Túlélők hiányában elvileg lehetségesnek kellene lennie annak, hogy indulatok nélkül nézzünk szembe azzal, ami a történelmi realitás, vagy legalábbis elviseljük azt a fájdalmat, amit a tényekkel való szembesülés okoz. Erre tesz most épp kísérletet a budapesti Nyílt Társadalom Archívum Centrális Galériájának tematikus kiállítása is. Hozzá kell tennem: a mítoszokra keletkezésükkor nyilvánvalóan szükség volt, sőt jelentős részük keletkezésekor akár progresszív hatásúnak is nevezhető. Jó példa erre az a három, bizonyos elemeiben egymásnak is ellentmondó mítosz, amely talán a legszívósabban él tovább mind a mai napig a magyar társadalomban. Ezek: (1) a hadsereget „meghalni” küldték ki a Donhoz és rosszul szerelték fel, ami ott történt az egy „második Mohács”, (2) a katonai ellenállás a szovjet támadás után minimális volt és (3) a magyar hadsereg alapvetően humánusan viselkedett a helyi lakossággal – szemben a németekkel, akik kegyetlenek voltak.

Az első mítosz megteremtése Nemeskürty István nevéhez fűződik. Nemeskürty „Requiem egy hadseregért” című könyvének komoly érdemei vannak abban, hogy a II. világháború magyar áldozatait meg lehetett egyáltalán siratni. 1945 után egészen műve 1972-es megjelenéséig a háború magyar halottai nem szerepelhettek a mindennapi emlékezetkultúrában. Csak az „antifasiszta” áldozatokat lehetett megsiratni, mindenki más egy bűnös fasiszta rendszer segédjének, tehát bűntettesnek számított, akiről jó esetben hallgatni lehet, rosszabb esetben pedig megbélyegzésükről írt a propaganda.

Nemeskürty az MSZMP kultúrpolitikusainak támogatásával szakíthatott ezzel a szemlélettel, amennyiben kimondhatta: a magyar katonákat is el kell siratni, mert zömükben áldozatok voltak és tragédiájuk valójában egy második Mohács. Nemeskürty műve első megjelenése óta jelentős példányszámban hat kiadásban jelent meg (legutoljára 1999-ben), ezért mind a mai napig befolyásolja a témáról folytatott közbeszédet. Mindezt azért is ki kell emelni, mert a progresszív mondanivaló mellett Nemeskürty sok valótlanságot is elterjesztett és ezekből mind a mai napig semmit sem vont vissza.

Furcsa ez, mert a legendák születésükkor nyilvánvalóan azért kellettek, hogy a könyvet egyáltalán kiadhatóvá tegyék. Nemeskürty ugyanis azon az áron emelte fel a második magyar hadsereg halottait, hogy cserébe a Horthy-rendszerről megsemmisítő és igazságtalan bírálatot mondott. Ő terjesztette el a köztudatban azt a legendát, hogy azt a hadsereget szándékosan meghalni küldték a Donhoz, hogy a katonák mindenből csak a legrosszabb felszerelést kapták meg. Hiába cáfolták ezeket az állításokat már 1972-ben is többen (például azzal hogy az ország teljes fegyverkészletének felét ez a hadsereg kapta), a kritikusok nem kaphattak nagy nyilvánosságot.

A második legenda elterjedésének több oka is van. A pártállami történetírás számára sokáig eleve tabu volt bármi jót írni a magyar katonákról, tehát sikeres ellenállásukról sem eshetett szó. Nem forszírozhatta ezt a témát Nemeskürty sem, hiszen ha arról értekezett volna, hogy a Vörös Hadseregnek a magyar katonák milyen veszteségeket okoztak, azzal a „baráti” Szovjetunióval szemben követett volna el megengedhetetlen illojalitást.

Az az érdem, hogy a 2. magyar hadsereg szenvedéstörténete generációk számára kézzel foghatóvá is vált, Sára Sándoré és munkatársaié, akik közül a rövidség kedvéért most csak Csoóri Sándort, Hanák Gábort és Marx Józsefet említem. Krónika című 1982-es huszonöt részes tévésorozatukat már az első néhány rész levetítése után is cenzúrázták, majd a tizenötödik rész után betiltották. Ennek több oka is volt: az MSZMP kultúrpolitikusai megengedhetetlennek tartották, hogy egyáltalán szó legyen a magyar katonai bátorságról (ami több interjúban, amelyekben az érintett harcélményeit beszélte el, megjelent), másrészt elfogadhatatlan volt, ahogyan egy „horthysta katona” és egy „szovjet elvtársnő” intim viszonya a filmben megjelent.

