A pápai állam gyökerei még az egységes Római Birodalom idejébe nyúlnak vissza. A kereszténység elterjedését, és különösen államvallássá tételét követően a megtért római előkelők számos földterületet ajándékoztak a pápáknak. Valódi, független állam vezetője viszont csak a Nyugat-római Birodalom bukása utáni zavaros időkben vált, amikor Kis Pippin frank uralkodó 756-ban Szent Péter apostolnak adományozta a seregei által elfoglalt Közép-Itália területeinek jelentős részét.

A Rómától északon egészen a Pó folyó torkolatáig terjedő Pápai Állam fontos bevételeket biztosított az egyházfőknek. Válságok és megszállások ellenére egészen a 19. századig nagyjából változatlan területen létezett az állam, és még Napóleon itáliai uralmát is túlélte, noha a francia császár 1808 és 1810 között nemes egyszerűséggel Franciaországhoz csatolta a nagy részét.

Katasztrofális pénzhiány

Az olasz egység azonban már végzetes csapást hozott: a pápa uralma először csak Róma környékére szorult vissza, az Örök Várost is csak a francia védnökség mentette meg. Miután a franciák 1870-ben kivonultak, II. Viktor Emánuel király parancsára az olasz csapatok szeptemberben megszállták Rómát. A pápa, IX. Piusz nem fogadta el a helyzetet, és magát a Vatikán foglyának nyilvánítva bezárkózott palotájába.

Az olasz állam és a pápák viszonya egészen az 1920-as évek második feléig fagyos maradt. A rendezésről szóló tárgyalások megkezdésére XI. Piusz pápát főként a Szentszék anyagi gondjai szorították rá, de a Mussolini vezette fasiszta kormánnyal való alkudozás így is közel három évig tartott.

A végül 85 évvel ezelőtt, 1929. február 11-én megkötött lateráni egyezmény garantálta a Vatikán szuverenitását és azt, hogy az olasz állam nem szól bele a pápaválasztásba, ugyanakkor Rómát Olaszország fővárosának nyilvánította. Meghatározta a Vatikán területét, illetve azt, hogy ezen kívül mely birtokok és épületek maradtak a Szentszék tulajdonában. A pápa összesen közel kétmilliárd líra kárpótlást kapott – igaz, ez értékében kevesebb volt, mint amennyit az olasz kormány még 1871-ben felajánlott.

Az egyezmény ezen felül rendezte az olasz állam és az egyház viszonyát is, a római katolikus vallást Olaszország egyetlen államvallásának nyilvánítva (ezt utólag módosították). Az egyház felügyelete alá kerültek a házassági ügyek, kötelezővé tették a hittan oktatását, viszont a papok politikai szerepvállalását megtiltották.

A római kérdés tehát megoldódott, a lateráni egyezmény pedig – annak ellenére, hogy azt valójában a Duce, és nem a hivatalos aláíró, III. Viktor Emánuel kötötte – kiállta az eltelt évtizedek próbáját, néhány módosítás ellenére ma is ez képezi a Vatikán jogi helyzetének alapját.