A nulla órás munkaszerződésekről – egy főként Nagy-Britanniában alkalmazott rendelkezésre állási formáról, amelynek során alkalomszerűen hívják be a dolgozókat, és csak a ténylegesen letöltött, változó mennyiségű és beosztású munka után fizetnek – napjainkban egyre többet beszélnek. Azt mondják róluk, hogy mind a munkaadóknak, mind egyes dolgozóknak nagyobb rugalmasságot tesznek lehetővé. Mások szerint azonban a hátrányaik számosabbak az előnyeiknél: bizonytalan, senkinek sem kielégítő munkavállalási formát jelentenek, és a munkavállalói jogok csorbulásával járnak, például a betegszabadság és a végkielégítés hiányával. Bármik is legyenek az előnyeik vagy a hátrányaik, a körülöttük kialakult vita jól mutatja, hogy az elmúlt két évszázadban mekkorát fordult a világ mind a munkaadók, mind pedig a munkavállalók számára.

Az ipari forradalom idején a munkaadók nem a rugalmas, hanem a stabil, kiszámítható munkaerőt keresték. Attól tartva, hogy éppen akkor nem lesznek kéznél, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk, a munkaadók éves, felbonthatatlan szerződéssel kötötték magukhoz munkásaikat.

A két fél közötti vitás pontokat az Egyesült Királyságban 18–19. században elfogadott Masters and Servants Acts (Úr és szolga törvények) szabályozták. Ezek a jogszabályok lehetővé tették, hogy az elöljárók megbírságolják, megkorbácsolják vagy akár bebörtönözzék azokat a munkásokat, akik a kikötött idő előtt hagyták ott a munkát. Ezzel szemben semmiféle olyan ellenszolgáltatásra nem kötelezték a munkaadókat, mint például a biztonságos munkafeltételek, az elfogadható munkaidő vagy a megfelelő képzés biztosítása.

1875-ben a munkások győzelemként könyvelhették el, hogy a törvény immár nem tekintette bűncselekménynek a munkaszerződés egyoldalú, munkavállaló részéről történő felmondását. Ugyanakkor az továbbra is polgárjogi szabályokba ütközött, és pénzbüntetéssel járt. De még ezt az „engedményt” is élesen ellenezték a munkáltatók, akik továbbra sem látták a „rugalmas” munkaerő értékét, és attól féltek, egy ilyen típusú munkaerőpiacon végül egyetlen munkásuk sem lenne.

Kiszolgáltatott nők

A 19. századi szakszervezeti mozgalmakat is egészen másfajta aggodalmak fűtötték, mint amelyek most a nulla órás szerződéseket körülveszik. Mivel a 19. század elején a gyári munkásokat zömmel heti hat napon át 12 órás munkaidőben dolgoztatták, a szakszervezetek főként a munkaidő csökkentéséért küzdöttek – ez a vitapont a 20. századi ellentéteket is meghatározta. Mások a hatályban lévő munkajogi törvények visszavonásáért korteskedtek, valamint az egészséges, biztonságos munkakörnyezettel és a kártérítéssel kapcsolatos ügyekben emelték fel a szavukat.

Nem mintha a viktoriánus Nagy-Britanniában nem létezett volna „rugalmas” foglalkoztatás. Az „alkalmi” munkavállalók azonban főként alsóbb rétegekhez tartozó nők voltak: mosónők, takarítónők, kisegítők. Ők viszont nem léptek be a munkásegyletekbe, és a közvélemény sem igen foglalkozott a szükségleteikkel vagy a jogaikkal – pedig mind közül ők voltak a legkiszolgáltatottabb dolgozók. Az elmúlt évtizedben azonban a rugalmas foglalkoztatás a gazdaság „férfias” ágait is elérte, és sokan aggódni kezdtek, az így foglalkoztatottak vajon képesek lesznek-e eltartani a családjukat.

Furcsa átalakulásnak vagyunk tanúi: míg az elmúlt századokban a munkaadók hosszabb távra is magukhoz akarták láncolni dolgozóikat, és utóbbiak a rövidebb munkaidőért és a rugalmasabb munkaszerződésért küzdöttek, ezzel szemben napjainkban a Brit-szigeteken több mint egymillió embert foglalkoztatnak nulla órás szerződéssel, ám a munkavállalók hosszabb munkaidőt, nagyobb stabilitást szeretnének elérni. Egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek az egymásnak feszülő igények, célok miként oldhatók fel a jövőben.