A második világháború leghíresebb ütközete nem döntötte el a háború végkimenetelét, de megmutatta, hogy a németeket meg lehet verni. Hitler rögeszmés makacsságával szemben Sztálin végre hallgatott tábornokaira, ezzel több százezer német katona esett csapdába és pusztult el a segítség reménye nélkül. Hetven éve ért véget a sztálingrádi csata.
Miután 1941. június 22-én a Wehrmacht rázúdult a Szovjetunióra, kelet felé törve szinte szétzúzta a Vörös Hadsereget. Azonban az orosz tél, a fanatikusan harcoló szovjet katonák, valamint az emberfeletti erőfeszítéssel keletre menekített és életben tartott szovjet hadiipar már Moszkva külvárosaiban, de végül megállította, sőt vissza is vetette a német előrenyomulást.
A csalódott, de a győzelmet még mindig szinte biztosra vevő német hadvezetés a következő nyárra újabb döntő offenzívát tervezett. A cél azonban ekkor már nem az inkább csak szimbolikus jelentőségű Moszkva lett, hanem az olajhiányban szenvedő német hadigazdaságnak kulcsfontosságú, gazdag kaukázusi olajmezők, ezáltal pedig a több ezer kilométeres hosszúságú front déli része. Így került a célkeresztbe a Volga partján fekvő iparváros, Sztálingrád is.
A valamikor a 17. században Caricin néven alapított, ma Volgográd néven ismert (illetve ünnepnapokon újra Sztálingrádként futó), nagyjából 400 ezer lakosú város nem csak ipari teljesítménye miatt bírt jelentőséggel. Elfoglalásával a németek jól használható átkelőhelyet szereztek volna a Volgán, ráadásul elvágták volna az Egyesült Államok hadbalépése után meginduló, és a Jeges-tenger mellett a Volgán is egyre nagyobb mennyiségben érkező nyugati fegyver- és élelmiszerszállítmányok útját is, amelyek köldökzsinórként tartották életben a Szovjetuniót a legnehezebb időkben. Emellett Hitlernek személyes rögeszméjévé is vált a szovjet diktátor nevét viselő város elfoglalása, a náci vezér azt remélte, ezzel végre megtörheti az oroszok harci szellemét.
A Fall Blau (Kék Terv) elnevezésű hadművelet 1942. június 28-án indult meg, és teljes meglepetésként érte az inkább Moszkva védelmére berendezkedett Vörös Hadsereget. Az első hónapokban a német Dél hadseregcsoport Fedor von Bock tábornagy vezetésével a korábbi villámháborús sikereket idézve haladt előre, délen már Csecsenföldet fenyegették a páncélososzlopok, északon pedig nagyjából a terv szerint haladt a két fő cél, Voronyezs és Sztálingrád megközelítése.
Augusztus végén a Friedrich Paulus tábornok vezette 6. német hadsereg elérte Sztálingrád határát, majd szeptember 12-én megindította a város elfoglalását célzó támadást is. A körülbelül 200 ezer embernek parancsoló Paulus az 1942 januárjában meghalt fanatikus nácit, Reichenau tábornagyot követte a hadsereg élén (az új parancsnok egyébként megpróbálta visszafogni a civilek ellen elkövetett atrocitásokat). Addigi karrierjének nagy részében vezérkari tiszt volt, nagyon jó szervezőnek és stratégának ismerték, aki különösen odafigyelt a részletekre, már-már mániákusan ügyelt a rendre és a fegyelemre, még frontparancsnokként is naponta fürdött és váltott egyenruhát. Kiváló képességei ellenére soha nem volt egyszemélyben felelős katonái életéért, és abban sem volt tapasztalata, hogy ösztönből, alapos mérlegelés nélkül hozzon döntéseket.
