Míg 1956 kapcsán jobban ismertek a forradalmi tömeg túlkapásai, az 1848-as forradalom, majd a szabadságharc szinte kivétel nélkül „igazságos” és a „jó ügyért” zajló harcként jelenik meg. Pedig még különösebb történelmi tájékozottság nélkül is elég világos, hogy forradalmi, pláne háborús időkben általában túlságosan könnyen mérik az emberi életet, és a hazafias vagy világjobbító hevületnek mindig vannak ártatlan áldozatai. Arról is hajlamosak vagyunk néha megfeledkezni, hogy az ilyen zűrzavaros idők ugyan egyesekből valóban a legjobbat, másokból viszont a legrosszabbat hozzák ki.

Utóbbira példa Remellay Gusztáv története. Néhány olvasónk számára talán ismerős a név, nem véletlenül. Az 1819-ben született, ügyvédi végzettségű Remellay életének egy részében népszerű írónak számított, műveit egy kis erőfeszítéssel ma is be lehet szerezni. Az is viszonylag köztudott, hogy a jogász, író és újságíró a szabadságharc idején Görgey seregénél szolgált, a vereség után pedig 15 évnyi börtönre ítélték. Végül 1856-ban szabadult.

Remellay szerencséje, hogy ez a történet könnyen olvasható úgy, hogy bátor szabadságharcosként csapott le rá a császári önkény, azonban esetében nem csak erről van szó. Az ifjú jogász beházasodott egy befolyásos újvidéki családba, így a város főjegyzője lett, de a forradalom évének szeptemberében már – nem egyértelmű, hogy önkéntesként vagy behívónak engedelmeskedve – már hadbíró egy nemzetőr hadtestnél.

Ezután helyezték át Görgey hadtestéhez, ahol a Hankovics György elnökletével működő ítélőszék tagja lett. Ebben a minőségében számos halálos ítéletben vállalt szerepet, a bíróság elsőként egy Lengyel Ferenc nevű szőnyi parasztembert küldött bitófára, aki a vád szerint egy császári tisztet kalauzolt el a komáromi erőd sáncaihoz. Persze az ilyen ügyek velejárói a háborús helyzetnek, feltehetően a számos eset közül sokban valódi „árulókat” vagy dezertőröket ítéltek el a hadbírók, ezek alapján éppen a hasonló ügyekben nem éppen szívbajos Görgeyt is elővehetnénk, mint „háborús bűnöst”.

Amikor az aradi vértanúk kivégzése után nem sokkal Remellay az osztrák hadbíróság elé állt, a jól dokumentált, az ítélőszék elé került ügyek kapcsán vonták felelősségre. Az író-hadbíró azzal védekezett, hogy ő csak jóváhagyta az ítéleteket, ráadásul parancsnokai nyomására cselekedett. Azonban néhány személyes visszaemlékezésből az derül ki, hogy Remellay igencsak kiélvezte a hirtelen kezébe került hatalmat, és bizony örömét lelte abban, ha ezzel vissza is élhetett.

Földy János táblabíró (aki a szabadságharc alatt egyébként szintén hadbíróként működött) naplójában arról emlékezik meg, hogy Remellay kezdetben, még egyedüli bíróként eljárás nélkül akasztatta fel és lövette főbe a gyanúba keveredett embereket. Miután Hankovicsot kinevezték felettesének, Remellay keze már nem volt szabad. „De hogy mégis csillapíthassa kiolthatatlan vérszomját, kedvezésül azt kérte a törvényszéktől, hogy az ítélet végrehajtására ne járjanak sorba a bírák, hanem hadd legyen ő mindenkor az a szerencsés, aki az ítéletvégrehajtást vezeti. A többi bírák örömmel átengedték neki ezt a szomorú funkciót. De ő azzal is visszaélt: a szerencsétleneket hol a középületek lámpásaira, hol az út széli fákra akasztatta fel.”

Egy másik visszaemlékezés szerint egy a Normafánál egy házalót akasztatott fel minden további nélkül, pedig a zsákjában egy zsidó imaszíjon és az általuk felerősítendő kis dobozkán kívül semmilyen különleges tárgyat nem találtak. „Ebben a kockában titkos haditervek vannak elrejtve, s ha nincsenek benne most, hát már voltak vagy lesznek!” – közölte Remellay, majd parancsot adott az akasztásra.

Persze nem adhatunk minden kétely nélkül az efféle híradásoknak, az azonban bizonyosnak látszik, hogy Remellay igencsak könnyen, a formaságok látszata nélkül is kivégeztetett embereket, a későbbi híradások alapján pedig az is nagyon valószínű, hogy a kufsteini börtönben rabtársai ellen kémkedett.

Szabadulása után hamarosan újra egyre-másra jelentek meg könyvei, cikkei, egy ideig pedig a gyermekirodalom magyarországi népszerűsítésében úttörő szerepűnek tartott Ifjúság Lapjának szerkesztője volt. 1866-ban, köztiszteletnek örvendve halt meg hosszú betegség után.