Ahogy a nagy háborúk után mindig, a második világháború után is elárasztotta a pacifista közhangulat a világot. A békekötés után világszerte boldogan ünneplő tömegek biztosak voltak benne, hogy a belátható jövőben nem kell még egyszer átélniük a háború borzalmait. És ahogy mindig, ezúttal is tévedtek. Ugyan a kettéosztott Európában nem dördültek el fegyverek, a két világrend közti hidegháborús feszültség már 1950-ben milliónyi áldozatot követelő összecsapás kirobbanásához vezetett.
A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, azaz Észak-Korea csapatai 1950. június 25-én rohanták le Dél-Koreát, azaz a Koreai Köztársaságot, de a háború okai több szempontból is a második világháború idején keresendők. A 19. század második felében rohamosan fejlődő és egyre inkább nagyhatalomként fellépő Japán az 1894-1896-os első kínai-japán háború idején foglalta el a Koreai-félszigetet. Az 1905-ben lezárult orosz-japán háború után előbb protektorátussá nyilvánította a területet, majd annektálta is.
A következő évtizedekben a japánok híres hatékonyságukkal láttak hozzá, hogy megalapozzák a két nép máig is tartó kölcsönös ellenszenvét. Az volt a tervük, hogy az önálló államiság mellett a koreai kultúrát, sőt nyelvet is megszüntetik. A nyelv használatát 1937-ben nemes egyszerűséggel betiltották, és a koreaiakat arra kötelezték, hogy még a nevüket is japánosítsák. A későbbi kettéválás gyökerei is ezekre az időkre nyúlnak vissza: míg az értelmiség és a nemzeti vezető réteg Li Szing Man vezetésével Kínába menekült, a kommunista párt a félszigeten maradva szervezte meg a japánokkal szembeni fegyveres és politikai ellenállást, amelyet véres eszközökkel igyekeztek elnyomni a hódítók.
A háború idején a japánok növelték a Koreában állomásozó csapataik létszámát, a koreai nemzeti ellenállók pedig Dél-Ázsiában, míg a kommunisták Mandzsúria és Korea területén harcoltak ellenük. Aztán a nyugati szövetségesek elkövettek egy hibát, amelyért később súlyos árat fizettek.
Az angolok és főként az amerikaiak már az 1943-as teheráni, majd az 1945-ös jaltai konferencián is igyekeztek rávenni a szovjeteket, hogy támadják hátba Japánt, ezzel megkönnyítve a Csendes-óceánon lassan nyugat felé nyomuló amerikaiak dolgát. Sztálin végül kötélnek állt, de csak az európai háború vége után három hónappal, 1945. augusztus 9-én üzent hadat Japánnak. Pont akkor, amikor az atombombák bevetése gyorsan megtörte a korábban oly félelmetes japán ellenállást. Szükség tehát már nem lett volna a szovjet csapatokra, de Sztálin már nem hagyta ki a lehetőséget és megindította a Vörös Hadsereget Korea felé.
A megállapodás úgy szólt, hogy a szovjetek a 38. szélességi fokig nyomulnak előre Koreában, attól délre az amerikai csapatok szállják meg a félszigetet. Bár az amerikaiak ekkor még nem értek ide, félelmeik ellenére a szovjetek tartották magukat az egyezséghez és türelmesen bevárták az amerikai erőket. A két zónára osztott országot ezután Németországhoz hasonlóan névleg egy szövetséges ellenőrző bizottság irányította, a terv pedig az volt, hogy 1948-ban megtartják a választásokat, majd átadják a vezetést a felálló koreai kormánynak.
Ehelyett persze gyorsan mindkét fél a saját területén hatalomra segítette a maga emberét és rezsimjét: északon Kim Ir Szen vezette kommunista kormány, délen Li Szing Man irányította, névleg demokratikus, valójában az északihoz hasonlóan elnyomó rendszer jött létre. A koreaiakat nem nagyon kérdezték, hogy mit is szeretnének, mindenesetre a sok évtizedes japán megszállás után egyik idegen állam hadseregét sem látták túl szívesen. A korábbi kommunista ellenállás nyomán délen is sokan szimpatizáltak az északi rendszerrel, azonban a tüntetéseket, sztrájkokat kíméletlenül és véresen leverték.
