Vajon hogy alakult volna a történelem, ha nincs a dallasi merénylet? Négy történész játszik el a gondolattal. A BBC History magazin angol kiadásának főszerkesztője, Rob Attar kérdezte a szakértőket
(Hugh Brogan történészprofesszor szerint)
Kennedy biztosan nem áldozta volna fel ambícióit, eredményeit és népszerűségét a vietnami háború oltárán. Annyira sokkolta Ngô Đình Diệm dél-vietnami elnök meggyilkolása (1963. november 1-jén a hadsereg vezetői sikeres puccsot hajtottak végre az elnök ellen, akit másnap elfogtak, majd egy katonai jármű hátuljában szuronnyal és pisztollyal végeztek ki testvérével együtt), hogy úgy döntött, itt az idő az amerikai szerepvállalás csökkentésére. Mi több, el is kezdte kivonni csapatait. Tudta, hogy ez nem lesz egyszerű folyamat, de eltökélte, hogy végrehajtja, mert ekkor már undorodott az egész ügytől (egyesek szerint a Diệm elleni puccsot legalábbis jóváhagyta a CIA, és Kennedy is tudott róla, mi készül, ez is hozzájárulhatott rossz érzéseinek elhatalmasodásához).
A dallasi merénylet után Johnson elnök hagyta, hogy harcias tábornokai meggyőzzék, így kivonulás helyett elkezdte önteni az újabb csapatokat Vietnamba. Fikarcnyit sem volt jobban meggyőződve a vietnami „keresztes háború” erkölcsi helyességéről, de nem akart az első olyan amerikai elnök lenni, akinek hivatali ideje alatt be kell ismernie egy katonai vereséget.
A belpolitikában Kennedy erős elkötelezettje volt az emberi jogoknak, és még az ő vezetése alatt készítették elő a végül 1964-ben elfogadott Civil Rights Act nevű törvénycsomagot, amely fontos mérföldköve a faji, nemi, származási és vallási megkülönböztetés elleni harcnak. Minden bizonnyal sort kerített volna Johnson 1965-ben útjára indított, Great Society néven futó reformjaihoz hasonló intézkedésekre is. (A program fő céljai a faji megkülönböztetés teljes megszüntetése mellett a legszegényebb társadalmi csoportok felzárkóztatása, az elérhetőbb egészségügyi ellátás és a szegregációtól mentes, jó színvonalú oktatási rendszer kiépítése voltak.) Valószínűleg azonban nem járt volna olyan sikerrel, mint utódja.
Johnson elemi erővel robbant be a Fehér Házba, és hihetetlen ügyességgel dolgozta meg a kongresszust is. Szükség szerint tökéletesen képes volt bevetni a megfélemlítés, a megvesztegetés, az elbűvölés, a meggyőzés, a vita és az átverés fegyvereit céljai érdekében. Személy szerint nem tudok a korból olyan amerikai politikust mondani, aki csak megközelítőleg olyan energikus és messzire tekintő lett volna, mint ő. Johnson ráadásul Kennedyvel ellentétben teljes mértékben a roosevelti New Deal gyermeke volt. Egy nagyon szegény texasi családból származott, és nagyon nagy hatást tettek rá Roosevelt reformjai, így személyes ügyének is tekintette a Great Society keresztülverését.
Johnson és a Demokrata Párt óriási többséget szerzett az 1964-es választásokon, ebben persze óriási szerepe volt Kennedy tragédiájának. Ha nincs a merénylet, valószínűleg nincs a demokraták elsöprő fölénye sem, ami nélkül Johnson sem lett volna képes radikális programját megvalósítani.
(Dominic Sandbrook, a BBC History és a BBC Two munkatársa szerint)
JFK jó, hatékony, higgadt és óvatos politikus volt, aki első ciklusában vállalható, de nem kiemelkedő eredményeket ért el. Reputációja szempontjából halála tökéletes időpontban következett be, hiszen az 1960-as évek második felében az Egyesült Államok helyzete sokkal nehezebb lett, különösen Vietnam kérdésében.
Kérdés, hogy Kennedy is annyi katonát küldött-e volna Délkelet-Ázsiába, mint Johnson, vagy inkább a kivonulás mellett döntött volna. Kennedy egész politikai személyiségét a hidegháború kérdésében tanúsított keménységére építette fel. Jórészt annak köszönhette 1960-as választási győzelmét, hogy a republikánusokat a kommunizmus elleni harcban mutatott gyengeséggel vádolta, ezért szerintem igencsak valószínűtlen, hogy kivonult volna Vietnamból. Azok a történészek, akik amellett érvelnek, hogy mégis így történt volna, azt feltételezik, azt próbálják meg elhitetni velünk, hogy 1963 után az elnök akkora változáson ment volna keresztül, aminek korábban a töredékére sem volt hajlandó. Mintha valaki azt mondaná, hogy ha Tony Blairt 2001-ben lelőtték volna, akkor első, óvatos ciklusa után a másodikban világraszóló eredményeket ért volna el. Hihetőnek hangzana? Kevés okunk van azt feltételezni, hogy a politikusok gyökeresen megváltozhatnak hivatali idejük alatt.
