A magyarországi Sztálin-kultusz koreográfiáját a diktátor 70. születésnapjára, 1949 végére alakította ki a kor propagandája. Tóth Eszter Zsófia ennek elemeit is megmutatva a diktátor hatvan évvel ezelőtti halálának hazai fogadtatását eleveníti fel.
A magyarországi Sztálin-kultusz első, nagy nyilvánosságot kapott eseménye a szovjet pártvezető 70. születésnapja volt, 1949. december 21-én. Budapesten ekkor indult el a tiszteletére a 70-es sorszámot viselő, ma is közlekedő trolibuszjárat. Szintén nagy összhangot kívánt a korabeli propagandistáktól a sztálini műszak megszervezése a 70. születésnapra, amely a sztahanovista mozgalom főpróbája is lett.
A szakszervezeteknek meg kellett szervezniük, hogy december 21-én minden üzem kiemelkedőbb teljesítményt érjen el, mint addig bármikor. A munkások így is tettek, és a cél az volt, hogy ez már az „új minőség” létrejöttét is jelentse. A bányászatban a gyorsvágás és a ritmikus pásztafejtés módszerei révén 1000 százalékos teljesítmények születtek. A vasúti szállításban megindult a 2000 tonnás, a textiliparban pedig a többgépes mozgalom. A szervezés tökéletességét mutatja, hogy még az óvodások nagy részét is sikerült bevonni. A Ganz Villamossági Gyár óvodájában például a nagycsoportos Varga Pityu vállalta, hogy „megtanulja felvarrni a gombokat”; egy másik óvodában Vaderna Sanyika Sztálin születésnapjára felajánlotta, hogy „a délutáni alvás alatt nem töri le az ágy szélét, és nem szemetel a letört anyaggal”; a kisóvodások csoportvezetője megfogadta: december 21-ig „minden csoportjába tartozó gyermek megtanulja kabátját és mackónadrágját felvenni”; Hubert Tibike pedig vállalta, hogy „megtanul jónak lenni”.
A szakszervezeti központ, a SZOT élmunkásjelvénnyel tüntette ki a munkaversenyben, a „sztálini fölajánlási mozgalomban”, a „sztálini műszakban” kitűnt dolgozókat 1950 januárjában. Ekkor adományoztak utoljára tömegesen élmunkás-kitüntetést. A példát követve nagyobb ünnepek alkalmával később is szerveztek sztahanovista műszakokat; felszabadulási, koreai műszakot tartottak, és november 7-ét is ünnepi műszakkal köszöntötték a dolgozók. „Úgy dolgoztunk, mintha Sztálin elvtárs is itt lett volna köztünk a bányában” – íratták egy bányásszal a Szabad Nép hasábjain 1950-ben.
Sztálin 70. születésnapjára az élmunkások egy csoportja Moszkvába is ellátogathatott, köztük Muszka Imre Kossuth-díjas esztergályos. A Moszkvába utazó magyar küldöttség a dolgozók ajándékait adta át a szovjet pártvezetőnek. A delegáció tagjai ellátogattak a Lenin Múzeumba, és utaztak a 60 kilométeres sebességgel „száguldó” metrón. Megtekintették a Tretyakov Képtárat és a Lenin Könyvtár olvasótermeit. December 21-én a Moszkvai Nagyszínházban a magyar küldöttek a földszint 2-es számú páholyában foglaltak helyet a 70. születésnapot köszöntő ünnepségen. A Szabad Nép tudósítása szerint Muszka Imre 20 méterre ült Sztálin elvtárstól, és többet nézte őt, mint az előadást.
Persze a magyarországi ünnepségsorozat nemcsak a sztálini műszakból és a magyar munkásküldöttek moszkvai útjából állt. Kocsis Piroska kutatásai szerint Sztálin születésnapja volt az első alkalom, amelyet már az új rendszer koreográfiája szerint ünnepeltek meg: „A liturgia formái szinte mindig ugyanazokból az elemekből tevődtek össze: így a különféle dekorációk elhelyezéséből, a papírról felolvasott ünnepi beszédekből, a tetszésnyilvánítás különböző alakváltozataiból, a központilag előírt jelszavak használatából, a nagyszabású katonai díszszemlék és felvonulások tartásából.”