Sára művét különböző változatokban a rendszerváltás óta többször is vetítették, sőt egy rövidített változatot kötetben is kiadtak. Az abban megszólalók emlékezései ebből adódóan „hivatalos emlékezetté” váltak. Amellett hogy felerősítették a „második Mohács” mítoszát, olyan történeteket mondtak el a kamerának, amelyeken erősen érezhetőek a pártállami rendszer több évtizedes elvárásai.

Az után, amit az interjúban megszólalók 1945-től kezdve átéltek, egyikük sem gondolhatta, hogy 1979-ben, amikor a film felvételei kezdődtek, teljesen szabadon nyilatkozhatnak élményeikről. Ráadásul emlékezésüket alapvetően befolyásolták a rögzítés körülményei is. Az interjúalanyok meg kívántak felelni azoknak a vélt kimondatlan elvárásoknak, amelyeket Sáráról és társairól feltételeztek, például a Nemeskürty által kanonizált történelemképnek, amelyet egyikük sem kritizált az interjúban. A megszólalók közül Lajtos Árpád vezérkari őrnagy vagy Kádár Gyula vezérkari ezredes pontosan tisztában volt ugyan ennek tarthatatlanságával, de mivel az ÁVH illetve a Gulág legmélyebb bugyrain is keresztülmentek, sőt Kádárt a III/III be is szervezte, jobbnak látták, ha a Kádár-korszak felkent kultúrpápáját nem hazudtolják meg.

A torzításokra példa az is, hogy a megkérdezett kb. 50 fő közül többen különböző elismerésekben részesültek a harcok során tanúsított magatartásukért, de erről egyetlen érintett sem számolt be. Nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy ugyanabban az időszakban a BM III/III-as csoportfőnöksége még több akciót szervezett volt ludovikás tisztek bajtársi találkozóinak ellehetetlenítésére is, háborús hőstettek bevallása tehát egyenlő lett volna az önfeljelentéssel. A magyar katonák hőstetteiről a korszakban lehetetlen volt beszélni, mivel hivatalosan hősök csak az antifasiszta oldalon létezhettek. Néha ezt ki is mondták is az interjúalanyok, amikor egy-egy „rázósnak” érzett résznél visszakérdeztek az operatőrnek, hogy „ezt elmondjam”?

Ez vezetett oda, hogy a legtöbb visszaemlékező harci élményeit eltorzítva, csonkán adta elő és elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hadsereg felbomlását, az özönlésszerű visszavonulást mutassa be. Ha azonban közelebbről vizsgáljuk meg az eseményeket, nyilvánvalóvá válik, hogy ez a kép a valóságnak egy felnagyított szelete csupán. Ha a magyar katonák csakugyan komolyabb harc nélkül özönlöttek hátra, akkor hogyan lehetséges, hogy a támadás első három napja alatt az urivi hídfőből támadó 132 szovjet harckocsiból 83 megsemmisült? Ha nem volt néven nevezhető ellenállás, akkor egyáltalán miért menekült meg bárki is a hadsereg katonái közül?

Valójában a 2. magyar hadsereg veresége korántsem volt annyira teljes, mint amennyire ezt az érintettek előadták, és a szovjet vezérkar sem könyvelhetett el saját szempontjából teljes sikert.

Mohácsnál több veszett

„Második Mohácsról” a veszteségek alapján nem lehet beszélni (az 1526-os mohácsi csatában a 24 ezer fős magyar sereg nagyjából 70 százaléka pusztult el). Ha csak a számokat nézzük, akkor a következőkre jutunk: A mintegy 210 ezer fős hadseregből 1943 január–február között fogságba esett 26 ezer fő, 42 ezer harcban elesett vagy megfagyott, 28 ezer pedig megsebesült. Ez a teljes állománynak kevesebb mint fele. Ezzel szemben a Don-kanyartól délre, Sztálingrád térségében védekező mintegy 260 ezer német katonát teljesen bekerítették és ebből a létszámból csupán 42 ezer főt (90 százalékban sebesülteket) evakuáltak repülőgépen, 107 ezren estek hadifogságba és közülük csak 4 ezer tért vissza. Magyarán: a német csapatok veszteségei arányaiban is sokkal súlyosabbak voltak, mint a 2. magyar hadseregé. Ha a szovjet oldalt nézzük, akkor is az állapítható meg, hogy számukra a magyar csapatok elleni hadművelet nem volt sétagalopp: a Voronyezsi Front támadó hadművelete során 33 ezer halottat és 61 ezer sebesültet vesztett, ennek mintegy felét magyar csapatokkal szemben.

