Az amerikai szövetségi alkotmány 1787-es megszületésétől kezdve a rabszolgaság kérdése egyre csak szította a politikai feszültséget, és számos kompromisszumot kényszerített ki. Az új amerikai nemzet korai éveiben hét északi állam fogadott el határozatot a feketék emancipációjáról, míg délen az új technológia térhódítása, valamint a gyapot iránt megnövekedett nemzetközi kereslet következtében mély gyökeret eresztett a rabszolgaság. A mezőgazdasági ültetvények az atlanti államoktól egészen a Mexikói-öbölig terjedtek. A folyamat eredményeként 1860-ra 4 millióra nőtt a rabszolgák száma.

A legtöbb amerikai azt a véleményt osztotta, hogy az alkotmány minden egyes rabszolgatartó államnak biztosítja azt a jogot, hogy szuverén módon döntsön ennek a „különös intézménynek” a jövőjéről. A telepesek nyugati térhódítása és az ország határainak kitolódása miatt – ami Louisiana megvásárlásával, Texas annektálásával, Kalifornia és más, Mexikótól elhódított területek megszerzésével jött létre – az új területeken és az ezekből kikanyarított államok földjén időről időre krízishelyzet alakult ki a rabszolgatartás miatt.

1820-ban és 1850-ben is odáig fajult a feszültség az északi és déli államok között, hogy a polgárháború közvetlen veszélye kompromisszumra kényszerítette a feleket. A Demokraták és a Whigek – az 1830-1840-es évek domináns nemzeti pártjai – eközben sokat tettek azért, hogy egyensúlyban tartsák a kialakult helyzetet. 1850-ben azonban újra kiéleződött a viszony: a felek rugalmatlansága egyre nőtt, és maga a tény, hogy mindkét fél ugyanannyira meg volt győződve az erkölcsi és társadalmi felsőbbrendűségéről, egyre elérhetetlenebbé tette a politikai kompromisszumot.

Végleg eltörölni a barbár csökevényt

1860 novemberében Abraham Lincoln republikánus jelölt nyerte meg a Fehér Házért vívott csatát. Győzelmével örökre megváltozott az amerikai kormányzat hozzáállása a rabszolgaság intézményéhez.

Még csak nem is arról volt szó, hogy Lincoln lett volna az első elnökjelölt, aki rabszolgatartás-ellenes jelszavakkal kampányolt. 1840-től kezdve a kisebbségben lévő pártok – amelyek komoly veszélyként érzékelték, hogy az ültetvényeken egyre nagyobb teret hódít és egyre mélyebb gyökeret ereszt a rabszolgaság – minden elnökválasztáson indítottak a feketék emancipációját támogató jelöltet. 1856-ban a két évvel korábban, három kisebb párt egyesülésével létrejött Republikánus Párt erőfitogtatásként egy manifesztumot szentelt a rabszolgatartás – a „barbár csökevény” – terjeszkedésének megfékezésére. Az igazi fordulópont azonban csak négy évvel később következett be, amikor az amerikai köztársaság története során először fordult elő, hogy egy olyan jelölt győzedelmeskedett az elnökválasztásra feljogosított elektori kollégiumban, aki nem csupán ellenezte a rabszolgatartást, hanem egyenesen a rabszolgaság végleges eltörlése felé vezető utat jelölte ki.

Lincoln győzelme nyomán Dél-Karolina kilépett az Unióból. A december 20-i rendkívüli gyűlésen az állam úgy határozott, hogy újra elfoglalja helyét „a világ nemzetei között”. Két hónapon belül hat másik déli állam csatlakozott Dél-Karolinához, így jött létre az Amerikai Konföderációs Államok, majd a polgárháború kitörésekor újabb négy állam csatlakozott az elszakadókhoz. Az Egyesült Államok alkotmányának értelmében a választásokat követően egészen Lincoln 1861. március 4-i beiktatásáig – ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke – a leköszönő elnök, a demokrata James Buchanan maradt hivatalban. „Old Bucknak” – ahogy Buchanant nevezték – se a hatalma, se az eltökéltsége nem volt elég erős ahhoz, hogy hatástalanítani tudja a nemzet történetének addigi legnagyobb válságát. A probléma megoldása az utódja bölcsességére és bátorságára volt bízva.

Lincoln miatt léptek ki a déli államok?

