Három fiú és 102 felnőtt férfi 1607. május 24-én James Fort – későbbi nevén: Jamestown – néven megalapította Észak-Amerika Virginia néven ismert területének első települését (ettől az időponttól számolhatjuk Virginia gyarmat megszületését is). 1608 januárjában azonban a társaság 67 tagja már nem volt életben.

A két ezután következő telepes flotta nem sokat változtatott Jamestown helyzetén: sem a népességet nem növelte, sem annak önfenntartó képességét nem javította számottevő mértékben. Amikor 1610 májusában Sir Thomas Gates személyében egy új kormányzó lépett partra Jamestownban, mindössze 60 túlélőt talált, akik az előző télen megtapasztalhatták „az éhezés durva ösztökéjét”. A maroknyi telepes patkányokat evett, a lábbelik bőrét rágcsálta, sőt a végén arra vetemedett, hogy a temetőben elhantoltakból falatozzon. Bűneik elleplezésére kivégeztek egy Collins nevű embert, aki a kínvallatások hatására bevallotta, hogy megölte állapotos feleségét, megsózta a „húsát”, és ebből a „tartalékból” élt sokáig. A telepesek annyira féltek az indiánoktól, hogy inkább az elhunytak házát és az erődítmény faanyagát használták fel tűzifaként ahelyett, hogy kimerészkedtek volna az erdőbe.

A frissen kinevezett kormányzó, Thomas Gates nem sok mindent hozott magával: I. Jakab angol király újabb kiváltságlevelét, utasításokat „az elveszett gyarmat”, Roanoke telepeseinek felkutatására, valamint egy puszta feltevéseken alapuló térképet a Jamestowntól – legalábbis az expedíció támogatói szerint – mindössze négynapi járóföldre, délre található, természeti kincsekben dúskáló földdarabról. Ami őt magát illeti: szörnyű év állt mögötte. Hajója, a Sea Venture hajótörést szenvedett a Bermuda-szigeteken. (Tíz hónapnyi civakodást követően az expedíció túlélői két dereglyét eszkábáltak össze a roncsokból, bedobáltak némi ennivalót, majd elhajóztak Virginiába – segítségért. Odaérve a kormányzó azt tapasztalta, hogy a gyarmat élelmiszer-tartalékai mindössze tíz napra elegendőek – ezért „örömkiáltásoktól” övezve indítványozta, szálljanak hajóra, és Új-Fundland sekély part menti vizein keressenek angol halászhajókat, amelyek majd hazaszállítják őket Angliába.

Éppen azon ügyködött, hogy a település maradék, nehezen mozdítható értékeit biztonságba helyezze, és rávegye a telepeseket, ne égessék porig a várost, amikor a Lord De la Warre vezette, utánpótlást szállító flotta az utolsó pillanatban befutott. A gyarmaton statáriumot vezettek be, és a város lakóinak végül nagy nehezen sikerült egészen addig kihúzniuk ilyen körülmények között, amíg az 1616-ban John Rolfe által Londonba vitt, új (és ettől kezdve Virginia néven ismert) dohányfajta első termését igen magas áron értékesíteni nem tudták. Az ezután következő óriási konjunktúra végre lehetővé tette, hogy a gyarmat létjogosultságot szerezzen.

Minden a pénzről szól

A virginiai telepesek – ellentétben a későbbi puritán kivándorlókkal – nem sokat törődtek azzal, hogy példás közösséget hozzanak létre. Minden erejüket arra fordították, hogy fellendítsék a kereskedelmet. Maga a gyarmat is 1624-ig a Londoni Virginia Társaság kezében volt. A befektetők abban bíztak, hogy Virginia értékes árucikkeket termel majd, s hogy ezek felkutatásáról meggyőzhetik az angol telepeseket élelemmel ellátó és majd az angol termékek felvevőpiacának sem utolsó őslakosokat.

A Társaság elképzelése az volt, hogy az „ültetvényt” a gentry réteg nem elsőszülött fiai fogják irányítani, a tényleges munkát pedig a munka nélkül tengődő iparosok és a „túlzsúfolt” angol állam egyéb „söpredéke” fogja végezni, a vállalat anyagi hasznára és közvetve szülőhazájuk nagyobb dicsőségére. Az első, Újvilágba érkező flották tehát kézműveseket, katonákat, kereskedőket, valamint uraságokat és szolgáikat vettek a fedélzetükre. Utóbbiakat az első igazi telepesek egyike, John Smith kapitány „tafotába öltözött ficsúroknak” tartotta, akik féltékenyen őrzik előjogaikat, fogalmuk sincs, hogyan kell ennivalót előállítani, és képtelenek tanulni. 1614-ig kellett várni arra, hogy a Társaság végre kegyeskedjen egy ekét is átküldeni az óceánon.