Nem csak a háborús szembenállás miatt lehet Paulus ellentéteként bemutatni a várost védő erők parancsnokát, Csujkov tábornokot. A szovjet 62. hadsereg parancsnoka a polgárháború idején, egészen fiatalon, a harctéren tüntette ki magát, hogy aztán a sztálini tisztogatásokat megúszva 1942-ben először a Sztálingrád ellen vonuló németeket próbálja legalább lelassítani, majd megkapja a város megtartásának lehetetlennek tűnő feladatát. Csujkov is híres volt arról, hogy szigorú fegyelmet tart egységeinél, azonban ő a parancsok mellett személyes példamutatásával vívta ki alárendeltjei félelemmel vegyes tiszteletét, vagy ha kellett, sétapálcájával sózott oda annak, aki valamivel feldühítette. Ha valaki, ő el tudta érni, hogy emberei valóban az utolsó töltényig harcoljanak, míg Paulusban kevésbé bíztak katonái és tisztjei, kinevezése előtt a legtöbben legfeljebb névről ismerték.
A Sztálingrádért folyó csatak kezdetén 54 ezer szovjet katona védte a várost, a németek tehát bízhattak abban, hogy négyszeres túlerejük, illetve a még nagyjából meglévő légifölényük segítségével még az ősszel legyűrik az ellenállást. Nem így történt. Csujkov tudta, hogy ellentámadásra, kitörésre nem lesz esélye, de amennyire lehetőségei engedték, megerősítette a várost, a főbb utakat szegélyező házakban bunkerek, megerősített állások épültek, a parancs pedig az volt, hogy Sztálingrádot nem is házról házra, hanem szobáról szobára kell védeni.
A páncélosok és a légierő együttműködésére épülő, az ellenséges egységeket szétziláló, majd nagy átfogó hadműveletekkel gyorsan bekerítő villámháborús taktika itt mit sem ért. Először került szembe egy modern tömeghadsereg egy nagyváros elfoglalásának problémájával, és gyorsan kiderült, hogy milyen nehéz feladatról is van szó. Hiába bombázta a légierő és lőtte a tüzérség gyakorlatilag üszkös romokig a város szinte összes épületét, a pincékben, a csatornákban, a félig szétlőtt házakban megbújó védőket közelharcban lehetett csak kifüstölni. Sokszor nem is lőfegyverek vagy kézigránátok, hanem rohamkések és gyalogsági ásók jelentették a legalkalmasabb eszközt a harchoz, ráadásul a romtenger a harckocsik bevetését is nagyban gátolta.
Elkülöníthető arcvonalak és nagyszabású hadműveletek nem voltak, a küzdelem véres káoszba fulladt, egyes fontos épületek – mint például a pályaudvar – néhány nap alatt akár 15-ször is gazdát cseréltek, de az is előfordult, hogy ugyanannak az épületnek egyes emeleteit a németek, míg másokat a szovjetek tartották.
A német veszteségek félelmetesek voltak, már a támadás első napján hat hadosztályparancsnok esett el, tucatnyi más tiszttel együtt, akikre a mindenhol ott leselkedő szovjet mesterlövészek külön vadásztak. Októberre a helyzet még rosszabb lett. „Sztálingrád már nem egy város… Az állatok is menekülnek ebből a pokolból; még a legkeményebb kő sem bírja sokáig – csak az emberek tartanak ki” – írta egy német tiszt. Bajtársa szerint: „A front nem egyéb, mint a folyosó két szoba, vagy a padló két szint között. A vészkijáratokon és a kéményeken keresztül kapnak segítséget a szomszédos épületekből. Éjjel-nappal, szünet nélkül folyik a harc. Emeletről emeletre, a robbanások füstjében kézigránátokat dobálunk egymásra, mindenütt repeszek, vér, szétrombolt bútorok, emberi testrészek hevernek.”
A hónap végére hiába foglalta el a Wehrmacht a város közel 90 százalékát és semmisítette meg a védősereg háromnegyedét, a megmaradt vöröskatonák kitartottak. Csujkov közölte katonáival, hogy „a Volgán túl nincs számunkra föld”.
