Régészcsapat igyekszik kideríteni, mekkora szerepe volt a Közel-Kelet minden tájáról elhurcolt 620 ezer kényszermunkásnak Asszíria felemelkedésében. David Keys, a BBC szakértője tudósít a fejleményekről.
Régészek vizsgálják azokat az új bizonyítékokat, amelyek az ókori történelem egyik legsúlyosabb bűntényével, több mint félmillió embernek az i. e. 8. század végén, 7. század elején lezajlott deportálásával kapcsolatban kerültek elő.
Az ókori Kelet történelmének ez a sötét fejezete – amelynek során az asszír uralkodók a meghódított területekről nagyjából 620 ezer embert telepítettek át erőszakkal, hogy különböző munkákat végeztessenek el velük a birodalomban – régóta ismert. Viszont az Udinei Egyetem munkatársa, Daniele Morandi vezette kutatócsoport előtt most kezd kirajzolódni e rendszer kiterjedtsége és összetettsége, illetve az, hogy milyen fontos szerepet játszott a világ első szuperbirodalmának is nevezett Asszír Birodalom működésében.
Az észak-iraki kurd autonóm területen nemrég befejeződött, közel 3 ezer négyzetkilométerre kiterjedő, ásatást megelőző felmérés során 130 korábban ismeretlen, az asszír vagy korábbi időkre datálható települést, számos vízvezetéket, valamint két folyami kikötőt találtak a kutatók. A régészek szerint a vízvezetékek és a kikötők egy olyan csatornarendszer részét képezhették, amelyet több száz négyzetkilométernyi föld öntözésére használtak, amellett, hogy az akkori asszír főváros, a mai Irakban található Ninive ivóvízellátását is biztosította. Az impozáns hálózatot kényszermunkások építették, akiket a mai Izrael, Szíria, Dél-Irán és Törökország területéről gyűjtöttek össze.
Morandi professzor csapata azt is feltételezi, hogy a több mint 500 négyzetkilométeres, Ninivétől északra elterülő területet kifejezetten azzal a céllal tettek intenzív földművelésre alkalmassá, hogy a főváros élelmiszerellátását biztosítsák.
A kényszermunka haszna
A 130 most felfedezett, többségében minden bizonnyal deportáltak lakta település legnagyobb része 0,4 és két hektár közötti földterületet foglalt el. Négy település viszont jóval nagyobb volt, ezek inkább kisvárosok lehettek a maguk 10–16 hektár közötti területével. Ninive maga persze egy egészen más dimenziót képviselt: az ekkoriban nagyjából 75 ezer lakosú metropolisz közel 8 négyzetkilométeren terült el.
Szinte biztos, hogy a települések lakói építették ki a környék infrastruktúráját, de ők művelték meg a földeket és tartották karban az öntözést biztosító csatornahálózatot is. A Ninive ellátására szolgáló hátországban 110 kilométernyi főcsatorna szállította a vizet, amelyeket a kemény sziklaaljzatba vájtak bele. Megépítésükhöz a munkásoknak nagyjából 200 ezer köbméter sziklát kellett feltörniük és elszállítaniuk.
A hat ismert vízvezeték (ebből ötöt csak tavaly sikerült felfedezni) felhúzásához a becslések szerint 600 ezer köbméter követ kellett kibányászni, szabályos alakúra faragni, majd a helyszínre szállítani és ott beépíteni. Valószínű, hogy még jó néhány vízvezeték maradványai kerülnek elő a közeljövőben, a felmérés ugyanis még az ősszel is folytatódni fog. A romok között előkerült számos, asszír istenségeket ábrázoló dombormű is. A kutatók azt is feltárták, hogy a vízvezetékekhez felhasznált kőtömböket a bányákból kisebb folyókon szállították a kifejezetten erre a célra épített folyóparti dokkokhoz.
A régészeti feltárás azonban nem csak azt mutatta meg, hogy mennyire függött Asszíria a deportált kényszermunkások hatalmas tömegétől. Az eredményekből az ókori Kelet más hatalmas birodalmainak működésére vonatkozó következtetéseket is le lehet vonni. Tudjuk, hogy a kelet-anatóliai Hettita Birodalom és Urartu, valamint az Újbabiloni Birodalom is élt a nagy tömegeket érintő lakosságáthelyezés eszközével.
A deportálások és lakosságcserék fő célja a központilag irányított birodalmi gazdaság munkaerőigényeinek mesterséges kielégítése volt – de a meghódított területek feletti uralom megszilárdításában is fontos szerepet játszottak. A természetes kulturális közegükből kiszakított embereknek ugyanis jóval kevesebb esélyük volt sikeresen ellenállni a hódítóknak, esetleg nyílt lázadást szervezni. Az Ószövetségből ismert módon a legismertebb ilyen deportálás Izrael népének Babilonba történt i. e. 6. századi elszállítása. A babiloni fogság emléke évszázadokon át élénken élt a zsidóságban, a történelmi események egyes elemei pedig mára a populáris kultúrában is helyet szorítottak maguknak.
A Morandi professzor vezette ásatásokban érintett iraki-kurd területek egy részén a későbbiekben régészeti és környezetvédelmi parkot terveznek kialakítani, a távlati cél pedig az, hogy Ninive egykori éléskamrája az UNESCO Világörökség listájára is felkerüljön.
A kényszermunka segített fenntartani a hatalmasra növő Újasszír Birodalmat, de a hódítások és a megszerzett területek kézben tartásának legfontosabb eszköze a félelmetes asszír hadsereg volt.
III. Tukulti-apil-ésarra (ur. i. e. 745–727) számos intézkedése mellett a haderőt is megreformálta. Korábban a gyalogság sorait a földekről behívott parasztokkal töltötték fel, ez azonban mind a harckészültséget, mint a mezőgazdaság termelékenységét károsan befolyásolta. A király szakított a hagyományokkal, és felállította a világ első hivatásos hadseregét, amely állandóan fegyverben állva várta parancsait.
Az asszírok legnagyobb erőssége nem számbeli fölényükben rejlett, hanem abban, hogy a jól kiképzett, sokat gyakorlatoztatott katonák gyorsan és szervezetten vonultak fel, a hadmozdulatokat még sötétben is pontosan tudták végrehajtani. A csatákat általában eldöntötte a harci szekerek és a lovasság elsöprő rohama, de ha kellett, a királyok támaszkodhattak a meglepetés erejére is, egy Urartu elleni hadjárat során például az asszír sereg két nap két éjszaka menetelt pihenés nélkül, hogy aztán még sötétben, menetből felfejlődve rontson rá az ellenséges táborra, amelyben azt hitték, az asszírok még legalább egynapi járóföldre vannak.
Technikai újítások is voltak az asszír arzenálban, például ők vetettek be először faltörő kosokat, de a modern kétéltűek előképeként képesek voltak néhány perc alatt felerősíthető és felfújható állatbőr-tömlőkön egész harci szekereket átúsztatni a folyókon, így a hidakra vagy gázlókra sem voltak feltétlenül rászorulva felvonulás közben.