Sztálin halála alkalmával a gyászünnepséget is hasonló koreográfia szerint szervezték meg, azonban értelemszerűen a gyász és szomorúság dominált a hivatalos ünnepségeken. Sztálin halála hasonló hatásmechanizmust kiváltó történelmi esemény volt, mint a Kennedy-gyilkosság, legalábbis az emlékezet működése szempontjából: az emberek, akik átélték e napot, valószínűleg percre pontosan emlékeznek arra, mit tettek az említett politikusok halálának napján. A jelenséget Brown és Kulik pszichológusok vizsgálták először, vaku-emlékezetnek nevezték el. Később a tudósok ugyanezt elemezték a Challenger-katasztrófa és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás emlékezetével kapcsolatban is. Az emlékezet ilyen jellegű működése összefügg a szituációval és a média térnyerésével, a hanghatások és azok vizuális megjelenítése összekapcsolódik a mindennapi tevékenységekkel és időleges kizökkenésükkel.
Sztálin halála kapcsán a rádióadások monotonitása, a Sztálin-kantáta dallama, a rituális megemlékező beszédek és a temetés pillanatában megálló tömegközlekedés, megszólaló gyárszirénák jelentik az esemény leghangsúlyosabb emlékezeti elemeit.
Bár fogyatkozó számban, de köztünk élnek még olyan felnőtt nemzedékek, amelyek tagjai átélték a Szovjetunió és a kommunista világrend első emberének halálhírét. Akárcsak más, az 1950-es években lezajlott esemény kapcsán, Sztálin halálánál is elképesztő szakadék van a korabeli magyar hivatalos dokumentumok, propagandacikkek ábrázolása és aközött, ahogyan az emberek a visszaemlékezéseikben megjelenítették az eseménysort. Míg a hivatalosság a generalisszimuszt gyászolta, az emberek többsége – bár kénytelen-kelletlen részt vett a nemzeti gyászünnepségeken – jogosan reménykedhetett abban, hogy a legsötétebb elnyomás évei Sztálin halálával véget érnek: az enyhülés nyomán ki fognak szabadulni a politikai foglyok, megszűnik a rettegés és véget ér a padláslesöprések korszaka.
Mint később ismertté lett, Moszkvában a hatalomért kemény harc folyt, és az utód, Malenkov pozíciói első perctől kezdve bizonytalanok voltak. Ezért telt három hónapba, hogy 1953. június 13-ára a magyar pártvezetőséget a Szovjetunióba rendeljék, és ott Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését parancsolják meg Rákosinak. A Szovjetunióban kijelölték az új politika fő irányvonalait is: elsősorban a túlfeszített iparosítás és erőszakos szövetkezetesítés visszafogását. 1953. július 4-én Nagy Imre az országgyűlésben ismertette az új kormányprogramot.
Sztálin halála indította be azokat a nagypolitikai folyamatokat, amely során 1953. szeptember 14-én Nyikita Szergejevics Hruscsov lett a szovjet kommunista párt, így az ország vezetője. Magyarországon is a Hruscsov nevéhez köthető olvadás vezetett azokhoz a reformfolyamatokhoz, amelyek az 1956-os forradalomba torkollottak.
Manapság, amikor a Sztálin halálával kapcsolatos propagandatudósításokban a könnyező arcokat látjuk, értetlenül állunk a felvételek előtt: vajon egy diktátor halála miként válthatott ki ilyen intenzív érzelmeket az emberekből? A megfélemlítés légkörén, a kötelező szerepjátszáson túl ebben közrejátszhattak azok a pszichés mechanizmusok is, amelyeknek a gátja egyszeriben átszakadt: akkoriban valóban nagyon sokan őszintén megrendültek attól, hogy „Sztálin apánk” óvó keze eltűnt a fejük fölül.
A magyar lakosság nagy része a halálhírről a Magyar Rádió adásából, 1953. március 6-án értesülhetett. A rádióban félóránként ismételték az alábbi szöveget, a szovjet párt közleményének részletét: „Eltávozott korunk nagy embere (…) utolsót dobbant a lángeszű bölcs szíve.” A mozikat és színházakat a temetésig, 1953. március 9-én délelőtt tíz óráig bezárták, az épületeket vörös, majd fekete lobogóval fellobogózták, az élen járó gyászolók pedig a budapesti Sztálin-szobornál küszködtek könnyeikkel. Az 1953. március 6-i esti adásban a nemzet egyik legnépszerűbb színésze, Gábor Miklós búcsúzott Sztálintól; ő már korábban színpadon is megjelenítette a szovjet diktátort.