Paulust közben állandóan sürgették felettesei, legfőképpen maga Hitler, aki minél előbb ki akarta tűzni a horogkeresztes lobogót Sztálin városára. A 6. hadsereg már minden tartalékát bevetette a város elleni harcban, miközben a stratégiailag fontosabb cél, a Kaukázus felé nyomuló német erőkből is átcsoportosítottak erőket erre a hadszíntérre.
Időközben a szovjet főparancsnokság, a Sztavka felismerte a helyzetben rejlő lehetőséget. Csujkovéknak kezdetben azt a feladatot szánták, hogy minél nagyobb veszteségeket okozva „szépen” haljanak meg, de eredményeiket látva a terv módosult: a cél már a teljes 6. hadsereg megsemmisítése volt, bár Sztálingrád védőinek továbbra is az maradt a szerepe, hogy csaliként minél nagyobb német erőket kössenek le.
Az 1941-es kudarc után Sztálin belátta, hogy a hadsereg vezetésére talán mégsem a lába előtt leginkább csúszkáló tisztek és a politikai biztosok a legalkalmasabbak. A sztálingrádi csata idejére már megtörtént a Vörös Hadsereg újjászervezése, Sztálin helyetteseként a zseniális Zsukov marsall lett a felelős a hadműveletek megtervezéséért. November közepére elfoglalták a helyüket az északról átirányított erők, illetve a nagyrészt új T-34-esekkel felszerelt páncéloshadosztályok Sztálingrád két oldalán.
November 19-én aztán megindult az Uránusz elnevezésű szovjet ellentámadás, amely gyakorlatilag órák leforgása alatt elsöpörte a 6. hadsereg északi szárnyát védő román 3. hadsereget, majd mélyen benyomult a németek hátába. Másnap délről is megindult az offenzíva, a két támadó ék pedig november 23-án Kalacsnál találkozva bekerítette Paulus erőit.
Azóta is vitatott kérdés, hogy a bekerítés előtti és utáni napokban megmenthető lett-e volna a 6. hadsereg. Hitler parancsa mindenesetre egyértelmű és egyértelműen hibás volt: egy tapodtat sem szabad hátrálni, a Führer még csak megfontolni sem volt hajlandó a visszavonulással járó presztízsveszteség elszenvedését. Döntéséhez persze lelkesen asszisztált hű talpnyalója, Göring is, aki magabiztosan kijelentette, hogy majd az ő Luftwafféja biztosítja a körülzárt hadsereg utánpótlását. Ebben a helyzetben kritikusnak bizonyult, hogy Paulus – aki ugyan érezte, hogy a legjobb döntés az lenne, ha minden erejével megpróbálna kitörni a gyűrűből – nem mert szembeszállni a paranccsal, pedig Hitlernek minden dührohama ellenére sem volt szokása tábornokait kivégeztetni, ha a harci helyzet függvényében „szabadon értelmezték” utasításait.
Paulus döntésképtelenségében minden bizonnyal szerepet játszott a beleivódott fegyelmen kívül az, hogy nem volt képes gyors döntésekre, de az is, hogy a diktátor és környezete mellett a tőle délre elhelyezkedő hadseregcsoport főparancsnoka, az egyébként kiváló stratégiai érzékű von Manstein tábornagy is biztosította: tartson ki, jönni fog a felmentés.