Emlékezzünk arra, hogy Kennedynek még hátra volt egy elnöki ciklusa (feltételezve persze, hogy megnyerte volna a választást), és általánosságban elmondható a kétszer megválasztott elnökökről, hogy ha valamit meg akarnak csinálni, akkor azt az első ciklusban kell végrehajtaniuk. Az újraválasztás után már szinte az első hónapoktól „béna kacsák”, és ritkán van meg ahhoz az erejük, hogy a kongresszusi képviselőket tűzön-vízen keresztül maguk mögött tartsák. Reagan, Clinton, George W. Bush, és most Obama is kifogyott a szuszból egy kicsit. Ezt figyelembe véve nehéz elképzelni, hogy Kennedy mindazt végrehajtotta volna, amit az első ciklusban nem sikerült.
Amikor aztán a helyére lépett, neki bőven volt lendülete, ráadásul rengeteg értékes kongresszusi kapcsolata, így képes volt végigvinni a Great Society reformjait. Nem hiszem, hogy Kennedy hasonló sikereket érhetett volna el.
(Sylvia Ellis, a Northumbria Egyetem professzora szerint)
Kennedy és Johnson hasonlóan gondolkodott Amerika jövőjéről. Mindketten a Demokrata Párt liberálisai közé tartoztak, akik szerint a nemzet jólétének talpkövei a pörgő gazdaság, az erős hadsereg, a faji egyenjogúság és az egyre nagyobb társadalmi igazságosság. A két ember között a fő különbségek inkább személyiségvonásaikból és stílusukból adódtak. Johnson kevésbé kifinomult, „a nép egyszerű gyermeke” típusú karaktere nagy kontrasztot jelentett elődje harvardi műveltségéhez, csiszolt, nagyvárosi modorához képest. Johnson emiatt nehezebben boldogult a tévé korának beköszöntével a szélesebb nyilvánossággal, viszont ha a dolgok elintézéséről volt szó, mindenképpen ő volt a hatékonyabb.
Az emberi jogi kérdésekben Kennedy is ugyanabba az irányba igyekezett haladni, de feltehetőleg nem jutott volna olyan messze, mint Johnson. Halála idejére az egyenlőséget követelő mozgalmak meggyőzték JFK-t az afroamerikaiak ügyének erőteljes támogatásáról, miután elnökségének első két évében nem igazán tudta eldönteni, mi legyen a következő lépése.
Azonban az általa beterjesztett polgárjogi törvényjavaslat még 1963-ban novemberében is megrekedni látszott a parttalannak látszó bizottsági viták szintjén. Még ha a kongresszusi erőviszonyok jócskán el is tolódtak volna egy számára kedvezőbb irányba, nem valószínű, hogy Kennedy olyan gyorsan elfogadtatta volna a törvényjavaslatot, mint Johnson, vagy hogy olyan kevés kompromisszumra kényszerült volna, mint utóda.
Johnson hosszú, képviselőházi és szenátusi karrierje – többek közt a többségi képviselőcsoport vezetőjeként eltöltött sikeres évei – során megtanulta azokat a taktikai mesterfogásokat, amelyekkel egy javaslatból megszavazott törvényt lehetett varázsolni. Ügyessége kulcsfontosságú szerepet játszott a polgárjogi törvényjavaslat 1964. júliusi, lényeges gyengülés nélkül történt elfogadásában. Elnökségének idején Kennedy is hasonló célokat tűzött ki, de Johnson volt az, aki el is tudta érni ezeket a célokat.
(David Reynolds, a Cambridge professzora, a Brit Tudományos Akadémia tagja szerint)
Kennedy halála lesújtó pillanat volt. Azok, akik megélték, máig pontosan emlékeznek arra, hol voltak és mit csináltak akkor, amikor megtudták a hírt – ahogyan jómagam is. Ugyan csak 11 éves voltam, emlékszem, hogy egy zongoraóráról jöttem ki, amikor láttam a tévében, mi történt. Dallasban olyan merényletsorozat is elkezdődött (később többek közt JFK öccse, Robert Kennedy és Martin Luther King meggyilkolásával), amely alapjaiban rengette meg az amerikaiak biztonságérzetét.
Az, hogy vajon hogyan alakultak volna a dolgok, ha Kennedy életben marad, a történelem egyik nagy „mi lett volna, ha” kérdése. Sokat vitatkoznak rajta, mit érhetett volna el második ciklusában. Hívei azt mondják, nem hagyta volna az Egyesült Államokat nyakig elmerülni a vietnami „mocsárban”, és talán egy jó évtizeddel előbb elindult volna a Kínával fennálló kapcsolatok normalizálásának útján, amely így csak a hetvenes években történhetett meg. Bírálói azt hozzák fel, hogy elnöksége alatt keveset ért el a kongresszusban, és Johnson páratlan politikai érzékének tudják be, hogy sikerült elfogadtatnia a szegénység és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen benyújtott fontos törvényeket.
A vita részben arról is szól, ki mennyire hisz a nagy emberek történelemformáló erejében. Persze az egyes vezetőknek befolyásuk van az események folyására, de kérdés, hogy mennyire mehetnek szembe az adott kor társadalmi, gazdasági folyamataival. Vegyük példának a hidegháború lezárását. Biztosan alakulhattak volna másképp a dolgok, de a végső békülési folyamathoz szükség volt egy teljes generációváltásra a Szovjetunióban – Gorbacsov egy másik kor szülötte volt, mint Hruscsov, Sztálinról meg aztán nem is beszélve –, de Amerikában is.
Kennedy nemzedékében a legtöbb amerikai a második világháború idején nőtt fel, következésképpen úgy érezték, az Egyesült Államok nem ismerhet lehetetlent. A vietnami háború is részben emiatt a hozzáállás miatt kezdődhetett és fajulhatott el – egyben persze a végén ki is józanította az amerikaiak többségét.