Mennyei manna

A gyarmatot népszerűsítő anyagokban a virginiai indiánok „békés leigázása” teljes összhangban állt az áruforgalmi elvárásokkal. A Társaság szlogenje az volt, hogy „a föld gyümölcseiért” cserébe a „menny gyümölcseit” adja nekik, s mindez Anglia dicsőségét növeli, szemben a spanyolok által a saját gyarmataikon meghonosított elnyomással.

1607-ben hozzávetőleg legalább 15 ezer indián élt Jamestown közelében. A magát Powhatan főnöknek is nevező Wahunsunacock vezette a powhatan (póheten) törzsszövetséget, ám messze nem egy európai uralkodóhoz hasonlóan birtokolta az irányítása alatt álló területeket, és a neki adót fizető törzsek sem voltak európai értelemben az alattvalói. Jamestown megalapítása épp egy hosszú és váratlan aszályos időszak kellős közepére esett, így mind a telepeseknek, mind az indiánoknak szűkösek voltak az élelemkészleteik. Még abban az esetben is, amikor az angolok kivételesen tisztességesen kereskedtek – márpedig különös hajlamot mutattak a javak eltulajdonítására –, a telepesek kielégíthetetlen élelmiszerigénye komoly kihívás elé állította az őslakosokat: a törzsszövetség instabillá vált, az árak egyre feljebb kúsztak, a telepesek pedig elfogadhatatlannak érzett függőségbe kerültek az indiánoktól.

A kölcsönös megbecsülésen alapuló együttélés egy percig sem merült fel olyan felek között, akik a túlélés érdekében élethalálharcot vívtak. Ehelyett megpróbálták alávetni a másikat a saját elképzeléseiknek. 1607 decemberében a kalandos előéletű és az első telepesek legpragmatikusabb figurájának számító John Smith kapitányt az indiánok elfogták, és a Powhatan főnök elé hurcolták. A befogadási ceremónia során, amelynek része volt John Smith szavaival az is, hogy két varázsló állt készenlétben, hogy „kizsigereljék”, a törzsfőnök lánya, Pokahontasz fejét a kapitány mellkasára hajtotta, ezzel mintegy megakadályozva a kivégzését. Erre a törzsszövetség főnöke John Smitht egy neki alárendelt törzsfőnöknek (algonkin nyelven: weroance) nevezte ki, majd szabadon engedte.

Ám Smith közrendű volt, kapitányi címét is a törökök ellen Erdélyben harcolva kapta a Habsburgoktól 1602-ben, majd Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem állítólag lovaggá ütötte. (Az egyik hadjárat alatt fogságba esett, és eladták rabszolgának. Miután megölte a gazdáját, orosz földön, európai országokon, majd Marokkón keresztül hazatért Angliába 1604–1605-ben, alapító tagja lett a Virginia Társaságnak, és az első hajóflottával az Újvilágba vitorlázott.) Ezért főrangú telepes társai nem vették jó néven, hogy törzsfőnöknek és a Powhatan főnök személyes megbízottjának nevezték ki; kiutálták Smitht a gyarmat kormányzásából, és semmibe vették a tanácsait.

Úgyszintén feszültséget okozott, hogy a telepesek megpróbálták behódolásra késztetni a szerintük is „egyfajta felsőbbrendűséget”, valamint „ünnepélyes és fenséges fellépést” tanúsító Wahunsunacockot. 1609-ben rendeztek egy koronázási ceremóniát azzal a céllal, hogy a Powhatan főnököt I. Jakab vazallusaként kenjék fel. A szertartás részeként le kellett volna térdelnie, hogy átvegye a rézből készült koronát, ám ezen a ponton Wahunsunacock csupán biccentett egyet, az angolok pedig valósággal ráerőltették a koronát – ez a fordulat pedig egyiküket sem elégítette ki.

A Pokahontasz és John Rolfe dohányültetvényes között megrendezett házasságot (Pokahontaszról és a „két nemzet frigyéről” szóló cikkünk itt olvasható) is úgy értelmezték a törzsfőnök öccsei, mint annak elismerését, hogy ők vannak katonai fölényben; ez a felfogás azonban igencsak kényelmetlen volt a telepesek számára. 1617-ben azután a Powhatan főnök leköszönt, majd a következő évben meg is halt, s a hatalom öccsei kezébe került. 1622. március 22-én az indiánok összehangolt támadást indítottak a kolónia ellen, és 347 telepest öltek meg. Ez a mészárlás véget vetett a „mennyei mannát” ígérő angol politikának – annak ellenére, hogy egy félig-meddig kereszténnyé vált őslakos volt az, aki időben figyelmeztette a telepeseket, így elkerülhették a telep totális pusztulását.

