Az 1853–56 közötti krími háború volt az első modern háború. Rengeteg technikai újítás, új kommunikációs formák a fronton és a hátországban, állóháború és lövészárokharc, nevetséges tévedések és egzaltált haditudósítások. A „nyugat” (a Törökország oldalán fellépő Anglia és Franciaország), valamint az Európától elzárkózó, de terjeszkedni akaró Oroszország közötti háború valójában nem a Krím birtoklásáért zajlott, az akkor már 70 éve orosz fennhatóság alatt volt. Azért nevezzük mégis kríminek, mert a Fekete-tengerbe benyúló félszigeten zajlottak a leghosszabb és a legtöbb áldozatot követelő csaták. A kialakuló állóháborúban félmillióan haltak meg, nagyrészt a járványok, a fagy és az éhínség miatt.

Az élet tanítómestere a körmösben hisz

A korabeli Putyin a mostaninál valószínűleg jóval gyöngébb képességű, okosnak éppen nem mondott, viszont megfelelő katonai nevelést kapó és mélyen vallásosnak ismert orosz uralkodó, a „vascár” néven is emlegetett I. Miklós. A keménykezű uralkodó minden modernizációs kísérlet kérlelhetetlen ellensége, az abszolutista hatalom kiépítője. Rögtön trónra lépése után leverte az egyebek (például személyes hatalmuk) mellett alkotmányozást is követelő tisztek dekabrista felkelését, majd a III. ügyosztállyal, a még a saját minisztériumaikat is figyelő titkosrendőrséggel, valamint kiterjedt cenzúrával fojtott el minden reformkísérletet. Teljes erővel lépett fel az idegen befolyás minden formája ellen, a felforgató eszmékkel szembeni ellenszenvében az orosz ifjak európai tanulmányait is megtiltotta.

Nekem nem okos emberekre van szükségem, hanem hűséges alattvalókra

– jelölte ki messzire tekintve Oroszország pályáját. A korrupció az ő idején már átszőtte az egész adminisztrációt, az ország erejének pedig legfőbb mércéje a hadsereg lett, ami emiatt hatalmas összegeket, a teljes költségvetés felét vitte el minden esztendőben.

A külpolitikában eközben viszont Oroszország európai nagyhatalom lett, és világosan jelezte, hogy jóval többet kíván az eddigieknél a közös tortából. Már Nagy Katalin, vagyis a XVIII. század vége óta a hosszú távú orosz stratégia a törökök Európából való kiűzésére irányult. Miklós többször is tett ajánlatot az angoloknak az oszmán birodalom felosztására, de a válasz mindig elutasító volt. Az 1848-as európai forradalmi hullám után viszont már olyannyira elérkezettnek látta az időt az orosz befolyási övezet növelésére, hogy egyedül is szembeszállt a Portával. Névlegesen a keresztény alattvalók („határon túli honfitársak”) érdekében lépett, hiszen korábban már védnöki jogokat kapott: ennek értelmében a szultán keresztény alattvalóinak a cár a védelmezője. Ez gyakorlatilag a török belügyekbe való orosz beavatkozást tett lehetővé, az meg még inkább, amikor kikényszerítették, hogy a szultán csak a cár beleegyezésével nevezhet ki fejedelmet a balkáni ütközőállamok, Moldova és Havasalföld élére.

Sáros csizma a hercegen

Amikor az oroszok egy most már valóban teljesíthetetlen ultimátumot adtak a szultánnak, Mensikov herceg állítólag sáros csizmában követelte a török minisztertanács előtt a konstantinápolyi külügyminiszter elbocsátását, és azzal fenyegetőzött, hogy legközelebb katonai egyenruhában jön vissza. A nyolcvanezres orosz sereg ezután elfoglalta a két román fejedelemséget, a többi hatalmat pedig kész helyzet elé állította.

Miklós úgy gondolta, saját belső problémái miatt a nyugat nem fog a diplomáciai eszközökön túlmenően beavatkozni. Franciaország III. Napóleon államcsínye után akcióra képtelennek tűnt, az angolok pedig egyedül úgysem lépnek – kalkulált. Az akkor is éppen óvatosabb németektől nem kellett tartania, Ausztria pedig a magyar szabadságharc leverésében nyújtott segítségért kifejezetten az oroszok lekötelezettjének számított.

