A folytatás magyarra fordítva így hangzik: „Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, ami a hitvallásában áll: Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak; minden ember egyenlőnek lett teremtve. Van egy álmom: egy napon Georgia vöröslő dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni a testvériség asztala mellé. Van egy álmom: hogy egy napon még Mississippi állam is, amely ma az igazságtalanság és az elnyomás forróságától szenvedő sivatag, a szabadság és a jog oázisává fog változni. Van egy álmom, hogy négy kicsi gyermekem egy napon olyan nemzet tagja lesz, ahol nem a bőrszínük, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.”

A híres beszédet a washingtoni Lincoln-emlékmű előtt 250–300 ezer főre becsült, korántsem csak feketékből álló tömeg hallgatta végig. A Washingtoni Menetelés a Munkáért és a Szabadságért elnevezésű rendezvény egyik fő szervezője is King volt, de részt vett benne az Egyesült Államok valamennyi jelentős, erőszakmentes polgári engedetlenséget hirdető szervezete. Az országos méretű szerveződés célja a demonstráció volt az iskolai és munkahelyi faji diszkrimináció törvényi betiltása mellett, tiltakozás a rendőri erőszak ellen és a polgári egyenlőséget biztosító törvények meghozatalának követelése. Az időpont és a színhely önmagában is demonstratív volt: Abraham Lincoln száz évvel korábban, 1863. január 1-én kiadott nyilatkozatára utalt, ami megszüntette a rabszolgaságot az Egyesült Államokban.

Lecsap a Ku-Klux-Klan

A washingtoni békemenet közvetlen előzménye, hogy 1963 elejére magasra csaptak az évtized elejétől állandósult tiltakozási mozgalmak. A déli államok többségében általánossá vált a csak fehérek számára fenntartott éttermek és tömegközlekedési eszközök ülőhelyeinek elfoglalása, és az erőszakszervezetek fellépései elleni tiltakozások. Martin Luther King Jr. társaival – mindenekelőtt Fred Shuttlesworthszel – a leginkább forrongó városban, az alabamai Birminghamben dolgozta ki a konfrontáció tervét, amelynek célja a város szegregációs vezetőségének megtörése és a megkülönböztető rendelkezések visszavonása volt. Az akció április elején kezdődött, és a hatalom válasza brutális volt: a város rasszista seriffje tömegesen állíttatta elő a demonstrálókat.

Május 2-án több ezer diák vonult fel a városban, több helyen ülősztrájkba kezdtek, mire válaszul a rendőrség körülbelül ezer embert tartóztatott le. Az események híre bejárta a nemzetközi sajtót is, és egyre több fehér kezdett a rasszista seriff és polgármester ellen fordulni. Miután a megmozdulások a szervezők szándékával ellentétesen mind erőszakosabbá váltak, a szervezők is a tüntetések befejezésére hajlottak, másrészt a városi vezetés egy része és a gazdaság több fontos szereplője bejelentette, hogy kész tárgyalni az integráció bevezetéséről, a fekete munkások munkakörülményeinek javításáról és az egyenlő munkabérről.

Válaszul több fehér szélsőséges is hevesen tiltakozott a kompromisszum ellen, a Ku-Klux-Klan pedig tiltakozó megmozdulást szervezett: dinamitot dobtak King szállására, és több, feketék lakta épületre is. Erre megint zavargások törtek ki, amelyeknek Kennedy elnök vetett véget, amikor a városba vezényelte a szövetségi haderőt, majd 1963. június 11-én bejelentette, hogy hamarosan egy szegregációellenes törvényjavaslatot fog előterjeszteni, ami gyökeresen megváltoztatja az amerikaiak mindennapjait.

Washingtoni komédia?

A rendezvényt és a beszédet, amely Martin Luther King Jr.-t a történelem legnagyobb szónokai közé emelte, hosszas és éles ellentétekkel tűzdelt egyeztetés előzte meg, mind a fekete szervezetek között, mind Kingék és a Kennedy-kormányzat között. A polgárjogi mozgalmak mérsékelt és radikális irányzatai között már a demonstráció formáit tekintve is kibékíthetetlen ellentét volt; több mozgalom el is tiltotta tagjait a részvételtől, a másik legendás vezető – a később ugyancsak merénylet áldozatául esett – Malcolm X egyenesen washingtoni komédiának nevezte a rendezvényt. De viták voltak a fekete vezetők és a kormány képviselői között is, a helyzet kényessé vált.

John F. Kennedy őszintén szorgalmazta a teljes polgári jogegyenlőséget garantáló törvények létrehozását, de okkal tartott attól, hogy a konfliktusok élesedése a Kongresszusban nem sürgeti, hanem ellenkezőleg, elijeszti a törvényhozókat a faji egyenlőtlenség Rubiconjának átlépésétől. A tét tehát az volt, hogy történjen már végre valami a Capitoliumban, és az előre vigye, ne pedig tovább késleltesse az ügyet. Maga a demonstráció és a beszéd ezt a kompromisszumkényszert tükrözte: az erőszakmentesség mellett amúgy is elkötelezett Martin Luther King Jr. feltehetően a legjobb arányt találta meg a kényszerítő hatású erődemonstráció és a mindenfajta gyűlöletet elutasító etnikai tolerancia között.

Az álom – King tragikus személyes sorsa ellenére – jelentős részben valóra vált. 1964. július 2-án a meggyilkolt JFK utóda, Lyndon B. Johnson aláírta az állampolgári jogok törvényét, egy évre rá megszületett az új választójogi törvény, amelyet követett a feketék és fehérek közötti házasság tilalmának törvényen kívül helyezése. Martin Luther King Jr. mindezt még megélhette, a merénylő, James Earl Ray 1968. április 4-én oltotta ki az életét.