Index Vakbarát Hírportál

40 évig élt elzártan egy szibériai család

2013. január 30., szerda 23:20

A szibériai nyarak nagyon rövidek, májusban tűnik el a hótakaró, és szeptemberben már vissza is térnek a fagyok a tajgára. Állatok és növények élnek teljes elszigeteltségben, több száz kilométerre a legközelebbi településtől. Ezen a vidéken találtak rá 1978-ban egy családra, aminek hat tagja negyven évig nem találkozott más emberrel. Történetüket most a Smithsonian magazin elevenítette fel.

1978 nyarán egy helikopter szállt le néhány száz kilométerre a mongol határtól, az Abakan-folyó mellett. Oroszország ásványi kincseinek jelentős része Szibériában van, emiatt újabb bányák, olajlelőhelyek után kutatva, néha felfedezetlen vidékekre is tévednek a kutatók. A helikoptert azért küldték előre, hogy biztonságos leszállóhelyet találjon egy csapat geológusnak. A terep veszélyes volt, szinte függőleges sziklákkal, így nem volt könnyű megfelelő helyet találni.

A találkozás

A helikopter pilótája kutatás közben furcsa dolgot észlelt, 1800 méteres magasságban egy kertet talált, alakjából és állapotából arra következtetett, hogy nagyon régóta ott lehetett. Megdöbbentő felfedezés volt, mert a régiót nehezen lehetett csak megközelíteni, több mint 240 kilométerre esett a legközelebbi településtől, és a szovjet hatóságok szerint a környék nem volt lakott.

A négy kutató úgy döntött, hogy utánajár a dolognak. Ahogy Vaszilij Peszkov, a csapat egyik tagja, a család későbbi krónikása fogalmazott, nem volt veszélytelen a vállalkozás, Peszkov szerint egy ilyen elszigetelt helyen az ember szívesebben futna össze egy vadállattal, mint egy idegen, és ki tudja, hogy viselkedő emberrel. A csapat fegyvereket is vitt magával, Galina Piszmenszkaja csapatvezető például többször is ellenőrizte pisztolyát.

A pilóta által megadott helyen az emberi jelenlét több nyomát is megtalálták, kertet, ösvényt, ládákat, majd végül egy apró kunyhót. Ahogy a kunyhó felé közelítettek, kinyílt az ajtaja, és egy öreg ember jelent meg a napfényben – emlékezett vissza Galina Piszmenszkaja. Galina üdvözölte az öreget és azt mondta, látogatóba jöttek.

Eleinte nem jött válasz, majd az öreg így felelt: „Ha már ilyen messzire utaztak, akkor be is jöhetnek.” A kunyhó olyan volt, mintha a középkorból maradt volna ott, egyetlen szobája volt. A kutatók két nő alakját vélték felfedezni, az egyik azt morogta, hogy mindez a bűneik miatt van, a másik rémülten nézett a jövevényekre. A geológusok kimenekültek a kunyhóból, és kicsit távolabb vertek tábort.

Előkerült az étel is, majd nagyjából fél óra múlva megint kinyílt a kunyhó ajtaja, az öregember ezúttal két lányával jött elő. Már nem voltak annyira rémültek, és a kutatók kenyérrel, lekvárral és teával kínálták őket. A beszélgetés alatt kiderült, hogy az öreg evett már kenyeret, lányai azonban még csak nem is láttak ilyet. Lassan kiderült a család története.

Menekültek

Az öreget Karp Likovnak hívták, ortodox fundamentalista, úgynevezett óhitű volt. Az óhitűeket a 17. századtól üldözték Oroszországban, a helyzet még rosszabb lett, amikor a bolsevikok kerültek hatalomra. Sok óhitű utazott Szibériába, hogy elkerülje az üldöztetést, és még jobban elszakadjon a civilizációtól. A harmincas években a kommunista járőrök lelőtték Likov bátyját, miközben ő mellette dolgozott a földeken. Ekkor döntött úgy, hogy fogja a családját és eltűnik.

