A wagneri operák és a hollywoodi filmek plasztikus képet alkottak a vikingekről, a történészek és a régészek azonban bizonytalanok abban a tekintetben, hogy valójában mikor és mit is cselekedtek e rettenthetetlen emberek, és ténylegesen merre is jártak.

Az egyik legfontosabb kérdés talán az, hogy milyen befolyást is gyakoroltak a vikingek a Brit-szigetek kultúrájára. Ezen a téren túl akartunk lépni a nyelvészet eszközein, ehhez pedig a genetika tudományát hívták segítségül. A Yorki Egyetemen zajló kutatás fő célja az volt, hogy kiderítsék, jól elkülöníthető-e a viking genetikai örökség, és ha igen, a Brit-szigetek mely területein van jelen a legerősebben. És vajon az így kapott kép összeegyeztethető lesz-e a forrásokból és a régészeti emlékekből kirajzolódó képpel?

A kutatóknak arra is gondjuk volt, hogy megpróbálják a krónikákból ismert eseményekhez kapcsolni a tárgyi bizonyítékokat. A híres lindisfarne-i rajtaütéshez hasonló rablásoknak a horrorisztikus elemekkel teletűzdelt, de később lejegyzett leírásokon kívül kevés kézzel fogható emléke nem került elő – legalábbis addig, amíg Martin Carver, a Yorki Egyetem kutatója fel nem tárta egy használaton kívüli templom környékét a kelet-skóciai Tarbat mellett.

A vikingek áldozatai

Az ásatás teljes sikert hozott: nemcsak egy korábban ismeretlen kolostor maradványai kerültek elő, de a pusztulás nyomai is egyértelműen azonosíthatók voltak. Előbukkant egy kormos, fekete földréteg, amelyben faszéndarabokat és szögeket találtak. Ennyi maradt a felgyújtott épületekből, de a támadás emlékét a kiásott csontvázakon talált szörnyű sérülésekre utaló jelek és a darabokra tört keresztény kőszobrok is megőrizték.

Egy észak-walesi ásatás pedig nemcsak egy hátrakötözött kezű áldozatot tárt fel, hanem azt is, hogy a település védelmét hirtelen jócskán megerősítették, a maradványok szénizotópos kormeghatározása pedig megerősítette, hogy mindez a viking portyázások idején történt. Az ilyen vizsgálatok segítettek abban, hogy a krónikákban fennmaradt eseményekhez valós helyszíneket és időpontokat rendeljenek, ezzel pedig pontosabb képet kapjanak a vikingek betöréseiről és térhódításáról a Brit-szigetek területén.

A legnagyobb kihívást talán az jelentette, hogy a kutatók választ találjanak arra, pontosan milyen formában is éltek együtt a skandináv támadók a helyi lakossággal, hogyan hatott a két kultúra egymásra, illetve hogyan keveredett a két népesség. Tudjuk, hogy a vikingek a rablóhadjáratok után telepeket létesítettek a Brit-szigeteken, majd egyes területeket meghódítva valódi államokat is létrehoztak, de azt nem tudjuk, hogy eközben eltűnt vagy háttérbe szorult e vidékek eredeti lakossága vagy éppen ellenkezőleg, idővel teljesen magába olvasztotta a viking hódítókat.

Egy elszigetelt eset

A Skócia csúcsától északra található Orkney-szigetek tökéletes terepnek bizonyultak a vizsgálati módszerek tesztelésére. A brit viszonylatban kietlen szigetcsoport a norvég vikingek számára valóságos földi paradicsomnak tűnhetett, ráadásul a gazdag ír vidékek felé vezető hajóúton feküdt, nem csoda, hogy szemet is vetettek az őslakos piktek lakta területre.

Az ásatások során egy éles váltás nyomai kerültek elő: egy rövid időszak alatt a korábbi, szárazföldi állatok csontjait tartalmazó rétegek eltűnnek, helyüket néhány évtized alatt teljesen átveszik a halcsontok, méghozzá „nagyüzemi” formában filézett és szárított halaké. Egyértelmű, hogy a pikt kultúrát leváltotta a vikingeké, de mi történt a lakossággal? Kis gazdaságaikkal együtt az őslakosok is nyom nélkül eltűntek, vagy a két nép valamilyen formában együtt élt tovább, mint azt a más lelőhelyekről egy időszakból előkerült pikt és viking leletek sejtetni engedik?

