket gyűjtöttek. „Magunkra vettük ezeket, és átsétáltunk a németekhez. Viccesen nézhettünk ki cilinderben és nyitott esernyővel. Néhányan fordítva ültek a biciklire, és úgy hajtották. Jól szórakoztunk, és a németek is jót nevettek.”
Persze nem mindenki volt ennyire feldobva a fegyverszünettől. Számos tiszt rosszallóan nézte a fejleményeket, és a közkatonák sem mind vettek részt az ünneplésben. Az egyik leicestershire-i baka szomorúan számolt be arról, hogy hiába állapodtak meg a szemben álló felek egy nem hivatalos tűzszünetben, amikor a britek kimásztak a lövészárokból, a németek tüzet nyitottak rájuk: „ketten meghaltak és sokan megsebesültek”.
Bár a pacifisták abban reménykedtek, a fegyverszünet egy új korszak beköszöntét jelzi, a katonák lábhoz teszik a fegyvert, és vállvetve küzdenek majd egy nemesebb ügyért, az öldöklés rutinja ismét felülkerekedett. Henderson, a műszaki alakulatok egyik őrvezetője azt írta: másnap, 26-án „éjfélkor riadót fújtak, harckészültségben vártunk hajnalig, és láttuk, hogy akikkel az előző napokon haverkodtunk, megpróbálnak lerohanni minket, de ugyanúgy szétzúztuk a soraikat, mint máskor. A harctér, ahol kezet ráztunk, és boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, tele volt német hullákkal.”