A három legerősebb szövetséges állam vezetői ugyan már Amerika 1941-es hadba lépése óta harcoltak együtt Hitler ellen, az első személyes találkozójukra csak a 70 éve, 1943. november 28-án kezdődött teheráni konferencián került sor.

Az iráni főváros kiválasztását több ok is magyarázza: az amerikai fegyver- és utánpótlás-szállítmányok nagy része Iránon keresztül jutott el a Szovjetunióba, a térség olajkincse, illetve főleg a németek ettől való távol tartása pedig kulcsfontosságú volt a szövetséges stratégia számára. A helyszín kiválasztásában még fontosabb szerepet játszott Sztálin akarata: a szovjet vezető ugyanis nem volt hajlandó repülőre ülni, és a biztonságát is csak akkor érezte igazán szavatoltnak, ha szovjet csapatok ügyelhettek rá. Márpedig a Vörös Hadsereg 1941-ben bevonult Irán területére, így ez sem okozott problémát. Persze kézenfekvő választás lehetett volna éppenséggel Moszkva is, Churchill például kétszer is találkozott ott Sztálinnal – azonban Roosevelt megromlott egészségi állapota miatt kockázatos lett volna a hosszú utazás, ráadásul az angolszászok a „hazai pálya” előnyét sem akarták megadni a szovjet diktátornak.

A többé-kevésbé semleges helyszín ellenére azért mégis Sztálin kezében volt a kezdeményezés: a Vörös Hadsereg 1943-ban győzelmet győzelemre halmozott, és ugyan a sikerekben az angol-amerikai szállítmányokra is szükség volt, azért mégiscsak a szovjet katonák áldozták a fronton milliószámra életüket az ügyért, miközben az angolszászok Észak-Afrikán és a távol-keleti hadszíntéren kívül csak a Németország elleni bombázóhadjárat korlátozott sikereit tudták felmutatni. Sztálin ki is élvezte a helyzetet, fürdött a dicsőségben, és a tárgyalások során is sokszor hivatkozott arra, hogy a háború igazi terhét a Szovjetunió viseli.

Ugyan a végső győzelem még messze volt, a négynapos tárgyalássorozaton nemcsak a háborús erőfeszítések összehangolásáról, például a normandiai partraszállás tervezett – és ekkor 1944 májusára tett – időpontjáról esett szó, hanem legalább ekkora hangsúlyt kaptak a győzelem utáni rendezés később aztán Jaltában véglegesített kérdései is. Tulajdonképpen már ekkor eldőlt, hogy Kelet-Európát az angolszászok Sztálin kezére kénytelenek hagyni: Churchill letett a balkáni front megnyitásáról és belement abba, hogy ezután a csetnikek helyett Tito kommunista partizánjai kapják a szövetségesek támogatását, de a jövőbeni lengyel határok ügyében is Moszkva akarata érvényesült.

Megállapodás született arról is, hogy a szovjetek a német kapituláció után hadat üzennek Japánnak (a néhány nappal korábbi, Churchill és Roosevelt mellett Csang Kaj-sek részvételével zajlott kairói konferenciára Sztálin azért nem ment el, mert nem akarta, hogy a japánok provokációnak minősítsék a kínai vezetővel való találkozását – arról nem is beszélve, hogy Kaj-sek helyett a Szovjetunió inkább Mao Ce-tung kommunista erőit támogatta). Már itt szó esett a háborús bűnösök felelősségre vonásának módjáról is, tehát a nürnbergi per előzményének is a teheráni konferencia tekinthető.

A tárgyalássorozat végén a három hatalom vezetői közös nyilatkozatot tettek közzé. Természetesen ebben semmilyen konkrét stratégiai megállapodásról nem esett szó, sőt biztonsági okokból magát a konferencia megtörténtét és a nyilatkozat szövegét is csak napokkal a tárgyalások lezárulta után jelentették be. A közösen szignált szövegben a Roosevelt, Churchill és Sztálin inkább a szövetségesek egységét és a győzelembe vetett hitüket igyekezett demonstrálni.

„Kifejezzük azt a szilárd elhatározásunkat, hogy országaink együttműködnek mind a háború idején, mind pedig az azt követő békés időkben” – kezdődik a nyilatkozat, majd a jövőbeni béke és az Egyesült Nemzetek céljainak deklarálása után magabiztosan zárul: „Nincs a földön olyan hatalom, amely megakadályozhatna bennünket abban, hogy megsemmisítsük Németország haderőit a szárazföldön, tengeralattjáróit a tengeren és szétromboljuk hadianyaggyárait a levegőből. Támadásaink könyörtelenek és egyre erőteljesebbek lesznek. Baráti tanácskozásaink végeztével bizakodva várjuk azt a napot, amikor a világ valamennyi népe szabadon élhet, minden zsarnokságtól mentesen, saját törekvéseinek és lelkiismeretének megfelelően. Reménységgel és elszántsággal telve jöttünk ide. Gondolkodásunkban és céljainkban igaz barátokként távozunk innen.”