A veszteségek egyetlen csoport esetében értek el megdöbbentően magas értékeket. Ha a munkaszolgálatosok veszteségi adatait nézzük, akkor megállapítható, hogy közülük gyakorlatilag minden második meghalt vagy hadifogságba esett. Ez különösen furcsa, hiszen a munkaszolgálatosok alapvetően a front mögöttes területén állomásoztak, harcokban fegyver hiányában részt sem vehettek, túlnyomó többségüknek tehát meg kellett volna menekülnie. A 2. hadsereg létszámának majdnem 30 százaléka, közel 43 ezer fő állt munkaszolgálatosokból. Ebből 1943 január–február között 21 287 fő meghalt, eltűnt, fogságba esett vagy megsebesült. Mivel utóbbi kategóriába kevesebb, mint 5 százalék tartozott, elmondható, hogy egy munkaszolgálatos 50 százalékos eséllyel jött haza a Don-kanyarból, míg egy honvédnak erre körülbelül 75 százalékos esélye volt.

Ennek az aránytalanságnak egyetlen magyarázata lehetséges, nevezetesen az, hogy a hadsereg tervszerűen elhanyagolta munkaszolgálatos katonáinak ellátását. A munkaszolgálatos veszteségeket tovább súlyosbítja, hogy a fogságba esettek jelentős részének esélye sem volt túlélni az ottani megpróbáltatásokat. Formálisan ugyan igaz, hogy a munkaszolgálatosok jelentős része szovjet hadifogságban pusztult el, a felelősség azonban ezért a magyar honvédséget is terheli. Mindez nem lett volna szükségszerű, ugyanis a munkaszolgálat, minden ezzel kapcsolatos mítosz ellenére, nem volt „mozgó vesztőhely”. A háború teljes időtartamát nézve egy munkaszolgálatosnak jóval több esélye volt a túlélésre, mint egy fegyveres katonának.

Tény, hogy a 2. magyar hadsereg védelme egy hét leforgása alatt összeomlott, és a hadsereg a visszavonulás során elvesztette nehézfegyverei közel 100 százalékát, a kézi fegyvereknek pedig mintegy 70 százalékát. A szovjet hadműveleti tervek azonban nem ezt irányozták elő, hanem a teljes létszám bekerítését és megsemmisítését – ami nem történt meg. A szovjet hadműveleti tervek kudarca csak a magyar csapatok helytállásával magyarázható. Erről ma sem tud eleget a köztudat, holott ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között a honvédeknek fel kellett venniük a harcot, akkor még inkább kiugrik a magyar katonai teljesítmény rendkívülisége. A hadsereg ugyanis alig rendelkezett hatékony páncélelhárítással, harckocsikat a katonák csak közelharcban tudtak megsemmisíteni. A hadműveletek alatt rendkívüli volt a hideg (általában -15 és -25 Celsius-fok közötti hőmérsékletet mértek). Ehhez képest az urivi hídfő körüli ellenállást a szovjet csapatok csak öt nap alatt számolták fel, rendkívül veszteséges harcokban.

E sorok írója azt gondolja, hogy vesztes és győztes oldalon egyaránt vannak hősök. Nyilván nehéz a hősiesség értékelése egy olyan háborúban, amelyet eleve bűnös célokért indítanak. Az viszont biztos, hogy azok, akik a Don-kanyarból hazajutottak, csak azért juthattak haza, mert bajtársaik vagy épp ők maguk (de leginkább mások) akkor is kitartottak, amikor az már teljesen reménytelennek tűnt. A korabeli dokumentumok mellett az 1990 után megjelent visszaemlékezések is ugyanazt igazolják vissza: az első vonalban küzdők csak akkor hagyták el állásaikat, amikor lőszerük elfogyott. Az első vonalból megmenekültek száma minimális, a túlélők háromnegyede a mögöttes területeken állomásozó csapatok sorából került ki.

Feltehetjük a kérdést, mi motiválta a magyar katonák helytállását? Nyilván vannak, akik szerint a kötelességteljesítés ethoszának, mások szerint az antibolsevizmusnak köszönhető, hogy a katonák többsége kitartott. Valójában a második szempontnak minimális szerep juthatott. Minden más nehezen határozható meg, mivel egyszerű gyakorlatias szempontok is arra motiválták a katonákat, hogy teljesítsék feljebbvalóik parancsait. A gyors megadás a szovjet csapatok felé technikailag is kivitelezhetetlen volt, nem beszélve arról, hogy egy ilyen akció különösen zord időjárási viszonyok között rendkívül magas kockázatot jelentett annak aki vállalkozott rá (a hadifoglyok jelentős része a táborba szállítás során megfagyott, sokakat a fogságbaesés pillanatában agyonlőttek).