A németek elbizakodottsága a későbbiek fényében ugyan érthetetlen, de azért ne felejtsük el azt sem, hogy korábban a Vörös Hadsereg nem indított ilyen átfogó és erős ellentámadást. Ráadásul a németek szinte egész Európát foglalták el diadalmasan, hozzászoktak a győzelmekhez, a szovjeteket pedig különösen lenézték. De nemcsak ők: 1941-ben a nyugati szakértők is azt jósolták, csoda lenne, ha néhány hónapnál tovább kitartana a Szovjetunió a győzedelmes Wehrmacht ellenében. Mindenesetre az sem biztos, hogy egyáltalán sikerülhetett-e volna a kitörés, az viszont igen, hogy erre az esély minden nappal csökkent. A szovjetek kiszélesítették és megerősítették a halálos gyűrűt, közben pedig beköszöntött a híres orosz tél is, ami azt jelentette, hogy a védőknek nemcsak az ellenségen, de egy egyre szélesedő hómezőn is át kellett volna vágniuk magukat, méghozzá gyalog, mert lassan elfogyott a szállítójárművek és a páncélosok üzemanyaga is.
Manstein megpróbálta betartani ígéretét, de a felmentő sereg elakadt. Az ekkor már éhező, fagyoskodó és legyengült, támadóból védővé változott, a sztálingrádi romok között meghúzódó német katonák ugyan éjszakánként néhány napig látták a tüzérségi párbaj fényeit, de a biztonságot jelentő front túl messze volt. Göring a minimálisan szükséges napi 300 tonna utánpótlás helyett a legjobb napokon is csak 150 tonnát tudott a városba juttatni – a 6. hadsereg sorsa végleg megpecsételődött.
De Paulus nem adta meg magát, akkor sem, amikor a szovjetek január 8-án olyan ajánlatot tettek, amely szerint minden fogoly megtarthatta volna egyenruháját és személyes tárgyait, és garantálták volna a jó ellátást, és azt, hogy a háború után szabadon hazatérhetnek. Persze jogos kérdés, hogy vajon Sztálin betartotta-e volna az ígéretet, mindenesetre Paulus nem élt a lehetőséggel, sőt parancsba adta, hogy figyelmeztető lövésekkel fordítsák vissza a további szovjet parlamentereket.
Amikor aztán 1943. január 24-én az utolsó szükségrepülőtér is elesett, már a semminél is kevesebb reménye maradt a körbezárt hadseregnek. „A 6. hadsereg üdvözli Führerét hatalomra jutásának évfordulója alkalmából. Sztálingrád fölött még itt leng a horogkeresztes zászló. Legyen harcunk az élő és eljövendő nemzedékeknek példa arra, hogy reménytelen helyzetben se kapituláljanak, és akkor Németország győzni fog” – írta január 30-án Hitlernek. A válasz egy szép szavakkal megírt halálos ítélet volt: „Az egész német nép már ma mély meghatottsággal tekint erre a városra. Mint a világtörténelemben annyiszor, ez az áldozat sem lesz hiábavaló. Klausewitz hitvallása beteljesedik. A német nemzet csak most fogja fel e harc teljes súlyát, és meghozza a legnagyobb áldozatokat. Gondolatban mindig Önnel és katonáival az Ön Adolf Hitlerje.” A parancsnok ezután is kitartott, viszont nem volt hajlandó engedelmeskedni Hitler burkolt öngyilkossági parancsának – feltehetően leginkább azért, mert hívő katolikus volt. (Hitler január 30-án vezértábornaggyá léptette elő, és megemlítette, hogy a történelem során még egyetlen ilyen rangú német tiszt sem adta meg magát.)
Két nappal később aztán mégis véget ért a sztálingrádi csata – bár valójában még néhány napig több német egység tovább harcolt, de az évfordulót február másodikán tartják, mivel ekkor lett vége a nagyobb hadműveletnek. Paulus január 31-én ellenállást nem tanúsítva fogságba esett, és ugyan a fogságra hivatkozva nem volt hajlandó a formális megadást aláírni, végsőkig kimerült katonáinak többsége másnap letette a fegyvert. Az ostrom alatt elesett körülbelül 100 ezer német katona mellé Hitler újabb közel 100 ezres veszteséget könyvelhetett el, őket a korábbi ajánlat helyett gyalogmenetben vitték a -30 fokos hidegben gyűjtőtáborokba. Aki túlélte az utat, annak a tavasszal kitörő tífuszjárvánnyal, később pedig Szibériával kellett megküzdenie. A 6. hadsereg katonái közül a háború után mindössze 5 ezren tértek haza.
