Sokan talán már gyerekként, a világtérképeken méltatlanul összezsúfolt és eltorzított északi sarkvidék tanulmányozásakor felfedezték, hogy a furcsa orosz és skandináv nevek mellett egy ismerős elnevezéssel is találkozhatnak: a világ egyik legészakabbra fekvő földdarabjait Ferenc József-földnek hívják. A legtöbben azt is tudják, hogy nem véletlenről van szó, a szigetcsoport földjére valóban a Monarchia felfedezői léptek először, akik természetesen a császárról nevezték el a vidéket.

Kevésbé ismertek viszont a kalandos út részletei, amelyek méltán kaphattak volna helyet egy Verne-regény lapjain is. Az 1870-es évektől a gyarmatosításból nagyrészt kimaradt, de nagyhatalmi ambíciókat dédelgető Monarchia is igyekezett részt venni a Föld még feltérképezetlen területeinek kutatásában. Az északi sarkvidékre vezetett expedíciók nem pusztán az Északi-sark elérésének dicsőségét tűzték maguk elé, gazdasági haszonban is reménykedtek: a fő cél az északnyugati (Kanada partjai mellett elvezető), illetve az északkeleti (az Északi-tengert a Csendes-óceánnal Oroszország fölött összekötő) átjáró megtalálása lett volna.

Utóbbi volt a Bécsi Földrajzi Társaság vezetője, Johann Wilczek gróf által életre hívott – és többek közt Zichy Ödön gróf bőkezű adományából finanszírozott –, 1872-ben indult felfedezőút célja is. Az útra épített, a sarkvidéki viszonyokra felkészített gőzös, az Admiral Tegetthoff júniusban érte el az Északi-tengert. A Jeges-tengeren (hivatalos nevén az Arktikus-óceánon) azonban hamar rosszra fordult Karl Weyprecht kapitány és 24 fős legénységének sorsa. Ahelyett, hogy egy meleg tengeráramlatot meglovagolva a Bering-szoros felé haladt volna, a hajó hamarosan a jég fogságába került.

A Tegetthoff hosszú hónapokig tehetetlenül sodródott észak felé. Közel egyévi fagyoskodás után a legénység már kezdte feladni a megmenekülés reményét, amikor 140 évvel ezelőtt, augusztus 30-án földet pillantottak meg a láthatáron. Ez a Ferenc József-föld felfedezésének hivatalos napja, noha az olyan hagyományos aktusok, mint a partra lépés vagy a zászló kitűzése még jó sokáig várattak magukra, a hajó ugyanis csak két hónappal később ért a szigetek közvetlen közelébe.

A legénység végül minden mindegy alapon úgy döntött, sorsára hagyja a gőzöst, és mentőcsónakokkal igyekszik biztonságba jutni. Az orosz partok felé evezve szerencséjükre felszedte őket egy bálnavadászhajó, és végül az indulás után bő két évvel, 1874 szeptemberében értek vissza Bécsbe. Az, hogy a kalandok során csak egy ember vesztette életét, a leginkább az expedíció egyetlen magyar tagjának, Kepes Gyula hajóorvosnak köszönhető.

A Monarchia soha nem nyilvánította felségterületének az értéktelennek és szinte elérhetetlennek tartott 191 szigetet, amelyeket később a Szovjetunió vett birtokba, és ma is Oroszországhoz tartoznak.