A párt csúcsszerve, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága 1953. március 6-i ülésén „szeretett vezérünk és tanítónk” emlékére nemzeti gyászt rendelt el. Az országgyűlés 1953. március 9-i, rendkívüli ülése pedig törvénybe iktatta Sztálin emlékét. Az emlékbeszédet Nagy Imre, a Minisztertanács elnökhelyettese tartotta. Beszédének első mondatai ezek voltak: „Fájdalmas csapástól lesújtva lépek a szónoki emelvényre. (…) Elvtársak: felszabadítónkat, tanítónkat, legnagyobb oltalmazónkat és segítőnket vesztettük el benne.”
Az 1953. évi I. törvény szerint Sztálin „a világot átalakító nagy férfiak közé tartozott, akik a legtöbbet tettek nemcsak saját népük és államuk felvirágoztatásáért, hanem az egész emberiség haladásáért, a világ minden dolgozójának felszabadításáért és boldogulásáért”.
Az indoklásban azt hangsúlyozták a törvény alkotói, hogy Sztálinnak a magyar nép elsősorban azért tartozik köszönettel, mert a második világháborúban ő vezette a Magyarországot felszabadító Vörös Hadsereget. Sztálin előtt egyébként utoljára Ferenc József volt az a nem magyar történelmi személyiség, akinek az emlékét törvénybe iktatták. A Sztálin emlékét megörökítő törvény 1989. május 11-ig volt hatályos. A magyar történelem nagyjai közül Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Szent István, Kossuth Lajos és Károlyi Mihály emlékét őrzi külön törvény.
Sztálin temetésének napján 10 órakor megálltak a közlekedési járművek, a gyárakban ötperces munkaszünetet tartottak, megszólaltak a gyári szirénák és díszsortűz is elhangzott. A közemberek számára talán ez volt a leghangsúlyosabb momentum: az mindenkinek feltűnt, hogy megállt a forgalom, a mindennapok rutinszerű folyása megakadt, még akkor is, ha nem olvasták el a Szabad Népben megjelent cikkeket és emlékverseket. A Szabad Nép 1953. március 10-i számában Kövesi Endre a Mozdonyok sípja című versével emlékezett meg a szovjet pártvezető haláláról, de költeményt alkotott Benjámin László, Eörsi István, Kuczka Péter és Zelk Zoltán is.
Sztálin temetésének napján este nagygyűlést rendeztek Budapesten a mai Felvonulási téren – az akkori Sztálin téren – lévő szobránál. A politikusok szónoklatai után felszólalt Muszka Imre Kossuth-díjas esztergályos is. „Nem volt nála szeretőbb édesapánk... Nem volt jobb barátja nála a mi magyar népünknek. Olyan ő, mintha magyar ember volna” – szónokolta. Ekkor még nem sejthette, hogy 1956-ban, a forradalom napjaiban – mivel váltótársát, Bordás Andrást meggyilkolják – ő a disszidálást fogja választani: munkatársai visszaemlékezései szerint Belgiumban porszívóügynökként találta meg a számítását, és sohasem tért vissza Magyarországra. A rendszer kegyeltjei, így az élmunkások és sztahanovisták számára Sztálin halála addigi privilégiumaik csökkenésével, majd elvesztésével is járt: 1953-tól tömegessé vált a sztahanovista oklevél, és nagy pénzjutalmat már nem kaptak hozzá a kitüntetettek. A fordulat éveiben jellemző nagy társadalmi mobilitás – amikor egy szövőnőből, Nagy Józsefnéből miniszter lehetett – ideje is elmúlt.
A diktátor halálára visszaemlékezők hangsúlyosan jelenítik meg emlékeikben a félelmet: aki nem megfelelően gyászol, azt elviheti az ÁVH. Széles körben ismert volt, hogy a Népszava végzetes sajtóhibát követett el 1953. március 6-i számában: Sztálin halálát nem „mély megrendüléssel”, hanem „mély megrendeléssel” tudatták olvasóikkal.
A sajtóhiba következményeiről többek között Marinov Iván, az urbanlegends.hu egyik szerzője írt részletesen. Ebből megtudhatjuk, hogy az ominózus cikket Gyertyán Ervin írta, azonban a tördelőszerkesztőt, Bodó Bélát vonták felelősségre az esetért, ugyanis a szerző szövegében még hibátlanul szerepelt a kérdéses mondat. (Bodó Bélát ekkoriban közkedvelt gyermekregényei, a Brumi mackó-kötetek miatt ismerték sokan.) Őt és a nyomdászt is letartóztatta az ÁVH.
