Az Antarktisz egy olyan tudományos és gazdasági előnyökért zajló küzdelem tétje, amelyben részt vesz több is a világ leggazdagabb államai közül. A győztesek jutalma potenciális hozzáférés több milliárd dollár értékű, tengerfenékből kitermelhető szénhidrogénhez, szárazföldön bányászható ásványokhoz, értékesíthető tudományos kutatási eredményekhez, valamint tengerekből lehalászható élelmiszerhez.

Több nyugat-európai államhoz hasonlóan Kína, Oroszország, Dél-Korea és India is gyors ütemben igyekszik növelni jelenlétét az örök hó birodalmában: India tavaly nyitott új bázist az Antarktiszon, Kína pedig – miután 2009-ben nyitotta meg a harmadikat – éppen kijelölte negyedik bázisának helyét. Dél-Korea jövőre nyitja meg második kutatóállomását.

Ausztrália és Argentína is ringbe szállt, hangsúlyozva ahhoz való jogát, hogy magának nyilváníthasson egyes, a kontinens partjai mellett található nyersanyaglelőhelyeket. Nemrég pedig Argentína igen idegesen reagált arra, hogy Nagy-Britannia II. Erzsébetről nevezte el egy olyan darabját az Antarktisznak, amelyre az argentinok is igényt tartanak.

Az Antarktisz iránti növekvő érdeklődés egyben megmutatja, milyen különbségek vannak a kérdéshez való hozzáállásban a „régi” nyugat-európai államok, illetve az olyan országok között, mint Ukrajna vagy Chile. Míg az előbbiek ellenzik a kontinens kereskedelmi célú kiaknázását, utóbbiak szerepvállalását legalábbis részben biztosan a jövőben remélt gazdasági előnyök ösztönzik.

Élesedő küzdelem

Az Antarktiszért folytatott küzdelem kezdete a klasszikus nyugati imperializmus egyik utolsó felvonása is volt egyben. Az 1908 és 1939 között eltelt években különböző időpontokban Franciaország, Norvégia, Németország és Nagy-Britannia (két domíniumával, Ausztráliával és Új-Zélanddal együtt) jelentette be a kontinens nagy területeinek annexióját. Ennek ellenére egyik állam sem épített ki állandóan lakott telepet magán az Antarktiszon, jelenlétüket a kontinenst körülvevő óceánok akár több mint 600 kilométerre fekvő szigeteire korlátozták.

Ez a helyzet az 1950-es években hirtelen gyökeresen megváltozott, amikor az Antarktisz is a hidegháború egyik fontos „csataterévé” vált. Néhány év leforgása alatt az Egyesült Államok és szövetségesei 10 bázist építettek ki a kontinensen, a Szovjetunió pedig 8 bázissal válaszolt. Ugyanebben az időszakban a két egymással rivalizáló dél-amerikai állam, Chile és Argentína is igyekezett megvetni a lábát a földrészen, s ez újabb 8 bázis létrehozásához vezetett.

Az 1950-es években olyannyira kiélesedett az Antarktisz „meghódításáért” folytatott versengés, hogy 1959-ben papírra is vetették az Antarktisz-egyezményt (amely aztán 1961-ben lépett hatályba). Az egyezmény megtiltotta az antarktiszi területeket magukénak nyilvánító hatalmaknak – Nagy-Britannia, Franciaország, Norvégia, Ausztrália, Új-Zéland, Chile és Argentína –, hogy erővel szerezzenek érvényt követeléseiknek. Az egyezmény azt is kinyilvánította, hogy fennállása idején nem vitatnak meg vagy fogadnak el újabb területi követeléseket, mindezt pedig a további aláírók – a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Belgium, Japán és a Dél-afrikai Köztársaság – is garantálják. (Az egyezményhez 1984-ben megfigyelő státuszban Magyarország is csatlakozott, mint úgynevezett „nem tanácsadó” nemzet.)

Az egyezmény az Antarktisz „kormányzásában” való részvétel feltételéül szabta, hogy az illető állam hajlandó legyen komoly összegeket fektetni a kontinensen zajló tudományos kutatómunkába. Ezzel rengeteg országot gyakorlatilag kizárt az Antarktisz ügyeibe történő beleszólásból – hamarosan hevesen tiltakozni is kezdett ellene számos fejlődő állam, Malajzia vezetésével.