Az előzetes menetrendnek megfelelően végül 1948-ban délen meg is tartották a választásokat, de a kétségtelenül manipulált eredményt sem az északiak, sem a Szovjetunió nem fogadta el. Így aztán a Li Szing Man elnök által 1948. augusztus 15-én kikiáltott Koreai Köztársaság fennhatósága csak az amerikai övezetre terjedt ki, északon Kim Ir Szen saját államot hozott létre szovjet támogatással. Miután a szovjetek 1948-ban, az amerikaiak 1949-ben kivonultak a félszigetről, a Sztálint és a kínai kommunista vezetést is maguk mögött tudó – és hadseregét a segítségükkel gyorsan fejlesztő – Észak-Korea elérkezettnek látta az időt, hogy az országot fegyverrel egyesítse.
A 38. foknál húzódó határon már korábban is egymást érték a kisebb incidensek, az északiak egy ilyet használtak ürügyül az offenzíva megindítására. A gyenge déli hadsereg nem tudott komoly ellenállást kifejteni a meglepetésszerűen támadást indító Koreai Néphadsereg ellen, és szeptemberre a kommunisták kezére került csaknem az egész ország, Szöult is beleértve.
Truman amerikai elnök eredetileg nem tartotta Koreát stratégiailag fontos területnek, de miután a kínai polgárháború is a kommunisták javára látszott eldőlni, úgy döntött, hogy mégis megálljt kell parancsolni a baloldali terjeszkedésnek, különben a következő lépcső már akár Japán is lehet. Így aztán az ENSZ égisze alatt amerikai csapatok siettek a déliek segítségére (a Szovjetunió bojkottálta a Biztonsági Tanács ülését, és később sem fogadta el a beavatkozást lehetővé tevő döntést). A déliek kezén megmaradt Puszannál, illetve az északiak hátában, Incshon térségében végrehajtott partraszállás után az immár fölénybe került déli erők hasonló ütemben masíroztak észak fele, mint korábban az északiak az ellenkező irányba, és 1950 végén bevették Phenjant.
Ekkor azonban újra fordult a hadiszerencse. A közeledő ENSZ-erők láttán Kína is fenyegetve érezte magát, ezért októberben belépett a háborúba, bár hivatalosan csak önkéntesek vettek részt a műveletben. A 300 ezer fős „önkéntes” csapat segítségével 1951 elejére újra északi kézre került Szöul, de a közben megerősített ENSZ-csapatok újra ellentámadásba mentek át, hogy aztán a front megmerevedjen pont a 38. szélességi fok közelében. A gyors hadműveletek után az első világháborút idéző lövészárokharc alakult. Kína és Észak-Korea belátta, hogy nem győzheti le az Egyesült Államokat, utóbbi viszont nem akarta kiprovokálni, hogy Sztálin a fegyverszállítások helyett komolyabb, akár egy újabb világháborúval fenyegető akcióba kezdjen.
Azonban az 1951-ben is már megkezdett fegyverszüneti tárgyalások elhúzódtak, főként azért, mert Kim Ir Szen ragaszkodott hozzá, hogy az északi hadifoglyokat „repatriálják”, míg a déliek és szövetségeseik amellett voltak, hogy a foglyok maguk dönthessék el, hol akarnak letelepedni. A megegyezés végül Nehru indiai elnök javaslatára, 1953-ban jött létre. A panmindzsoni fegyverszünetet 1953. július 27-én kötötték meg a felek, a hadifoglyok nagy részét végül kicserélték, de Dél-Korea még 2008-ban is mintegy 560, Észak-Koreában elzárva tartott, korábban a déli oldalon harcoló katonát tartott számon.
A fegyverszünet a két hadsereget elválasztó vonalat nagyjából a 38. szélességi kör mentén húzta meg, a határ két oldalán pedig két-két kilométeres demilitarizált övezetet jelölt ki, ennek betartására máig is a Semleges Nemzetek Vizsgálóbizottsága felügyel több-kevesebb sikerrel. A két Korea közti határon az azóta eltelt évtizedekben is több száz katona vesztette életét a különböző incidensek során.
A közel egymillió katona és a becslések szerint 2,5 millió civil áldozatot követelő háború hivatalosan még ma is tart, a fegyverszünet után ugyanis azóta sem sikerült békét kötnie az azóta is a legsötétebb sztálinista rezsimet fenntartó Észak-Koreának és a 80-as évektől kezdve egyre nyugatiasabb, ma már egy kis hunyorítással akár valódi demokráciának is nevezhető Dél-Koreának. Az utóbbi napok eseményeinek fényében úgy tűnik, ennek – vagy éppenséggel a két ország egyesítésének – lehetősége még jó darabig inkább vágyálom, mint elérhető cél marad.