Manapság vita nélkül az Amerikai Egyesült Államok elnöke számít a világ legnagyobb hatalmú politikusának, azonban az összes azóta megválasztott elnöknek példaként szolgáló George Washington idején még egész más volt a helyzet

Az egykori gyarmat államai ugyan már 1783-ban elnyerték a függetlenségüket Nagy-Britanniától, ám az, hogy a szövetségi állam pontosan miképpen is működjön, még hosszú évekig heves viták tárgya volt, azután is, hogy 1787-ben elfogadták az Egyesült Államok alkotmányát.

Érdekes módon az első számú vezető kérdésében sokkal nagyobb volt az egyetértés: a politikusok döntő többsége Washingtont, a függetlenségi háború győztes főparancsnokát és az alkotmány egyik kidolgozóját szerette volna az elnöki székben látni. Ő azonban nagyon sokáig próbált kibújni a megtiszteltetés alól. Az ekkor 57 éves politikus egyrészt kimondottan élvezte a visszavonult, békés életet Mount Vernon-i birtokán, másrészt tudta, hogy az elnöki székben azonnal a fiatal államot máris megosztó, heves politikai csatározások középpontjába kerülne.

Végül aztán mégis úgy döntött, hajlandó megméretni magát, és a 225 éve, 1789. február 4-én lezajlott voksoláson máig is példátlan módon, az összes elektor szavazatát begyűjtve választották elnökké.

Ugyan emlékiratai szerint áprilisi beiktatása előtt inkább érezte magát a vesztőhelyre tartó elítéltnek, mint nemzeti hősnek, talán mondhatjuk, hogy Amerika és a világ jól járt azzal, hogy elvállalta a feladatot. Ahogy az Egyesült Államok berendezkedésének más részletei, az elnöki pozíció sem volt korábban igazán pontosan meghatározva. Washington demokratikus elkötelezettsége és formaságoktól való idegenkedése csírájában elfojtott minden olyan kezdeményezést, amely ahhoz vezetett volna, hogy az elnök a kor európai királyainak nyomába lépjen. Amikor a szenátus azt javasolta, hivatalos titulusa „Őfelsége, az Egyesült Államok elnöke és szabadságainak védelmezője” legyen, Washington inkább az „Elnök úr” (Mr. President) mellett döntött. Díszes öltözék helyett egyszerű gyapjúöltönyben tette le az esküt, és később is legfeljebb fekete bársonyt hordott.

Két elnöki ciklusa alatt sikeresen akadályozta meg, hogy az államot szétfeszítsék a politikai ellentétek, de közben azért szinte napi rendszerességgel foglalkozott hátrahagyott birtokának apró-cseprő ügyeivel is, ahová 1797-ben örömmel tért vissza, és sikeres vállalkozásba kezdett. Két évre rá halt meg tüdőgyulladásban és a kíméletlen gyógymód következtében elszenvedett vérveszteség miatt.