A háború kitörésének centenáriumi évfordulóján Nagy-Britanniában is egyre többet vitatkoznak a történészek az ország szerepvállalásáról, és az adok-kapokba a politikusok is beszállnak. Ted Vallance, a Roehamptoni Egyetem kora újkori történeti tanszékének docense, a BBC History magazin szerzője azonban kimutatja, hogy a szigetországban eddig sem volt példa nélküli, hogy a politikusok, sőt még a királyok is önös céljaikra fordították a történelmet.
Az első világháború kitörésének centenáriumával kapcsolatos eseményekre a brit konzervatív–liberális koalíciós kormány mintegy 50 millió fontot (csaknem 19 milliárd forintot) szándékozik költeni. Michael Gove oktatási miniszter a 100 éve lezajlott eseményeket „egyedülállóan borzalmas háborúnak” nevezte. Ám brit szempontból nézve – ha csak a vérveszteséget tekintjük – a 17. századi polgárháborúk az összlakosságot sokkal nagyobb arányban tizedelték meg. Ennek ellenére ezekről az eseményekről jóval kevesebbet beszélnek, és alig-alig emlékeznek meg róluk Angliában – ennek magyarázata pedig a jelenkor szelektív politikai emlékezetével is összefügg.
Az angol polgárháború és Cromwell diktatúrája után, a Stuart-restauráció kezdetén, 1660-ban fogadták el az Act of Indemnity and Obliviont (A jóvátételről és amnesztiáról szóló törvényt), amellyel II. Károly nem csupán az 1640-es évek sebeit kívánta begyógyítani, miközben közkegyelmet hirdetett apja, I. Károly gyilkosainak, hanem „elfojtani mindenféle emlékezést” a nyomasztó eseményekre. Bár I. Károly 1649-es kivégzésének napját (január 30.) böjti nappá tették, a prédikátorok ódzkodtak a királygyilkosság tényének felemlegetésétől.
Sem a polgárháború fordulatai, sem annak pusztító volta nem ad magyarázatot erre a visszafogottságra. Végül is a 15. századi rózsák háborújának ugyancsak hosszan elnyúló konfliktusai Shakespeare korától napjainkig a historizáló művek középpontjába kerültek. Az angol forradalom mellőzése mögött politikai motívumok húzódnak: a monarchikus narratíva köré épített historiográfiai hagyományok hosszú ideig küszködtek a köztársasági „közjáték” integrálásával.
A közösségi emlékezet természetesen nem áll egyenes arányban az adott esemény történeti jelentőségével, s nem is az elszenvedett veszteségekre való ösztönös, érzelmi reakció folyománya. Épp ellenkezőleg: a megemlékezés mélységesen politikai gesztus, amelyet a legkülönbözőbb ideológiai érdekek szolgálatába lehet állítani.
Ez világosan kitűnt abból a vitából, amelyet a királyi pénzverde által kibocsátott, Lord Kitchener előtt tisztelgő emlékérem robbantott ki Angliában. Nyilvános petíciókban támadták, hogy a 19–20. századi brit gyarmati konfliktusok keménykezű felszámolójaként ismert katonatisztre esett a választás, aki Egyiptomtól Dél-Afrikán át Indiáig „őrizte” a birodalom rendjét, mondván: ezzel egy „halálkufár” előtt emelnek kalapot. Az ellenzők zöme nem csupán az 1914–1916 közötti hadügyminiszteri tevékenységét emlegette, de a szudáni Mahdí-felkelés leverésekor és a második búr háborúban (1900–1902) elkövetett, a személyéhez köthető kegyetlenkedéseket is.
Az utóbbiban – amelynek során első ízben állítottak fel modern értelemben vett koncentrációs táborokat – hozzávetőleg 26 ezer ember vesztette életét a táborokban, főként a búr harcosok családtagjai. Ugyanakkor – mint arra a történész Elizabeth van Heyningen is rámutatott – a koncentrációs táborok szörnyűségeit a búrok leszármazottai egy olyasfajta afrikáner mítoszba olvasztották, amely nem vett tudomást a nem fehér lakosság szenvedéseiről, és igyekezett megakadályozni a történtek szakmai-kritikai elemzését.
A Herbert Kitchener tábornagyról való megemlékezés kapcsán tapasztalható eltérő irányú narratívák ráébreszthetnek minket arra, hogy a politikacsinálók kezében a történelem igencsak könnyen formálható. A brit oktatási miniszter mai interpretációja, mely szerint Nagy-Britannia bekapcsolódása az első világháborúba „szabadságszeretetünk különleges hagyományaiba” illeszkedik, azon tiszteletre méltó brit tradíciót gazdagítja, melynek keretében a nemzeti identitás egy bizonyos víziójának jármába fogják a lezajlott történelmi eseményeket.
A háború mérhetetlen emberveszteségének gyásza nem szabad hogy befolyásolja annak elfogulatlan és kiegyensúlyozott történettudományi értékelését – a kételyekkel is számot vető megközelítés nélkül ugyanis a történészek tudtukon kívül egy politikai érvrendszer sakkfigurái lesznek.