A háborúnak valójában csak erős túlzással titulálható fegyveres összecsapások az Idaho területén élő nyugati soson törzsekhez tartozó amerikai őslakosok és a szövetségi kormány csapatai között zajlottak 1879-ben. A sosonok ezen, hegyek között élő csoportjait azért nevezték „juhevőknek”, mert fő vadászzsákmányuknak a területen nagy számban élő kanadai vadjuhok számítottak.

A területen állomásozó amerikai csapatok parancsnoka, Oliver O. Howard tábornok egy évvel korábban az úgynevezett Bannock-háború során Dél-Idahóban már felszámolta a megmaradt indián törzsek ellenállását, és remélte, hogy hamarosan lecsaphat a hegyekbe visszahúzódó sosonokra is.

Az ürügyet két aranyásó, illetve öt kínai bányász meggyilkolása szolgáltatta, noha az elkövetők szinte bizonyosan indiánnak öltözött fehérek voltak.

A támadások kivizsgálásával Howard tábornokot bízták meg, aki természetesen bizonyítottnak látta a sosonok bűnösségét, majd katonáival a gyakorlatilag feltérképezetlen hegyvidékre vonult. Az első csata az indiánok győzelmével zárult, két tucat juhevő egy szűk kanyonban megfutamította a katonákat, akik közül ketten meg is sebesültek. A sosonok ezután felgyújtották az erdőt a katonák tábora körül, de a szél megfordulása végül megmentette őket a szorult helyzetből.

Az amerikai hadsereg számos egysége végül nagyjából négy hónapig kergetőzött a hegyekben az utolsó ellenálló soson törzzsel, amelyről csak a „hadjárat” végén derült ki, hogy összesen 51 emberből állt. Közülük 15-en voltak harcosok, fegyverzetük a hagyományos eszközökön kívül 8 darab puskából állt.

A sosonok a hosszú, nyomkövetők segítségével folytatott hajsza után megadták magukat, és egy rezervátumba telepítették őket. A „juhevő háború” volt az Egyesült Államok északnyugati területének utolsó indiánháborúja, és a történelem egyik legkevesebb áldozatot követelő hadjáratának vége egyben azt is jelezte, hogy lassan az ország egész területére kiterjed a kormányzat hatalma, a vadnyugati világ pedig a végéhez közeledik.