A törökök kiűzése után az egykor három, illetve az észak-magyarországi Thököly-fejedelemséggel együtt egy időre négy részre szakadt ország korábban nem a Habsburgok fennhatósága alá tartozó területein fokozatosan szilárdult csak meg a régi-új királyi hatalom. Különösen kényes volt a helyzet Erdélyben. A sokáig többé-kevésbé független fejedelemség soknemzetiségű és változatos jogokkal, kötelességekkel és privilégiumokkal rendelkező lakói ugyanis az előző másfél évszázad során elszoktak attól, hogy messze nyugaton szabják meg életük folyását.
A székelység ráadásul még jóval a török idők előtt szerezte privilégiumainak jó részét, így különösen rossz néven vette, amikor a Délvidék és Horvátország mintájára 1761-ben Mária Terézia elrendelte, hogy Erdély határait a többek között általuk is kötelezően kiállítandó határőrezredekkel kell védeni. Az intézkedés etnikai alapon is megosztotta az érintett vidékek lakosságát: a nagyrészt jobbágysorban élő románok lehetőséget láttak a dologban, a székelyek viszont megpróbálták meghiúsítani a végrehajtás előfeltételének számító összeírásokat.
Az erőszakos sorozásra tett kísérletek egyre inkább a nyílt lázadás felé terelték a székelyeket, azonban egészen 250 évvel ezelőttig, 1764 januárjáig nem került sor fegyveres összetűzésre. A császári katonák és hivatalnokok megjelenésére az érintett falvak lakói inkább bevették magukat az erdőkbe, vagy küldöttekkel, petíciókkal igyekeztek jobb belátásra bírni a hatalom képviselőit.
Azonban ekkorra már elfogyott az Erdély katonai főparancsnokává kinevezett Siskovics József báró és a sorozásért felelős bizottságban társelnökévé tett Lázár János gróf türelme. Amikor Carato alezredes vezetésével a katonák a csíki Mádéfalvához értek, a tiszt parancsot kapott, hogy az ellenállást akár erőszakkal is verje le. Ennek értelmében január 7-én hajnalban a császári csapatok körbevették a falut, majd ágyútűz fedezetében támadásra indultak.
A katonák lemészárolták a gyakorlatilag fegyvertelen lakók egy jelentős részét – köztük nőket és gyerekeket is –, a házakat pedig kifosztották, felgyújtották. A vérengzés körülbelül 200 áldozatot követelt, nagyjából 400 falusit pedig Talócára vagy Csíkszeredára hurcoltak. A foglyokat nem sokkal később elengedték, viszont a székely ellenállás hangadói közül sokakat az ezután meginduló vizsgálat során letartóztattak és börtönbe vetettek.
A brutális fellépés tulajdonképpen megtette hatását: az év hátralevő részében felálltak az előírt ezredek. Sok székely azonban nem tudott megbékélni a történtekkel – több ezren menekültek az ekkor még török fennhatóság alatt álló Moldvába. Sokáig azonban itt sem lehetett nyugtuk, a terület ugyanis 1775-től Habsburg uralom alá került, a székely menekülteket pedig Hadik András – a híres egykori huszártábornok, Erdély akkori katonai főparancsnoka és királyi biztosa – Bukovinában telepítette le. Mivel a moldvai csángók közül is csatlakoztak néhányan a telepesekhez, a bukovinai székelyeket később szokás volt helytelenül szintén csángókként emlegetni. Noha később sokan haza vagy Magyarországra települtek, közösségeik egy része ma is létezik, és olyan falvak is őrzik az események emlékét, mint Istensegíts vagy Hadikfalva.