A hadsereg tagjai egységesek voltak abban, hogy haza akartak jutni – a Szovjetunióról és a bolsevizmusról egyébként sem szereztek túl szívderítő tapasztalatokat. A hazajutásra viszont csak akkor volt esélyük, ha kötelékben maradtak és teljesítették a kapott parancsot. Nem véletlen, hogy a harcfegyelem csak akkor bomlott fel, amikor az egyes egységek több éjszakát eltöltöttek a szabadban, fegyverzetük egy részét elvesztették és ellátást is alig kaptak. A visszaözönlő fegyvertelen horda képét egyébként nem csak a kommunista propaganda terjesztette el. Része volt ebben a Wehrmacht több tisztjének is, akik erről írtak jelentéseket. Azt azonban egyikük sem említette meg, hogy a hadsereg mögöttes területén gyülekeztetett felváltó csapatoknak még a kézifegyvereket sem osztották ki, amikor a visszavonulás megindult, nem csoda, ha ők fejvesztve menekültek az első szovjet tank megjelenésekor.

A humánus magyar katonaság legendája

Az utolsó mítosz a humánus magyar katonaság legendája. Ez a mítosz részben természetes reakció is volt a pártállami rendszer rágalmaival szemben. Az is igaz, hogy a magyar honvédséget semmilyen ideológiai megkötöttség nem terhelte, szemben a Wehrmachttal vagy az SS-el. Biztos, hogy sok magyar tiszt humánusan viselkedett. Ha azonban a történetek orosz vagy ukrán olvasatát állítjuk a magyarral szembe, akkor elég elborzasztó képet kapunk. A magyar honvédség kevésbé viselkedett fegyelmezetten, mint a Wehrmacht. A két szervezetet összehasonlítva, az elsőnél gyakoribban voltak az önkényeskedések, kevésbé voltak tekintettel a helyi lakosság érdekeire. Ez nem meglepő, hiszen szemben a Wehrmachttal, amely messzemenőkig rá volt utalva a helyi lakosság együttműködésére, a magyar csapatok abból indulhattak ki, hogy szovjetunióbeli tartózkodásuk ideiglenes vendégszereplés csupán.

Emellett a magyar honvédség intézményesen ugyanúgy kivette a részét bizonyos háborús bűncselekményekből, mint a német. Ahol magyarok voltak a megszálló alakulatok, ott ők gyűjtötték össze a helyi zsidóságot, ők biztosították legyilkolásukhoz a karhatalmat. Sajnos a magyar királyi honvédség semmivel sem volt humánusabb, mint egy átlag Wehmacht-egység. Minderről a magyar közvélemény sajnos szinte semmit sem tud. Furcsa módon a kommunista diktatúra óvakodott az ilyen ügyek nyilvánosságra hozatalától, mivel attól tartott, hogy ez is zavarná a népek közötti internacionalista barátságot, emellett sejtették azt is, hogy ez effajta propaganda csak olaj volna a tűzre és még inkább fokozná a Szovjetunió iránt érzett negatív érzelmeket.

Nem szükségszerű azonban, hogy a magyar honvédséggel kapcsolatos effajta mítoszok sértetlenül éljenek még ma is. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart című, 2002-ben megjelent visszaemlékezése, vagy akár a Pergőtűz című filmalkotás egyes szereplőinek elszólásai egyaránt adtak lehetőséget arra, hogy ezt a legendát is kritika érje. Sajnos azonban erre az (ön)kritikára máig nem mutatkozik igény.

Erdélyi Péter filmrendező 2003-ban járt a Don-kanyarban és eredetileg azt tervezte, hogy a magyar hadsereg kálváriájáról forgat filmet az eredeti helyszínen. Ezt meg is tette és „Sírjaik a Donra néznek” című alkotása adásba is került. A forgatás alatt azonban legnagyobb megdöbbenésére azzal szembesült, hogy a helyiekben finoman szólva is vegyes kép él a magyarokról: „Először megütötték a tanárnőt, rögtön a földre esett. Amikor a földön volt már, szuronnyal hasba szúrták. Ő így feküdt. A kislánya meg pontosan mellette. Feküdnünk kellett, nem volt szabad felállnunk. Miután hason szúrták, a vér sugárban ömlött így, felfelé. Erre az anyám eltakarta az arcomat, hogy ne lássam. Ne nézd Lenka, ne nézd… Erre kihúzta a magyar a szuronyt, majd az asszony copfját a kezükre csavarták, és valahová elvonszolták.” – mondta a láthatóan megrendült Jelena Zemjanszkih urivi nyugdíjas Erdélyinek. „Doni tükör” című filmjét, amiben a háború „másik arcát” kívánta bemutatni, nem volt hajlandó leadni a magyar állami televízió.

Nem állítom, hogy az események orosz emlékezete (amit ráadásul szintén számos mítosz terhel) közelebb állna az igazsághoz, mint a magyar. Az azonban biztos, hogy csak az egyikből soha sem fogjuk megtudni, mi is volt a Don-kanyarban a történelmi realitás. És azt sem remélhetjük másoktól, hogy a mi szenvedéseink iránt érzékenységet tanúsítson, ha ugyanezt a gesztust mi feléjük nem gyakoroljuk.