A déli nacionalista „tűznyelők” gyorsan mobilizálták erejüket annak érdekében, hogy minél nagyobb támogatást nyerjenek meg attól az Uniótól való elszakadáshoz, amely egy „fekete republikánust” választott meg pusztán részleges szavazatokkal (sectional vote). Az ideges déli fehérek attól tartottak, hogy egy abolicionista a Fehér Házban arra fogja felhasználni a hatalmát, hogy kirobbantsa azt a forradalmat, amit John Brownnak nem sikerült. A déli konzervatívok a maguk részéről óva intettek mindenkit az elkapkodott intézkedésektől, ami igazából a bennük lakozó pánikról és arroganciáról árulkodott. Dél-Karolina vezetésével megindult a harc az elszakadásért, és ez idő tájt egy borúlátó realista, James Pettigru azt találta mondani, hogy ez az állam túl kicsi ahhoz, hogy köztársaság legyen, elmegyógyintézetnek viszont túl nagy.

A józanabb rabszolgatartók rámutattak, hogy a republikánusok nem jelentenek közvetlen fenyegetést a déli államokra, hiszen sem a Kongresszusban, sem a Legfelsőbb Bíróságon belül nem rendelkeznek többséggel, és magát Lincolnt sem lehetett radikális abolicionistának tekinteni. A helyzetértékelésük – miszerint az azonnali kilépés sokkal kockázatosabb, mintha megvárnák, hogy milyen nyíltan agresszív lépésre szánja el magát az új washingtoni kormányzat – beigazolódott.

A déli radikálisok azonban – akik hittek abban, hogy a Gyapot Királyság fenn tudja tartani magát bel- és külföldön egyaránt – kiaknázták a zavaros időkben rejlő lehetőséget, és magukhoz ragadták a kezdeményezést. Mindenekelőtt arra a félelemre alapozták terveiket, amely szerint az új elnök elárasztja a rabszolgatartó államokat szövetségi tisztviselőkkel, akik rabszolgaság-ellenes aknamunkát folytatnak, és akiknek a legfőbb célja, hogy politikai és faji forradalmat szítsanak a régió teljes területén.

Háború a nemzetért

A déli államok kiválása háborút vont maga után, mivel Lincoln – aki az északiak többségének bizalmát élvezte – elfogadhatatlannak találta, hogy bármely honfitársának alkotmányos joga legyen arra, hogy kilépjen egy „örökös” Unióból, és különösen nincs joga arra, hogy egy demokratikus, szabályosan és törvényesen megnyert választásra adott reakcióként tegye meg ezt a lépést. Amikor 1861 áprilisában Lincoln egy fegyvertelen hajón küldte a charlestoni kikötőben található szövetségi erődítménybe az élelmiszer utánpótlást, a konföderációs tüzérség tüzet nyitott a hajóra. Lincoln később így fogalmazta meg az eseményeket: „Mindkét fél hevesen ellenezte a háborút, az egyik fél mégis inkább a háborút választotta, nehogy fennmaradhasson a nemzet, a másik pedig inkább a háborút választotta, mintsem veszni hagyja a nemzetet.”

A háború valóban a nemzet fennmaradásáról szólt, és biztosan nem arról – különösen nem a polgárháború kezdetén –, hogy eltöröljék-e a rabszolgaságot vagy sem. Az 1860. évi választások azonban feltárták, hogy mekkora a szakadék Észak és Dél között e téren is, és világossá vált, hogy teljességgel összeegyeztethetetlen módon közelítik meg ennek a „különös intézménynek” a jövőjét Amerikában. A szakadék Texas annektálását (1845) és a mexikói területek odacsatolását (1848) követően csak elmélyült, és felszínre hozta azt az égető kérdést, hogy mi legyen a rabszolgatartás státusza ezeken az újonnan megszerzett területeken. A politikai csatározás az 1860-as választások során érte el csúcspontját.

Bármire is hivatkoztak később a konföderációpártiak vagy modern kori követőik, az Unió 1861–1865-ös válsága alapvetően biztosan nem arról szólt, hogy, mik egy állam „jogai”. Inkább arról volt szó, hogy a rabszolgatartó államok hatalmát nyilvánvalóan veszélyeztette volna, ha szövetségi szinten szabályozzák az ő „hazai intézményeiket”.

Lincoln egy hónappal a meggyilkolása előtt egyértelműen kijelentette: a rabszolgakérdés „különleges és jelentős gazdasági érdeket hordozott magában. Kivétel nélkül mindenki tisztában volt azzal, hogy ez az érdek volt a háború kitörésének oka. Az Unió ellen fellázadók célja ennek az érdeknek a megerősítése, elterjesztése és elmélyítése volt és olyan jelentős érdekről volt szó, hogy emiatt a háborútól sem riadtak vissza. Ezzel szemben a kormány csak annyit kívánt törvényesen elérni, hogy ne nőhessen a rabszolgatartó területek nagysága.”

Lincoln elnökké választásának körülményei tehát központi szerepet játszottak az események alakulásában, és a polgárháború kitörésében.

(A 19. századi amerikai politikai folyamatokról és az 1860-as elnökválasztásról részletesebben a BBC History Magazin 2012. novemberi száma ír.)