Paulust Sztálin személyes trófeájának tekintette, 1953-ig nem is engedték haza, bár Moszkvában jó körülmények között élhetett. A tábornok a fogságban belépett a Szabad Németország Nemzeti Bizottsága nevű náciellenes szervezetbe, de csak azután, hogy a Hitler elleni merényletkísérlet miatt a náci rezsim dühe már a főtiszteket sem kímélte. Nürnbergben tanúként a felelősséget parancsnokaira és a Hitlerre hárította, majd miután Sztálin halála után elhagyhatta Moszkvát, az NDK-ban telepedett le (noha gyerekei az NSZK-ban éltek, felesége pedig koncentrációs táborban halt meg, miután Hitler bosszúja lecsapott az „áruló” családjára), ahol a kommunista rezsim tisztes megélhetést és egy hadseregközeli kutatóintézet vezetését biztosította neki 1957-es haláláig.
A csata megmutatta, hogy milyen sokáig ellenállhat egy számbeli és technikai hátrányban lévő haderő, ha egy nagyvárost használ védelmi állásnak. A szörnyű tapasztalatokat a németek az elkövetkező évek védekező harcaiban hatékonyan használták többek közt Olaszországban, majd később sajnos Budapesten is. Sztálingrád emléke ilyen értelemben is nagy hatású, még egy mai, legmodernebb eszközökkel felszerelt hadsereg vezetői is kétszer meggondolják, hogy benyomuljanak-e egy ellenséges nagyvárosba.
Szokás Sztálingrádra a második világháború fordulópontjaként is tekinteni, de ez a nézet erősen vitatható. A modern tömeghadseregek korában nem igazán dönthet el egy háborút egyetlen csata, ahogy az ókorban vagy a középkorban szokás volt. A több ezer kilométer hosszú keleti frontnak Sztálingrád és környéke csak egy szakasza volt, és a hatalmas szovjet győzelem ellenére sem sikerült a Vörös Hadseregnek teljes áttörést elérnie, és megindulnia Németország felé. Az orosz gőzhenger csak jó egy évvel később indult meg igazán, akkor már tényleg nem volt ereje a Wehrmachtnak feltartóztatni a szovjet előrenyomulást. De addig még többek közt ott volt a világtörténelem legnagyobb páncélos ütközete, a kurszki csata 1943 júliusában, ahol a németek százával vesztették el a nagy reménnyel bevetett új fejlesztésű tankjaikat. Hitler valójában már korábban elvesztette a háborút, a szövetségesek gazdasági ereje ellen semmilyen zseniális stratégia vagy győztes csata nem számított volna túl sokat (csak egy jellemző adat: a szovjetek már 1942-ben kétszer annyi harckocsit gyártottak, mint a németek, a nyugati termelést is számítva pedig több mint ötszörös fölényről beszélhetünk).
Persze a Sztálingrádnál megsemmisült 6. hadsereg elvesztése is érzékenyen érintette a német hadsereget, de a csata igazi jelentősége mindkét oldalon inkább az érzelmi tényezőkben keresendő. A győzelem híre nemcsak a Szovjetunióban váltott ki óriási lelkesedést, de nácik által meghódított országokba és a nyugati szövetségesekhez is elvitte az üzenetet: Hitler igenis legyőzhető. Németországban pont az ellenkezője történt, a vereség előtt néhány héttel is még diadalmas híradásokat közlő rádió hirtelen kénytelen-kelletlen beismerte a kudarcot. A német nép szembesült azzal, hogy ez a háború mégsem lesz végtelen diadalmenet. Sztálingrádnál nem dőlt el a háború, de katonai és érzelmi következményei valószínűleg jócskán lerövidítették az időt a német kapitulációig.