A számítás azonban téves volt. Az angolok semmiképpen nem akarták hagyni, hogy Oroszország a Földközi-tenger térségében Törökország helyébe lépjen. Az angol érdekeknek megfelelően gyenge, már ekkor is csak Európa beteg embereként emlegetett Oszmán Birodalom nemcsak Anglia szövetségese, de fontos kereskedelmi partnere, a brit árucikkek kiemelt exportterülete volt, de ennél is fontosabb, hogy a britek az indiai gyarmatbirodalmukkal való összeköttetést féltették a megerősödő Oroszországtól.

1853 októberében, több hónapnyi diplomáciai sakkozás után Konstantinápoly angol biztatásra hadat üzent Oroszországnak. Az európai nagyhatalmak már ekkor kihirdették, hogy a status quo érdekében a határok kérdésében nem engednek majd érdemi változást. Szándékuk teljesült, de csak két és félévnyi háborúskodás és fél millió áldozat árán.

Világháború Oroszország körül

1854 tavaszán az angolok és a franciák a törökök oldalán maguk is beszálltak a háborúba. Már csak az volt a kérdés, hogy hol legyen a fő front. Több különböző hadszíntér merült fel a Balkántól a Baltikumon és az északi Fehér-tengeren át egészen a Kaukázusig, sőt, még Kamcsatkán is próbálkoztak. Területi szempontból világháborús kiterjedést ért el a konfliktus, végül az angol–francia–török szövetség úgy döntött, hogy az első számú hadszíntér a Fekete-tenger partvidéke, a Krím félsziget legyen. Már akkor is Szevasztopolban volt a fő orosz flottabázis (az oroszoknak azért is lett volna szükségük a konstantinápolyi átjáróra, hogy ezt a hajóhadat használhassák a Földközi-tengeren), és bár itt volt a Fekete-tenger legfontosabb erődje, a térségben nem számítottak támadásra az orosz generálisok, ezért eleinte viszonylag kevés, ötvenezer katonájuk volt arrafelé.

Az angolok azonban nem éltek a kínálkozó eséllyel, elmulasztották a gyors támadást, így az oroszoknak volt idejük megerősíteni a védelmüket. Az angolok itt követték el a hadtörténet egyik híres, Tennysont is megihlető baklövését: a könnyűlovasságot félreértésből egyenesen egy jól felszerelt orosz tüzérüteg elé vezették.

Az elhibázott stratégia is tehetett arról, hogy a szövetségesek kénytelenek voltak áttelelni Szevasztopolnál. A fagy és az éhínség mellett kolerajárvány tört ki a csapatoknál. Több százezren haltak meg, míg végül az erőd 349 napnyi ostrom után megadta magát. A Krím ezzel ugyan gyakorlatilag az angol–francia erők kezére került, de arról nem sok ötletük volt, hogy tudnák egyértelműen legyőzni a hatalmas Oroszországot. III. Napóleon nemzeti felkeléseket akart volna szítani az orosz befolyástól okkal tartó államokban Finnországtól Lengyelországon át a Kaukázusig. A nyugati támogatással megvalósuló korabeli narancsos forradalmakból ugyan nem sok lett, de a nyugati befolyásoló technikákkal szembeni mai orosz gyanakváshoz többek között ez is hozzájárul.

Besúgók és provokátorok

A krími háború alatt Oroszország háborús pszichózisba került. Még a korrupt hivatalnokok is hittek a saját propagandájuknak, miszerint szent háborút vívnak a keresztény civilizáció védelmében. Ismerős módon a külső mellett a belső ellenséggel szemben is harcot hirdettek, aminek legfőbb áldozatai a harcokban egyébként is súlyosan pusztított félsziget többségi lakosai, a krími tatárok voltak. Muzulmán hitük miatt az oszmánok ötödik hadoszlopának, árulóknak és kémeknek bélyegezték őket. A háború után néhány éven belül 200 ezer tatár menekült el a félszigetről, hogy aztán ugyanennek a belsőellenség-keresésnek az eredményeként Sztálin 1944-ben az egész népcsoport deportálását rendelje el – nem véletlen, hogy a mostani konfliktusban a tatárok határozottan az ukrán vezetéssel vannak, annak ellenére is, hogy az oroszok komolyabb autonómiát ígértek nekik átállás esetére.