A University College London munkatársa, David Goldstein vezetésével Orkneyn zajló genetikai kutatás eredményre vezetett. A kutatóknak sikerült elkülöníteni az Y-kromoszómában egy „norvég” szekvenciát, majd ezt keresve letesztelték a szigetek férfi lakóinak – hiszen az Y-kromoszómáról beszélünk – egy részét. Világosan kimutatták, hogy jó részük norvég viking ősöktől származik, noha az akkori vagy későbbi keveredés nyomai is egyértelműek. Az úgynevezett „norvég marker” jelenlétét máshol, többek között a Shetland-szigeteken és Északkelet-Angliában is sikerült kimutatni.

Hol vannak a dánok?

Sajnos délebbi területeken nem hoztak ilyen látványos eredményeket a kutatások. Pedig a két kultúra és a két népesség együttélésének és keveredésének legfontosabb területe Anglia dán uralom alá került része, a Danelaw volt. Tudjuk, hogy valamikor a 860-as években a dán vikingek kifejezetten a hódítás szándékával, egy nagy hadsereggel keltek át a tengeren, és kegyetlen harcok során elfoglalták Közép- és Kelet-Anglia jó részét. A viking fennhatóság ezeken a területeken – különböző formákban – egészen a normannok érkezéséig fennmaradt.

Természetesen ennek az időszaknak számtalan emléke maradt ránk az angol nyelvben, a Danelaw helységneveiben és persze kézzel foghatóbb formában is: a régészek és az amatőr kincskeresők ezernyi viking használati tárgyat, fegyvert, pénzérmét találtak. Feltételezhető, hogy azon mai települések alatt, amelyek őrzik viking elnevezésüket, feltárhatók lennének az egykori viking falvak és városkák nyomai ott is, ahol erre még nem került sor.

Azonban mindezek keveset mondanak arról, valójában kik is voltak e vidék lakói. Vajon a vikingek csak a helyben talált társadalom felső rétegének helyét foglalták el, majd etnikailag beolvadtak, vagy sokkal nagyobb számban települtek át őshazájukból? Esetleg voltak olyan területek, ahol szinte kihalt az eredeti népesség (vagy esetleg kiirtották a hódítók)? Persze a valóság a legtöbb esetben valahol a két szélsőség között lehetett, de az etnikai keveredés arányait, a „viking vér” pontos elterjedési területét, a dán ősökkel rendelkezők arányát a népességben nem tudjuk meghatározni.

A genetikai vizsgálatok során a kutatólk rádöbbentek, hogy a dánok őshazája sajnos túl közel feküdt az angolokéhoz és a szászokéhoz, ezért nem sikerült olyan genetikai markereket találni, amelyek minden kétséget kizáróan csak a dánokhoz köthetőek lennének. A dolgok jelenlegi állása szerint tehát nincs lehetőség arra, hogy a genetika eszközeivel válaszolják meg, a dán etnikum elterjedtsége mennyire és milyen formában követte a dán vikingek kultúrájának térhódítását, vagy hogy miként zajlott a keveredés. Csak reménykedni lehet benne, hogy valamikor a jövőben új eljárások segítségével erre is lehetőség adódik.

Kelták, angolszászok és a viking vér

Azonban mellékesen két érdekes következtetést is levontak a kutatók a vizsgálat eredményeiből. Kiderült, hogy a dél-angliai mintákban nagyjából ugyanannyi kelta vér mutatható ki, mint a Skóciában vett mintákban. Ez alapján feltételezhető, hogy az ősi kelta kultúrát ugyan elsöpörte az angolszász betelepülés, azonban etnikailag a kelta befolyás ugyanúgy megmaradt a déli területeken is. Másrészt az is kimondható, hogy a mai skót népesség nagy része nem a kelták leszármazottja. Ezek az eredmények mutatják, hogy a legmodernebb technológia bevetésével olyan új ablak nyitható a múltra, amely egyes esetekben nem csak kiegészítheti, hanem alapjaiban meg is változtathatja az egyes korszakokról kialakított képünket.

Az mindenesetre biztos, hogy a vikingek alapvető befolyást gyakoroltak a Brit-szigetek népességére és kultúrájára, és azt is kimondhatjuk, hogy a mai britek ereiben is csörgedezik még valamennyi a vikingek véréből.

(A vikingek kalandozásairól szóló bővebb összeállítás a BBC History Magazin 2012. októberi számában olvasható.)