Az EU-tagsággal kapcsolatos viták végigkísérik David Cameron brit miniszterelnök hivatali idejét, aki azzal vigasztalhatja magát, hogy Churchilltől Blairig már számos neves elődje küszködött a Brit-szigetek és Európa viszonyával. Chris Bowlby történész elemzi az okokat.
Vajon mi nyomasztja legjobban a nyári törvényhozási szünetből visszatért angol politikusokat? A konzervatívok valószínűleg attól tartanak, hogy az Európai Unióval kapcsolatos belharcok csökkentik újraválasztási esélyeiket, ahogy az az 1990-es években is történt.
Ám a többi jelentősebb párt sem ülhet a babérjain: idegesen tekingetnek a hátuk mögé az unióból való kilépést szorgalmazó Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) támogatottságát látva (a párt a májusi részleges helyhatósági választásokon átütő eredményt ért el, de újabb felmérések szerint nem folytatódik a trend), amely akár át is rendezheti a jövő évi európai parlamenti választások erőviszonyait.
A mai brit politikusok – a korábbi ciklusok politikusaihoz hasonlóan – igyekeznek megfejteni, miért is tartják az állampolgárok Európát annyira zavarónak. A híreket figyelve úgy tűnik, mintha ez a probléma főként a konzervatív torykat érintené: a kormányfő már januárban bejelentette, hogy 2015-ös konzervatív választási győzelem esetén (és még egy-két feltétel teljesülésével) népszavazást fognak kiírni az EU-tagságról.
Sőt egyre hangosabbak azok is, akik a párton belül egy a következő parlament kezét is megkötő törvényt követelnek a népszavazásról. Ám akik régóta odafigyelnek a szigetország politikai csatározásaira, tudják, hogy ez az ügy egyaránt megosztja a bal- és a jobboldalt, és korábban is éles vitákat okozott mind a politikai elit soraiban, mind a szélesebb közvéleményben.
Az európai egység gondolata már a második világháború lezárása óta foglalkoztatja a brit politikusokat. Winston Churchill egy 1946-os zürichi beszédében arra hívta fel Európa népét, hogy „fordítsunk hátat a múlt szörnyűségeinek”. Újfajta társulási viszonyra szólította fel a franciákat és a németeket, és figyelmeztetett: „Ha létre akarjuk hozni az Európai Egyesült Államokat – vagy bárhogy is nevezzük –, most kell elkezdenünk.”
Ezzel egy időben a baloldalról egyesek – például George Orwell – az egyesült szocialista európai államok létrehozása mellett érveltek. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk: sem Orwell, sem Churchill egy pillanatra sem gondolta, hogy az Egyesült Királyság is része legyen az egységes Európának. „Az inkább nekik [a kontinensen élőknek] való, az ő javukat szolgálja, nem nekünk és a mi javunkra.”
Ez az ellentmondásoktól sem mentes attitűd az európai integráció lassú formálódásának időszakában is fennmaradt. Robert Schuman (egykor német állampolgárságú) francia külügyminiszter 1950-ben vetette fel a vas- és acélközösség létrehozását (a Montánuniónak is nevezett szervezet a következő évben jött létre). Amikor felmerült a brit részvétel kérdése, a szigetországi politikusok mindjárt kiszúrták a lényeget.
A későbbi konzervatív miniszterelnök, Harold Macmillan leszögezte: „Nem fogjuk egy nemzetek fölötti hatóságnak átjátszani a bányáink vagy acélgyáraink bezárására való jogot.” Az egyik munkáspárti vezető, Herbert Morrison pedig állítólag azt mondta: „Nem tehetjük. A durhami bányászok nem viselnék el.”
Mindez mélyebb történelmi tradíciókra épült: Nagy-Britanniának úgymond el kell kerülnie, hogy belekeveredjen egy túlnyomórészt katolikus kereszténydemokraták által kidolgozott összeurópai szisztémába. A háború után frissen államosított iparban a durhami bányászoknak – emlékeztet Robert Colls professzor – a fejükbe verték, hogy ők „az új uralkodó osztály”. És ugyan „miért dobták volna oda előjogaikat egy frankogermán katolikus értelmiségi elitnek?”
A jól ismert Európa-ellenes attitűd már ebben a korszakban is szemmel látható volt: a kívülállónak átadandó irányítástól való félelem párosult a kontinentális becsvággyal kapcsolatos gyanakvással.
Az 1950-es évek vége és az 1960-as évek azonban Nagy-Britanniát egyre inkább belevonták az összeurópai ügyekbe. Ahogy a brit gazdaság gyengülni kezdett, egyre nőtt a Közös Piac vonzereje. Mark Garnett, a Lancasteri Egyetem tanára szerint, míg az európai folyamatot „kapitalisták klubjának” tekintő munkáspártiak általában inkább ellenezték azt, Harold Macmillan a konzervatívokat az elfogadás irányába kezdte terelni. De ez is elég kényszeredett volt. Garnett szerint legalábbis Macmillan „kellemetlen szükségszerűségnek” tekintette a dolgot.
