A minószi civilizáció a bronzkorban, az időszámításunk előtti 3. évezred közepétől a 2. évezred közepéig állt fenn Kréta szigetén. A fennmaradt tárgyi emlékekből és közvetett forrásokból a korszakkal foglalkozó régészek többsége eddig arra következtetett, hogy a krétai alapvetően békés, a kereskedelemből és gazdálkodásból élő, vallási és társadalmi rendjében egyaránt a női princípium elsőbbségét hirdető civilizáció volt, amely nem sok teret engedett a harcosok rétegének és a katonai hierarchiának.
Egy nemrégiben lezárult kutatás azonban új fényt vet a minószi civilizáció természetére. Barry Molloy, a Sheffieldi Egyetem régésze az alig száz éve tartó régészeti feltárások eddigi eredményeit összegezve arra a következtetésre jutott, hogy bár a harcosok szerepét mellőző utópisztikus társadalom képe a tudósok szemében már kezd veszíteni vonzerejéből, ám az ennek alapjául szolgáló ismeretanyagot még nem értékelte újra a történettudomány, és mind a szakirodalomban, mind a populáris kultúrában időről időre tetten érhetők a nyomai.
A krétai civilizáció kezdetét a legendák Minósz király nevéhez kötik. Zeusz és Európé fiához további mítoszfüzérek kapcsolódnak Minótaurosztól, a labirintusba zárt szörnyetegtől Daidaloszig, a labirintus tervezőjéig, valamint Thészeuszig és Ariadnéig, akik megtörték az athéni ifjak Minósz által követelt feláldozásának hagyományát. A régészek már korántsem rendelkeznek ilyen beható ismeretekkel a krétai civilizáció jelentős alakjairól; a minószi kultúráról leginkább az i. e. 2. évezred első felének jelentős palotaépítései, köztük az i. e. 1900 körül készült knósszoszi palota, valamint a minószit követő mükénéi kultúra krétai eredetű tárgyai tanúskodnak.
Kréta ebben az időszakban minden területen az egyik legfejlettebb civilizációnak adott otthont a Földközi-tenger medencéjében: fejlett kézműiparral és mezőgazdasággal, kifinomult művészettel rendelkezett, a palotákat színes falfestmények borították, újabb és újabb vasból, bronzból készült használati eszközökkel kápráztatta el kereskedelmi partnereit, gazdaságának erejét a stabil, jól szervezett társadalmi rend és a jelentős kereskedelmi és hadiflotta biztosította. A hellén és föníciai városokba, Ciprusra, Egyiptomba fegyvereket, kerámiát, szöveteket szállítottak, és fokozatosan rajzottak ki Krétáról telepesek is, függő viszonyba hozva a környező szárazföldi városokat és szomszédos szigeteket. A minószi civilizáció fokozatos hanyatlására, majd végső pusztulására vonatkozóan több elmélet van forgalomban, a 3600 évvel ezelőtt a mai Szantorini szigetén bekövetkezett vulkánkitörés és a nyomában keletkezett pusztító szökőár azonban bizonyosan halálos sebeket ejtett a 110 kilométerre fekvő Krétán is.
Új kutatásáról Barry Molloy így nyilatkozott: „Hosszú évek óta folytatok feltárásokat és egyéb vizsgálatokat Kréta szigetén, és kíváncsi lettem arra, miként lehetett képes egy ilyen komplex társadalom az erőforrásait ellenőrzése alatt tartva és az Egyiptomhoz hasonló nagyhatalmakkal kereskedve, alapvetően az egyenlőség és együttműködés elvére támaszkodva jelentős fejlődést elérni. Tényleg ilyennek ismerjük az emberi természetet? Elkezdtem keresni a harcosokra és a háborús konfliktusokra vonatkozó bizonyítékokat, és arra jutottam, hogy bizony meglepően sok helyen fellelhetők ezek a szigeten.”
Molloy kimutatta, hogy a háborúk az eddigi elképzelésekkel szemben alapvetően befolyásolták a minószi társadalom felépítését, és az egyik legfontosabb identitásképző elemnek bizonyultak a krétai férfiak számára. A harcosok a legkülönbözőbb tevékenységekben mutathatták be békeidőben is a képességeiket, többek között ökölvívó, birkózó, vadász, bajvívó és egyéb megmérettetéseken vettek részt. A háború eszméje beépült a vallásba, a művészetbe, a kézműiparba, a politikába és a kereskedelembe is, és a harcias magatartásformákhoz kötődő tradíciók elválaszthatatlan részét alkották a társadalom fejlődésének.
A régész szerint még a mükénéiek is a minószi civilizációtól vették át nem csupán fegyverzetük, de a háborús módszerek és ideológia jelentékeny részét is. „Az Európában egészen a középkorig meghatározó szerepet játszó fegyverek – a kardok, a fém csatabárdok, a pajzsok, dárdák és talán a páncélzat is – nem máshonnan, mint éppen Kréta szigetéről erednek” – állítja Molloy.
Fegyverekre és a harci kultúra más tárgyi bizonyítékaira leltek a régészek a szentélyekben, sírokban, az előkelők és a közemberek épületeinek feltárásakor is. A fennmaradt írásos emlékek (bár a tudósok máig nem fejtették meg minószi korból ismert krétai hieroglif és a lineáris A írásrendszert, szemben a mükénéi lineáris B írással) egy része szintén a harci szimbólumok jelentőségéről tanúskodik, köztük a nevezetes phaisztoszi korongon felismerni vélt jelképek.
A Sheffieldi Egyetem munkatársa a témáról szóló tanulmányában („Harcias minósziak? A háború, mint társadalmi folyamat, gyakorlat és esemény a bronzkori Krétán”, The Annual of the British School at Athens, 107.) körüljárja azokat a normákat és pszichológiai háttérmechanizmusokat, amelyek segítették a harci kultúra szisztematikus beépülését a társadalomba. Kutatása arról tanúskodik, hogy a háború közvetett módon folyamatosan jelen volt az emberek életében a bronzkori Krétán, az előkelő rétegeknek a vallási szertartásokat, a kultúrát, az adminisztrációt és a gazdaságot befolyásoló, a harci szellemet és az erőszak eszméjét hirdető manipulatív kontrollja révén.