A háború a haditechnikában is sok újat hozott az ágyúktól az utánpótlás vasúti szállításán át a lövészárkok jelentőségéig, de legalább ilyen fontos a modern háborús propaganda elterjedése és a közvélemény figyelme. Angliát a Times elektromos távírókkal tudósította a napi eseményekről, William Howard Russel, a közkatonákkal magát jól megértető ír láncdohányos lett a történelem talán első mai értelemben vett haditudósítója. Beszámolói révén a nyilvánosságnak sokkal nagyobb szerepe lett a háborús politika alakulásában, mint addig azt elképzelni lehetett. A front szörnyűségeiről küldött tudósításai, az ellátatlan sebesültek, a stratégiai hibák leleplezése olyannyira sokkolták az újságolvasókat, hogy a skandalumokba belebukott a regnáló brit kormány.

De ez volt az első rendszeresen fényképezett háború is: a Times rossz híreit a rivális lapok lelkesítő fotókkal igyekeztek ellensúlyozni. Roger Fenton, a legnagyobb hírnevet szerző hadi fotográfus direkt nem örökített meg halottakat és súlyos sebesülteket a képein. A háborúpárti francia újságok lelkesítő cikkei azt eredményezték, hogy a közvélemény nyomása az után is kikényszerítette a háború folytatását, amikor lett volna lehetőség a harcok kölcsönös beszüntetésére.

Az orosz vereség végül nagyrészt abból fakadt, hogy egyszerűen kimerültek az ország tartalékai. A kincstár üres volt, a pénz elértéktelenedett, a hazai ipar nem tudta ellátni a hadi igényeket, az utánpótlást lassabban tudták eljuttatni a saját területükön lévő csatamezőkre, mint az angolok. Ráadásul, ahogy már valószínűbbnek látszott a szövetségesek sikere, egyre többen igyekeztek felülni a győzelmi vonatra. A kis szárd királyság az olasz egység ügyének jobb európai pozicionálása miatt küldött 15 ezer önkéntest a Krímbe, de beléptek a háborúba a svédek is, a végén még a „hálátlan” Ausztria háborús szerepvállalása sem tűnt távolinak. Ekkor már a háborút elindító Miklós cár halott volt (egy díszszemlén kapott tüdőgyulladást, de a reménytelen orosz helyzetet és szégyent jellemzi, hogy öngyilkosságáról pletykáltak), II. Sándor néven megkoronázott fiának pedig nem volt tovább miből kockáztatnia a további reménytelen háborúskodást.

Ma háború van, holnap béke

Az 1856 elején véget érő krími háborúnak 300 ezer orosz, 100 ezer francia és 60 ezer brit áldozata volt. A konfliktust hivatalosan lezáró párizsi békekongresszus alapján Európa térképe majdhogynem változatlan maradt (a legfőbb újdonság a román fejedelemségek önállósága), de ez a cári hegemónia végét jelentette. A bukás Oroszországban idővel reformokat kényszerített ki, miközben átrendezte a térség etnikai viszonyait, modernizálta és fanatizálta a részt vevő nemzetek nacionalizmusát, és fokozta a bizalmatlanságot Oroszország és a Nyugat között. Nem kellett volna így történnie, ebben a háborúban nem volt semmi szükségszerű és elkerülhetetlen.

Shepard Clough, a Columbia történészprofesszora szerint „alkalmatlan államférfiak lassított felvételen előadott, fatális baklövései” vezettek a háborúhoz. Napóleon dicsőségvágya, Miklós nagyhatalmi törekvései és naiv elképzelése az európai országok várható reakcióról, az, hogy a hatalmak képtelenek voltak egyértelművé tenni álláspontjukat, a közvélemény háborús nyomása a kritikus pillanatokban – ezek együtt vezettek a pusztító háborúhoz.

Így megy ez.