Joszif Visszarionovics Dzsugasviliről sok millió embernek határozott képe van: kegyetlen diktátor volt, aki minden eszközt megragadott, hogy leszámoljon pártbeli ellenfeleivel, megtöltötte áldozataival a temetőket és a Gulagot, és egyebek mellett meghonosította a személyi kultuszt a szocialista tábor országaiban. Mások inkább azt hangsúlyozzák, hogy a nyugati hatalmak szövetségeseként döntő szerepe volt a náci Németország legyőzésében, még ha ennek az ára a sokszor értelmetlen véráldozat és Kelet-Európa több évtizedes leigázása is lett.

Kevesen tudják azonban, hogy a generalisszimusz a szellemi munkát sem vetette meg, és legfontosabb ideológiai harcait papírral és ceruzával – méghozzá a korabeli lap- és könyvszerkesztők elmaradhatatlan kék ceruzájával vívta. Márpedig fáradhatatlanul forgatta e munkaeszközt: míg egyik kezével bankot rabolt és robbantgatott Grúziában, a másikkal két bakui lap levonatait javítgatta, később pedig, mint a Pravda szerkesztője – 1917 februárjában vette át Molotovtól a lapot – szintén komolyan vette szerkesztői munkáját: az általa mélységesen csodált Leninnek nem kevesebb mint 47 cikkét utasította vissza.

Holly Chase, az Egyesült Államok egyik legnagyobb kutatóegyeteme, a Cornell Egyetem munkatársa nemrégiben egybegyűjtötte és publikálta Sztálin szerkesztői működésének legjelentősebb momentumait. Ebből kiderül, hogy a szovjet pártvezér az íróasztalnál sem ismerte a tréfát: kíméletlenül kiirtott minden sallangot az elé került szövegekből, sőt azok egész szellemiségét megváltoztatta, ha így látta helyesnek. Egy 1940-ben kezébe került, Bismarck kancellárról szóló kéziratot – Mihail Gefter történész szerint, aki részletesen áttekintette Sztálin változtatásait – például „ésszerűen”, „jó ízléssel” és „komoly történelmi ismeretekkel” bírálta felül. Ám egy furcsa csonkításra is rávette a szerzőt: kihúzta azt a mondatot, amelyben az illető figyelmezteti a németeket, nehogy felrúgják a Molotov–Ribbentrop paktumot, és megtámadják a Szovjetuniót. Amikor a szerző tiltakozott Sztálinnál, jelezve, hogy az egész gondolatmenetét erre akarta kihegyezni, Sztálin lakonikusan megjegyezte: „Miért akarja megijeszteni őket? Hadd próbálkozzanak…”

Első hallomásra ellentmondásnak tűnik, hogy miközben tűrte és támogatta a körülötte kialakuló személyi kultuszt, papíron úgy tett, mintha ez cseppet sem hozná lázba. Ám a sztálinizmus egyik ismérve – állapítja meg Chase – éppen ebben a „láthatatlan”, felsőbbrendű hatalomban rejlett: Sztálin valósággal kiszerkesztette ellenlábasait nemcsak a szövegekből, de a történelemből, minden hivatalos iratból is, ami az asztalára került, s tette ezt egész csoportokkal és népekkel – miközben maga a Párt személytelen álarca mögé húzódott. Máskor ellenben – saját korábbi gyakorlatát is felülírva – nem csak ösztönözte, de maga írta bele saját személyét arany betűkkel a párt- és a világtörténelembe.

A szavak tömeggyilkosa

Arra, hogy milyen előszeretettel használta rettegett kék ceruzáját – amellyel a sztálingrádi csata alakulását vagy Lengyelország új, önkényes határait is rárajzolta a szobájában lévő térképre – nem egy szemtanú emlékezett vissza, köztük Winston Churchill, Georgij Zsukov marsall vagy Milovan Đilas. Beszélgetéseik közben azzal gesztikulált, emlékeztető jegyzeteit azzal emelte vagy húzta ki, esetleg kipipálta, amivel egyetértett, és áthúzta, amivel nem.

Az írott szöveggel való, egyoldalú viszonyát jól szemlélteti az oroszul 1938-ban publikált A Szovjetunió kommunista (bolsevik) pártjának története – Rövid tanfolyam című könyv keletkezésének rögös útja. Sztálin először a „történészbrigád” által hosszú évek alatt írt, 800 oldalas kéziratot visszadobta azzal, hogy húzzák meg a felére, majd a tömeges sztálini tisztogatások, közöttük is a Buharin és Rikov elleni harmadik moszkvai per „tanulságaként” a pártra belülről fenyegető veszélyek kihangsúlyozását hiányolta az átírt könyvből, majd amikor a szerzők ennek is eleget tettek, ő maga irtotta ki a legerőteljesebb mondatokat – ahogy ez nyomon követhető a párttörténet nemsokára, a Yale University Press gondozásában megjelenő kritikai kiadásából.

Még a saját géniuszára utaló néhány mondatot is eltávolította, hiába tiltakozott ez ellen a szerzőbrigád egyik vezetője, Jemeljan Jaroszlavszkij émelyítően behízelgő stílusban. Nemcsak kihúzott azonban, de a dialektikus materializmusról hosszú fejtegetéseket bele is írt a könyvbe, amelynek 11 fejezetét (a 12-ből) teljesen átformálta – nem csoda, hogy később kizárólag a maga érdemének tüntette fel a több millió példányban terjesztett, magyarul is többször kiadott párttörténetet.

Az SZKP XX. kongresszusán, 1956 februárjában, zárt ülésen elmondott „titkos beszédében” Sztálin utódja a párt élén, Nyikita Hruscsov a személyi kultusszal való leszámolás jegyében mindenesetre ezt a tettét, valamint az 1940-es években publikált Rövid életrajzának átírását is felháborodottan ítélte el: „S ki csinálta mindezt? Maga Sztálin, nem mint hadvezér, hanem mint szerző-szerkesztő, mint ennek a dicsőítésekkel teli életrajznak egyik fő alkotója. Ezek a tények, elvtársak. S bízvást meg kell mondanom: szégyenletes tények... (…) Hol és mikor fordult elő olyasmi, hogy egy vezető önmagát dicsőítette volna? Méltó-e az ilyesmi egy marxi-lenini típusú vezetőhöz? Semmiképpen.”