A források egybehangzóan állítják, hogy Bodó megtört emberként szabadult, azonban a büntetés hosszáról eltérnek a beszámolók: van, aki három hónapot, más öt hónapot említ. Vajda Albert visszaemlékezése szerint: „Öt hónap után megjelent, nyolcvannégy kilóról hatvankét kilóra fogyva. Rettenetes dolgokat mesélt. Két hónapig az ávó Fő utcai börtönében volt, cellájában állandóan égett a lámpa, és a legváratlanabb pillanatokban ráncigálták ki kihallgatásra. Ütni nem ütötték, viszont két hónapig alig aludt. Ebbe fogyott bele. Fogalma sem volt, hogy mi lesz vele. Megváltás volt számára, amikor elvitték útépítésre Sztálinváros mellé, ahol viszont egy vadállati őrparancsnok ütötte, verte, rúgta őket. Közölte vele, hogy halálra van ítélve, ki fogják végezni, tehát örüljön, hogy amíg itt van, addig él. Eltelt öt hónap. Váratlanul egy reggel behívatták az irodára, kezébe nyomták a tőle elvett tárgyakat, odaadták a ruháját, és egy vonatjegyet Budapestre. Elengedték.”
Vámos György a témával foglalkozó cikkében felidéz egy olyan esetet is, amikor a Volga eszpresszóban zenélő Szabó fivéreket elvitte az ÁVH, mivel Sztálin halálát úgy kommentálták: „megdöglött a disznó”. Szintén Vámos György közölte Zirigh Károly perét, akit 1954. március 11-én részben azért ítéltek két év három hónap börtönbüntetésre „aljas és veszedelmes rémhírterjesztés” miatt, mivel a Sztálin halála utáni napon az inotai November 7. Erőműben elmesélte álmát, amelyben „egy dombtetőn fekvő holttestet látott, akiben Sztálin elvtársat ismerte fel, a holttestet egy alacsonyabb és egy magasabb férfi balzsamozta, és amikor a halott arcához értek, az felült, de a balzsamozók egy súlyos tárggyal fejbe ütötték, s azt mondták: »Te már meghaltál, maradj halva!«”
Sztálin halála után özönlöttek a gyásztáviratok az MDP Titkárságára, de még az Állami Egyházügyi Hivatal címére is. Kocsis Piroska forrásközlése szerint még a hetednapi adventisták gyülekezetének tagjai is fontosnak tartották, hogy együttérzéssel csatlakozzanak ahhoz „a nagy gyászhoz, mely az egész világ dolgozó társadalmát Sztálin generalisszimusz elhunytával érte: a világbéke megteremtése és biztosítása érdekében kifejtett felbecsülhetetlen, nagy értékű szolgálata utat mutatott”. A gyárakban a korszak koreográfiájának megfelelően gyűléseken emlékeztek meg az elhunytról, és munkafelajánlásokat tettek. Ami nem meglepő: az emberek már évek óta olyan társadalmi miliőben dolgoztak, amelyben hol takarékossági mozgalmat kellett indítaniuk, vagy éppen melegcsákány-váltásra kötelezték a bányászokat – annak érdekében, hogy a csákány átadás-átvételekor se essen ki a munkaidő egyetlen perce sem, még „melegen” adták át egymásnak a munkaszerszámot.
A hangulatjelentések szerint Heves és Nógrád megyében a falvak lakói azt ajánlották fel, hogy rendbe hozzák a házukat a temetés napjára. Egy budapesti hangulatjelentés szerint a Textilfestő gyár egyik munkásnője a gépre borulva sírt. Amikor kérdezték, miért teszi ezt, azt válaszolta: „Sztálin elvtárs a világ dolgozóiért harcolt, a gyermekekért és azért, hogy mi itt nyugodtan dolgozhatunk, őt vesztettük el”. Ez a fajta elképzelés kísértetiesen hasonlít a nép atyjához, a „cár atyuskához” köthető vallásos áhítat szülte legendákhoz is, melyekben egy ország bölcs vezetője leveszi az alapvető terhet az emberekről, munkalehetőséget és biztonságot teremtve. Hasonlóképp érveltek a magyar filmhíradósok is, amikor a Sztálin nevéhez köthető alkotásokat említették: „Sztálin a béke. Hirdetik a Szovjetunió nagy építkezései. Amíg a Volga és a Don habjai zúgnak, élni fog Sztálin neve.”
Azonban nem volt mindenki olyan lelkes gyászoló, mint a III. kerületi munkásnő: a Filatorigát HÉV-megállónál dolgozó egyik fűtő nem akart részt venni a röpgyűlésen, ezért kirúgták munkahelyéről, akárcsak a Goldberger-gyár egyik munkását, aki azt mondta, „nekem nem adott semmit a demokrácia, és nem megyek röpgyűlésre”.