1936-ban az akkor még négytagú család némi vetőmagot vett magához, és bevetették magukat a tajgába. Likov feleségével, Akulinával indult útnak, velük tartott kilencéves fiuk, Szavin és kétéves lányuk, Natalia. Két kezükkel építettek kunyhót, és teljesen elszigetelődtek a többi embertől. Még két gyerek született a vadonban, 1940-ben Dmitrij és 1943-ban Agafia, ők soha nem láttak embert a családjukon kívül, és a kisgyerekek csak annyit ismertek a külvilágból, amit szüleiktől hallottak. A család legfőbb szórakozása azt volt, hogy mindenki elmesélte, mit álmodott.

Sokat éheztek

A gyerekek tudtak arról, hogy vannak olyan helyek, amelyeket városoknak neveznek, és sok ember él együtt. Azt is tudták, hogy Oroszországon kívül vannak más országok is, de ezek inkább elvont fogalmak voltak nekik, nem tudták mihez kötni az információt. Az egyetlen olvasmányuk egy régi családi Biblia volt, Akulina ezzel tanította írni és olvasni a gyerekeket.

Az élet nagyon nehéz volt a tajgán, olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint a ruhák vagy a cipők. A család teljesen elhasználta azokat a ruhákat, amiket magukkal hoztak, később kenderből próbáltak újakat varrni maguknak. Néhány évig még tudták használni az otthonról hozott edényeket is, de idővel ezek is elhasználódtak, és nyírfakéreggel helyettesítették őket. Ezzel azonban az volt a gond, hogy a kéregedényeket nem lehetett a tűzre tenni, ami igencsak megnehezítette a főzést.

Amikor Dmitrij felnőtt, már került hús is az asztalra, mert a fiú megtanult vadászni. Étrendjük azonban elég monoton volt, állandóan éhesek voltak, leginkább füvet, gombákat, burgonyát és mindenféle magokat ettek. Akulina az éhezés éveinek nevezte az ötvenes évek végét. Dmitrij sokszor napokig követte az állatok nyomait, a fiú hihetetlenül ellenállóvá vált, gyakran mezítláb is képes volt a hóban futni, és nagy mínuszokban is az erdőben aludt. De ez sem volt elég, 1961-ben minden növény elfagyott a kertjükben, és annyira nem volt mit enniük, hogy Akulina feláldozta magát a gyerekekért, éhen halt. A család többi tagja túlélte a telet.

Elindultak a csillagok

Ahogy a geológusok megismerték a családot, meglepődve vették észre, hogy intelligensebbek és nyitottabbak, mint azt a körülményekből sejteni lehetett. Karp Likov örömmel fogadott minden technikai újítást, amit mutattak neki, könnyedén feldolgozta a műholdak létezését, de azt nem hitte el, hogy ember lépett a Holdra. A műholdakat amúgy az ötvenes évek végétől észrevette, megfigyelte, hogy egyes csillagok gyorsan mozognak.

A család eleinte nem akart elfogadni semmit a geológusoktól, az egyetlen dolog, aminek nem tudtak ellenállni, a só volt. Az öreg Likov szerint kínszenvedés volt nélküle élni évtizedeken keresztül.

A család történetének legszomorúbb része, hogy nem sokkal megtalálásuk után három gyerek meghalt, szinte egy időben. Savin és Natalia veseelégtelenségben szenvedett az éhezés és az egyhangú étkezés miatt. Dmitrij tüdőgyulladásban halt meg, a fertőzést valószínűleg új barátaitól kapta el. Mivel évtizedekig nem találkozott betegségekkel, immunrendszere nem volt elég ellenálló. A geológusok megpróbálták megmenteni, még el is vitték volna egy kórházba helikopterrel, de ő nem akart elmenni.

A gyerekek halála után a geológusok megpróbálták rábeszélni Karpot és Agafiát, hogy hagyják el az erdőt, de ők hajthatatlanok voltak. Új kunyhót építettek nem messze a régitől, és ott maradtak. Karp Likov 1988. február 16-án halt meg, Agafia temette el egy kutató segítségével. A hetvenéves asszony most egyedül él tajgában.

Rovatok