A dohányüzlet óriási haszna

A dohány új, egyedi identitást adományozott Virginiának a 17. század folyamán. Az első időkben (nagyjából 1617 és 1622 között) olyan volt dohányt szüretelni, mintha egyenesen pénzt termeltek volna. Egy maroknyi szerencsés hihetetlen haszonra tett szert, és megtapasztalhatta a társadalmi mobilitás lélegzetelállító örömét. Jamestown tehenésze például vagyonos földbirtokossá vált, aki a feleségének selyemruhákat és igazgyöngyökkel ékesített kalapot vásárolt, hogy közszemlére tegye újonnan szerzett gazdagságát. A tengerentúlról Jamestown infrastruktúrájának javítására küldött kereskedők és iparosok otthagyták az üveggyárat és öntödét, hogy ültetvényesek legyenek. A megművelhető földre áhítozó farmerek kiözönlöttek Jamestownból, s elszórt ültetvényeket, kisebb telepeket hoztak létre.

De nemcsak földre volt szükségük a reménybeli dohánytermesztőknek, hanem olyan kétkezi munkásokra is, akiket rá lehet szorítani, hogy inkább nekik dolgozzanak, s ne saját földet hasítsanak ki a vadonból. 

Ezt az igényt kezdetben egy olyan intézménnyel oldották meg, amelyet az anyaországban nem is ismertek: szerződéses szolgasággal. A Virginia Társaság, egyes hajóskapitányok és a csak „kísértet” néven ismert lelkiismeretlen üzérek mindenféle eszközzel számos angol fiatalembert vettek rá, hogy keljenek át az óceánon. Utazási költségeiket az ültetvényes állta, ennek fejében viszont évekig dolgoztathatta ingyen őket, ráadásként még fejenként 20 hektár azonnali földjutalomban is részesült a „munkaerő-toborzásért”. Az ültetvényes kosztot-kvártélyt kínált a szerződéses szolgáknak, majd miután letelt a szerződésben vállalt idejük, utóbbiaknak is földtulajdont adományozott a gyarmat.

A gyarmatosítás első két generációjának idején számos szerződéses szolga még azelőtt meghalt, hogy kitölthette volna az idejét – sokan éppen munkaadóik rossz bánásmódja miatt. Az intézményt megtűrték, segítségével ugyanis nagy haszonra tehetett szert a gyarmat a dohánytermesztéssel, eltávolította a „söpredéket” Angliából, s akik túlélték, földhöz és olyan lehetőségekhez jutottak, amelyekre esélyük sem lett volna otthon. Ám a kényszermunkára épülő társadalom könyörtelensége mind az angolokat, mind az újsütetű virginiaiakat nyugtalanította.

Függőség és hanyatlás

A gyarmatról szóló első, 1705-ben megjelent történelmi munka szerzője, ifj. Robert Beverley igencsak ostorozta a telepeseket. Nem hoztak létre használható ipart, virágzó városokat, egyéni erőfeszítéseiket egy ehetetlen növény megsokszorozására fordították, és olyan helyzetbe hozták az utánuk következő nemzedékeket, hogy az őket egyre nagyobb adósságba, függőségbe és hanyatlásba taszító dohánytermesztés nélkül meg se tudjanak élni. Beverley szavaival: „Ha tekintetbe vesszük, miként fejlődött az angolok alatt, [Virginiáról] kevés jót mondhatunk”, ám ha optimistán nézzük, „a fejlődésre való természetes hajlama alapján joggal nevezhetjük a világ egyik legnagyszerűbb országának”.

Ítélete jól mutatja, miként formálták az angol értékek a 17. századi Észak-Amerikát. Néhány ezek közül a pionírok kitartó türelmét támasztotta alá – s ez az, amit a populáris kultúra is olyannyira magasztalt. A virginiaiak föld-, vagyon- és rangéhsége nagyon is angol vonás volt, és valamennyi 17. században alapított gyarmaton előbukkant. Ennek folyományaként általánosan elterjedt az a nézet – ez derül ki Beverley Történelem című értekezéséből is –, hogy a „szép új világ” természetes erőforrásai egy igazságos jogrend felügyelete alatt könnyebb életfeltételeket és egyéni boldogulást hoznak az ott élők számára.

1619-ben azután az öntudatos angolokként viselkedő virginiaiak a nyugati földteke első, választott törvényhozó gyűlését hívták életre. 1700-ra pedig már minden amerikai angol kolónián felálltak a választott gyűlések. Bár a parlamentként működő virginiai közgyűlés igazából a préda felosztására és a „tehetősek” érdekeinek törvényesítésére szolgált, az amerikai identitás alapelveit is lefektette, amelynek értelmében az Újvilág fehér lakói nagyobb szabadságot élvezhetnek, és jobb életesélyekkel rendelkeznek, mint anyaországukban. És ez végső soron mind-mind Jamestown öröksége, és a gyarmat első éveinek kínjaiból és viszontagságaiból nőtt ki.