Amikor az 1970-es évek elején Edward Heath konzervatív miniszterelnök beléptette Nagy-Britanniát (kétszeri sikertelen próbálkozás után) az EU elődjébe, az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK), látható ellenállás nem mutatkozott. Az ország – Garnett kifejezésével – „engedelmes” maradt, és a brit választók kevesebb jelentőséget tulajdonítottak Európának, mint mondjuk az egészségüknek.
Ám a közvéleményt nem sokkal később már próbára tették. Amikor 1974-ben a Munkáspárt került kormányra, Harold Wilson miniszterelnök megpróbált úrrá lenni az Európával kapcsolatos politikai megosztottságon a brit tagság „újratárgyalásával”, amelynek eredményét népszavazásra bocsátotta – ugyanúgy, ahogy azt nemrégiben David Cameron is felvetette. Akkortájt azonban meglehetősen korlátozott újratárgyalásról volt szó. És olyan kérdések beemelésével, mint az Új-Zélandból és a Karib-térségből származó import, feladta az Európa többi részével nem megosztott globális érdekeket képviselő (még a birodalmi múltból származó) brit eszmét.
Az 1975-ös népszavazási kampányban domináltak az élelmiszerárakkal kapcsolatos, zsebre menő kérdések. A brit tagság pártfogóinak sokkal nagyobb költségvetés és szélesebb támogatói kör állt a rendelkezésükre – utóbbiba az új konzervatív vezető, Margaret Thatcher is beletartozott. Kétharmados fölénnyel nyerték meg a referendumot, és Harold Wilson derűlátóan jelenthette ki: „egy 14 éves vita végére tettünk pontot”. Sokan egyetértettek ezzel. Peter Clarke történész, aki az 1990-es évek közepén adta ki Nagy-Britannia 20. századi történetéről szóló könyvét, arra a következtetésre jutott, hogy a népszavazás „ellentmondást nem tűrő határozottsággal zárta le a kérdést”.
A 90-es években azonban – a már euroszkeptikus Margaret Thatcher távozásával a hatalomból – a konzervatív táborban ismét elkeseredett vita tört ki az európai integrációval kapcsolatban. Mark Garnett szerint Thatcher „elfogadottabbá tette az elit számára az euroszkepticizmust”, és felszínre hozta a „lappangó ellenérzéseket”. Egyes sajtóorgánumok szintén hatásosan rájátszottak erre.
Időközben viszont a munkáspártiak – a thatcherista gazdaságpolitika alternatívájaként – lelkesedni kezdtek a „szociális Európa” eszménye iránt. Tony Blair miniszterelnökként Európa-pártibbnak ígérkezett minden elődjénél. Ám mégsem tudta rávenni kormányát – különösen Gordon Brown pénzügyminisztert, későbbi utódját a miniszterelnöki bársonyszékben –, hogy csatlakozzanak az eurózónához. A jó öreg brit pragmatikus szkepticizmus új erőre kapott, amikor a gazdasági kísérletek rátromfoltak az ország európai rendeltetésére.
Az eurózóna válsága tovább srófolta a kétségeket. Nagy-Britannia most még bizonytalanabbnak érzi magát az EU tartóoszlopát alkotó államokkal való viszonyban, melyeknek szorosabbra kell fűzniük az egységet az euró túléléséért. David Cameron – az elmúlt évtizedek sok brit miniszterelnökéhez hasonlóan – igyekszik is lecsillapítani saját, a belső pártviszályokhoz és a közvélemény átfordulásához fűződő félelmeit.
Az elmúlt években az EU-val kapcsolatban barátságosabb érzelmeket tápláló pártok – a Munkáspárt és a jelenleg a konzervatívokkal koalícióban kormányzó liberális demokraták – is sokat bosszankodtak az euroszkepticizmus felívelésén, márpedig ez a jelenség a brit EU-tagságról döntő esetleges népszavazás kimenetelét meglehetősen kétségessé teszi. Az Unióval szembeni ellenszenv egyik fő haszonélvezője persze az UKIP. Érdekes tény, hogy a Függetlenségi Párt első vezetője egy történész volt – a London School of Economics professzora, Alan Sked –, akinek szakterülete a Habsburg Birodalom története.
Vajon az eurózóna, illetve az Európai Unió ugyanolyannak bizonyul, mint az önmagát túlnövő Habsburg Birodalom, és ha a britek nemmel szavaznak, fokozatosan olvadni kezd? Kétség sem fér hozzá, hogy a jövő történészei gazdag adalékokat találnak majd erről Nagy-Britannia régóta húzódó európai drámájának utolsó jeleneteiben.