A paksi erőmű bővítése kapcsán talán érdemes megemlékezni arról, hogyan kezdődött a villamosenergia-szolgáltatás fővárosunkban. Az áram félelmetes gyorsaságú világhódító útja az 1881-es párizsi világkiállítás után indult, ahol bemutatkozott az izzólámpa lenyűgöző találmánya. A következő évben New Yorkban már meg is kezdte működését az első közcélú áramfejlesztő telep. Európában az úttörő Milánó lett, ahol 1883-ban indult meg a termelés. A történelmi Magyarország területén is volt város, amely gyorsan reagált: 1884-ben Temesváron már villanylámpák szolgáltatták a közvilágítást, ezzel az erdélyi város megelőzte a légszeszről 1885-ben átálló Londont és az 1888-ban váltó Párizst is.
Budapesten azonban nem ment ilyen egyszerűen a dolog. Az akarat ugyan megvolt, azonban egy osztrák cég 1879-ben kizárólagos jogot szerzett a fővárosban a világítás céljait szolgáló vezetékek lefektetésére. A szerződést csak 1891-ben sikerült módosítani, és a város vezetése a következő évben ki is írta a pályázatot az elektromos világítás bevezetésére, azzal a kikötéssel, hogy az áramfejlesztő telep az akkori városhatáron kívül létesüljön.
A mai magyar valósággal további párhuzamot jelent, hogy mindkét, később koncessziót nyerő cég már azelőtt megkezdte saját telepének építését, mielőtt hivatalosan döntés született volna. Az már inkább csak érdekes egybeesés, hogy a két vállalat, a Magyar Villamossági Rt. és a Budapesti Általános Villamossági Rt. egymástól néhány utcányira húzta fel épületeit. Előbbi a Váci út – Tisza utca sarkán (ma is itt áll az ELMŰ persze már jóval később épített székháza), utóbbi a Tutaj és a Berzenczei (ma Hegedűs Gyula) utca sarkán. Mire a miniszteri jóváhagyás megérkezett, már mindkét széntüzelésű erőműben a gépek beállításánál tartott a munka, így az engedély szeptemberi megérkezése után az első fogyasztók már október 13-án hizlalhatták villanyszámlájukat az MV Rt. jóvoltából.
Az már inkább meglepő lenne manapság, hogy a város vezetése nagyon tudatosan, a verseny pártolása érdekében szerződött a két céggel, és elég pontosan ki is jelölték a fogyasztók és a technológiai fejlődés érdekében lefektetett korlátokat. Mivel ekkor még nem volt egyértelmű, hogy az egyen- és a váltóáram küzdelmében melyik megoldás lesz a győztes, a BÁV-ot az előbbi, míg az MV-t utóbbi előállítására kötelezték, és azt is megszabták, hogy a föld alatt párhuzamosan lefektetett vezetékek közül az utcák melyik oldalán futhat az egyik, illetve a másik vállalat kábele.
Mivel a fogyasztókat az ár és a megbízhatóság mellett az is érdekelte, hogy melyik cég támogatja inkább a magyar ipart, mindkét szénerőműben hazai gyártású kazánok működtek. Igaz, a hazai gépgyártás fénykorában ez nem jelentett túlságosan nagy kompromisszumot, a BÁV telepén például az országban elsőként már 1906-ban csatasorba állították a világban is csúcstechnológiának számító gőzturbinákat, amelyeket a szintén a közelben, a Váci úton működő Láng gépgyár készített.
A századforduló körüli években mindkét vállalat a növekvő igényeknek megfelelően igyekezett növelni mind kapacitásait, mind üzembiztonságát, azonban a főváros vezetése mégis úgy döntött, hogy a zavartalan ellátás biztosítása érdekében inkább saját kézbe veszi a szolgáltatás működtetését. Az MV hálózatát és telepeit 1914-ben, a konkurens BÁV rendszerét 1918-ban váltotta meg a város, és a dolgozókkal együtt egy új cég, a Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek égisze alatt egyesítette őket.