Példátlan fejetlenséggel, rendezési zűrzavarral, botrányos tülekedéssel végződött a Sztálin téren, a Sztálin-szobor előtt, március 9-én megrendezett gyászünnepség. Becslés szerint közel 200 ezer embert csődítettek ki Sztálin temetésének napján a városligeti szobor elé Budapest valamennyi állami üzeméből, hivatalából, iskolájából. A kirendelt csoportok felvonulása a szokott rendben, fásult, egykedvű hangulatban zajlott le. Zokszó nélkül hallgatta végig a tömeg az ünnepi beszédek áradatát is.
Délután fél 6-kor megkezdődött a Sztálin-szobor megkoszorúzása. A hangszóró sorjában közölte, hogy kik helyeznek el koszorút a szobor talapzatán. Ebben a pillanatban, mintegy varázsszóra, a tömeg megunta a hosszas és unalmas várakozást, és oszlani szeretett volna. A térséget azonban sűrű rendőrkordon zárta körül. Egyedül a Hősök tere, a Sztálin út irányában hagyták szabadon az utat. A tömeg ebben az irányban próbált utat törni. Rövid percek alatt példátlan tumultus keletkezett. A megmozdult tömeg egymást taposva, kiabálva, szitkozódva gördült a szabadon hagyott kijárat felé. A gyermekek és nők sikoltozása, a férfiak kiabálása elnyomta a hangszórók hangját.
Közben kifogyott a koszorúzók sora, és a hangszórókon felcsendült a szovjet himnusz. A tülekedő tömeg ügyet sem vetett rá. Tovább tartott az ordítozás, lárma, sikoltozás. A szovjet himnusz után felcsendült az „Isten áldd meg a magyart…” A felbomlott tömeg az első akkordoknál egy pillanat alatt megdermedt. Megszakadt a tülekedés, ott, ahol éppen állt, mindenki némán, mozdulatlanul, fedetlen fővel hallgatta a magyar himnuszt. Az utolsó akkordok elhangzása után az előbbinél is nagyobb erővel tört ki az emberekből a türelmetlenség. A zenekar már az Internacionálé hangjait intonálta, ez azonban éppúgy nem akasztotta meg egy pillanatra sem a felbomlott rendet, mint a szovjet himnusz. Senki sem állt meg kalaplevéve, még a katonák, katonatisztek sem álltak ellen az áradatnak, amely feltartóztathatatlanul hömpölygött a Hősök tere irányába.
Az idejekorán felbomlott rend csattanósan fejezte ki a 200 ezernyi tömeg csömörét és mély utálatát az egész mesterséges kommunista gyászpompa, az unalomig és undorig agyondicsőített Sztálin iránt.
A Sztálin téri botrány kínos visszhangot keltett a kommunista pártközpontban. Még aznap, március 9-én este, rendkívüli értekezlet volt az Akadémia utcában, ahová berendelték a rendőrség vezetőit, és felelőssé tették őket a felbomlott rendért és a tömeg kegyeletsértő, botrányos viselkedéséért.
A rendőrség azzal védekezett, hogy az ünnepség méltóságteljes és komoly hangulatát az ellenség „tudatos provokációja” bontotta meg. A védekezést azzal támasztották alá, hogy az Államvédelmi Hatóságnak sikerült a tömeg soraiból néhány hisztériát keltő „ellenséges ügynököt” tetten érnie és ártalmatlanná tenni.
(A Nyílt Társadalom Archívum gyűjteményéből.)
A munkatáborokban Sztálin halálának híre a reményt jelentette a szabadulásra, az újrakezdésre. Bárány Krisztián egy olyan magyar asszonnyal készített interjút, aki ártatlanul járta meg a Gulágot. Bori néni szerint a diktátor halálhíre mosolyt rajzolt az arcokra. Ő csak állt egy helyben, és arra gondolt, esélye van arra, hogy hazatérhessen és megvalósítsa gyermekkori álmát: rajztanár legyen. Ugyanígy a szabadulás ígéretét jelentette a diktátor halála többek között a recski munkatábor rabjainak is. Azonban a tényleges szabadulás még hónapokat váratott magára, így azok között, akik felhőtlenül örültek a halálhírnek, voltak olyanok, akik fizikai állapotuk miatt már nem élték meg a hazatérést.
(A szerző történész, társadalomkutató, a Magyar Országos Levéltár főlevéltárosa, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténet Doktori Iskolájának oktatója. További, Sztálin halálának moszkvai és nyugati fogadtatásáról szóló írásokat olvashat a BBC History magazin márciusi számában.)