Dél-Korea, India és Kína az aláírás idején kimaradtak az egyezményből (az 1980-as években csatlakoztak „tanácsadó” államként). Az utóbbi egy-két évtizedig ez nem is jelentett gondot, hiszen egyik ország sem volt gazdaságilag elég erős ahhoz, hogy egy távoli földrészen komoly ambíciókkal léphessen fel. De mára ez a helyzet megváltozott: e három ország ma az Antarktiszért folytatott küzdelem legaktívabb résztvevői közé tartozik.

A nemzetek „aranya”

A kontinens és a körülötte található tengerek egy dél-koreai kutatás szerint körülbelül 55 milliárd hordónyi kőolajat és 221 billió köbméternyi földgázt rejtenek. A tudósokat egyre inkább izgatják a becslések szerint mintegy 5 milliárd tonnányi, az Antarktisz környéki vizekben élő krillben rejlő lehetőségek is – különösen azután, hogy a közelmúltban norvég kutatók kidolgoztak egy eljárást, amelynek segítségével az aprócska állatokat nagy mennyiségben a felszínre lehet hozni. E módszerrel e kicsi, rákszerű lények a közeljövőben olyan hatalmas, kiaknázható fehérjeforrássá válhatnak, amellyel állati és emberi szükségleteket is ki lehet elégíteni.

Két újabb, a világ hatalmainak figyelmét az Antarktiszra terelő ok megismeréséhez 1977-ig kell visszamennünk – ebben az évben került piacra az első személyi számítógép, és ekkor sikerült elsőként szekvenálni egy élőlény DNS-ét (ez leegyszerűsítve az örökítőanyag feltérképezésének nevezhetnénk).

A személyi számítógépek világhódító útja egyúttal hatalmas értékké tette az úgynevezett ritkaföldfémeket, és más az elektronikai iparban használatos fémeket – és ezek közül is rejtőzhetnek jelentős készletek az Antarktisz jégtakarója alatt. A DNS-kutatásban elért áttörések pedig hozzájárultak ahhoz, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik olyan élőlényekre, amelyek különleges és adott esetben orvosi célra hasznosítható tulajdonságokkal rendelkeznek – például természetes úton állítanak elő fagyálló hatású anyagot. Ilyen organizmusok pedig feltehetően nagy számban élnek az Antarktiszon, ahol az életnek a bolygó egyik legbarátságtalanabb környezetéhez kellett hatékonyan alkalmazkodnia.

A kontinensért folyó versenyfutás lassan annyira kiéleződik, hogy feszültségeket okozhat a „régi hatalmak”, mint Nagy-Britannia és Franciaország, illetve Kína, Dél-Korea, vagy az újra megerősödő Oroszország között. Kína nemrég átszámolva mintegy 9 milliárd forintnyi költséggel hozta létre harmadik antarktiszi kutatóállomását, 2017-re pedig már a negyedik megnyitását tervezi. Oroszország eközben a szovjet idők emlékét őrző, azóta viszont igencsak elhanyagolt bázisainak felújítását tervezi, de addig is vízre bocsátott egy a legmodernebb felszerelésekkel megrakott kutatóhajót, amely az antarktiszi vizeket és a kontinens partvidékét fogja tanulmányozni.

Sem Kína, sem Oroszország, de egyetlen más állam sem reménykedhet abban, hogy a nemzetközi helyzetben bekövetkező hatalmas változások nélkül 2048, azaz az Antarktisz-egyezmény 1991-es újratárgyalásakor aláírt környezetvédelmi kiegészítések lejárta előtt megpróbálkozhatna ásványkincsek kitermelésével az Antarktiszon.

Minden bizonnyal azonban csak nőni fog a szénhidrogének, a fehérje, a ritka fémek és a biotechnológiai alapanyagok ígéretétől csábított országok száma, amelyek belépnek az Antarktiszért zajló nemzetközi versenybe. A hatalmas tét miatt pedig valószínű, hogy az egyelőre csak pénzzel és kutatókkal vívott küzdelem egyre élesebbé válik majd.

Mahathir bin Mohamad, Malajzia akkori miniszterelnöke és egyben az Antarktisz „régi urai” ellen fellépő kezdeményezés vezetője 1982-ben azt mondta: „A Déli-sark aranyból van, és én követelem a részemet belőle!” Könnyen lehet, hogy nem túlzott.

(A Déli-sarkért folytatott küzdelemről szóló bővebb elemzés a BBC History Magazin legújabb, 2013. júliusi számában található.)