A második világháború idején az amerikai haditengerészet dollármilliókat költött annak a lehetőségnek a megvizsgálására, hogy denevérekkel juttassanak célba bombákat Japán területén. Az ötlet egy pennsylvaniai fogorvos, Lytle Adams fejéből pattant ki, amikor a Pearl Harbor-i támadás napján, 1941. december 7-én hazafelé autózva látta, ahogy milliónyi denevér repül ki egy barlangrendszerből. Nem sokkal később mondták be a rádióban a japán támadás hírét, és a felháborodott orvos azonnal gondolkozni kezdett a megfelelő bosszún.

A terv lényege az lett volna, hogy apró gyújtóbombákkal felszerelt denevérek hadát engednék ki egy nagy magasságban repülő bombázóból Japán felett. Az állatok szétszóródnának, majd hajnalban menedéket keresnének a többnyire fából épült japán házak padlásán. Ekkor lépnének működésbe a bombák időzítő szerkezetei, a több ezer házban fellobbanó tüzek pedig akár egész városokat változtathattak volna lángtengerré.

Adams ördögi terve talán csak képzelgés maradt volna, ha a fogorvos véletlenül nem Eleanor Roosevelt barátja. A First Lady segítségével viszont az ötlet eljutott az elnökhöz, aki jóváhagyta, hogy vizsgálják meg a terv megvalósíthatóságát. A denevérek több tulajdonsága is alkalmassá tette volna őket az ilyen öngyilkos küldetésekre: hatalmas egyedszámuk, az a tény, hogy képesek saját súlyuknál nehezebb tárgyakat is a levegőbe emelni, illetve az, hogy kevés élelmet és gondozást igényelnek.

A félresikerült teszt

1943 márciusában kiválasztották a megfelelő fajokat, és Louis Fieser, a katonai felhasználásra alkalmas napalm feltalálója tervezett is egy 17, illetve egy 28 grammos gyújtóbombát a célra. Pontosabb tervek is születtek a bevetésre: az elképzelés szerint egy hagyományos bombához hasonló formájú tárolóba 26 darab, egyenként 40 denevért befogadó ketrecet tettek volna. Ezeket aztán B-24-es bombázók szállították volna a célterületként kijelölt, az Oszakai-öböl partján fekvő iparvárosok fölé, ahol 1500 méteres magasságban oldották volna ki a denevérbombákat. A ketrecek ejtőernyővel ereszkedtek volna lejjebb, majd kinyílásuk után nagyjából egymillió denevér repült volna ki belőlük, hogy aztán végromlást vigyenek a békésen alvó lakosságra.

Több kísérlet során is tesztelték az elképzelést, ám az egyik teszt alkalmával a véletlenül elszabadult denevérek felgyújtották a haditengerészet egyik új-mexikói bázisát. Ez visszavetette a fejlesztést, de 1944-ben újabb tesztekre került sor, és a jelentések alapján a magas rangú tisztek optimistán nyilatkoztak a fegyver lehetséges hatékonyságáról.

A bevethető denevérbombák elkészítése azonban nem haladt túl gyorsan, az utolsó terv szerint 1945 közepén lehetett volna az első támadást végrehajtani. Közben viszont gőzerővel zajlott az atombomba-program is, és amikor már látszott, hogy a Manhattan-terv hamarabb eredményre vezet, a denevérbombák fejlesztését végleg leállították.

Adams doktor azonban még évekkel később is azon a véleményen volt, hogy ha nem készült volna el az atombomba, az ő ötlete kényszeríthette volna térdre Japánt súlyos amerikai véráldozat nélkül.