A híd neve akár jelképezheti is Portugália huszadik századi történelmének cezúráját: Lisszabon modern kori büszkeségét, a két és negyed kilométer hosszú Tajo-hídat 1966-ban az ország akkori teljhatalmú urának nevével Salazar hídként avatták fel – 1974-től Április 25. hídnak nevezik. Arról a napról, amely véget vetett a Salazar nevével fémjelzett diktatúrának.

Az előzmény vázolásához 1910-ig érdemes visszatekinteni; egy demokratikus forradalom akkor törölte el a monarchiát. A fiatal köztársaság nem volt képes rendbe tenni a gazdaságot, s a rendkívül súlyos válság megágyazta a talajt a katonai puccsnak: 1926-ban fasiszta típusú diktatúra épült ki. A gazdaság konszolidálásában nagy szerepe volt az egykori coimbrai professzorból pénzügyminiszterré lett közgazdásznak, António de Oliveira Salazarnak, aki 1932-től kormányfőként teljhatalomra tett szert, s a következő évben bevezette az Estado Novót, az Új Államot – haláláig ténylegesen az ország diktátora lett. A spanyol polgárháború alatt nyíltan támogatta a falangistákat, 20 ezer fős önkéntes légiót küldött Francónak, és az országba menekült köztársaságiakat kiszolgáltatta a tábornoknak.

1939-ben barátsági és megnemtámadási szerződést kötött Spanyolországgal, és kitűnő kapcsolatokat épített ki Olaszországgal és Németországgal; sőt a náciknak megfigyelőállomásokat biztosított, Lisszabon a német kémszolgálat egyik központjává vált. Ugyanakkor a szövetséges hatalmak közül kielégítő viszonyt folytatott hagyományos szövetségesével, Nagy-Britanniával is. Az Ibériai-félsziget kikerült a stratégiailag fontos területek között, gyarmatai is távol estek a hadszínterektől, és jelentéktelen haderejére sem tartott számot egyik oldal sem – ezeknek köszönhetően Portugália megőrizhette semlegességét a második világháborúban.

Háztartási baleset

Salazar ügyesen játszott a semlegességgel, és ez a háború után is jól kamatozott neki. 1943-tól, a hadi helyzet megfordulásától egyre nagyobb kedvezményeket tett a szövetségeseknek, így rendelkezésükre bocsátotta tengeri katonai bázisait. Jól sikerült irányváltásának és hangos antikommunizmusának köszönhetően fasisztoid berendezkedése ellenére az ország a nyugati világ teljes jogú tagja lehetett: 1948-ban csatlakozott a Marshall-tervhez, 1949-ben a NATO alapító tagja lett, és 1956-ban felvették az ENSZ-be is. Mindez akkor történt, amikor a nagy gyarmattartó hatalmak – jobbára békés úton, mint Nagy-Britannia, vagy súlyos háborúk árán – kezdtek elszakadni kolóniáiktól. Salazarnak esze ágában sem volt lemondani az anyaország területénél húszszorta nagyobb afrikai gyarmatbirodalmáról, amelyet a „klasszikus idők” módszereivel zsákmányolt ki. Például érvényben hagyta az úgynevezett tengerentúli organikus törvényt, amely szerint a legfontosabb cél a gyarmatok erőforrásainak teljes kiaknázása az anyaország hasznára.

Ugyancsak érintetlenül hagyta a „Bennszülött Munkatörvénykönyvet”, amely intézményesítette a kényszermunkát, és rabszolgasorban tartotta a gyarmati lakosságot. A két legnagyobb gyarmatra, Angolába és Mozambikba 600, illetve 200 ezer portugál telepest küldtek, egyrészt a munka felügyeletére, másrészt azért, hogy megpróbálják asszimilálni a gyarmati lakosságot, mert úgy még szorosabban kötődnének az anyaországhoz.

A nyugati világ akkor is részének tekintette Portugáliát, amikor már csak egyedül az folytatta gyarmati háborúit: az amúgy is mélyen a nyugat-európai átlag alatt produkáló portugál gazdaság költségvetésének 40 százalékát fordította a háborúkra, amelyekben 140 ezer katonát vetett be.

Salazar 1968-ban egy szerencsétlen háztartási baleset következményeként agyvérzést kapott. Utóda, az ugyancsak egyetemi múltból előrelépő Marcello Caetano valamennyit igazított a rendszeren, beengedte a pártokat a politikába, lazított a cenzúrán is, de a rendszerrel szembeni belső ellenállás nem csökkent, ezért visszatért a diktatúra fél évszázados módszereihez.

A gyarmatok tekintetében kénytelen volt előrelépni. 1969 tavaszán körutat tett az afrikai gyarmatokon, ami akkor nagy szó volt, ugyanis 1910 óta egyetlen miniszterelnök sem tisztelte meg személyével Portugál Guineát, Angolát és Mozambikot. Az irányváltásra egyébként erős nemzetközi nyomás késztette: Svédország egy 1968. novemberi ENSZ-határozat alapján anyagi támogatásban részesítette a portugál gyarmatokon tevékenykedő nemzeti-felszabadító mozgalmakat. A folyamatot nem lehetett megállítani: 1972-ben Angola és Mozambik lett független, a következő évben a Bissau-Guinea Köztársaságot kiáltották ki.

A kapitányok áprilisi tréfája

Miként a diktatúrát is a hadsereg alapozta meg, majdnem fél évszázad után a megdöntése is a katonaság érdeme. A gyarmatok elvesztése a régi rendszerhez kötődő katonák és a demokratizálás hívei között erőteljes mozgolódást gyorsított fel.

A kormány 1974. március 9-én „fegyelmi problémákra” hivatkozva harckészültségbe helyezte a fegyveres erőket, de ez már nem tudta megakadályozni a bomlást. Az április 25-i „szegfűs forradalmat” egy jól sikerült katonai puccsal a portugál hadsereg tábornoki szint alatti tisztjei, az úgynevezett „áprilisi kapitányok” hajtották végre – szinte emberáldozat nélkül; úgy tudni, mindössze négyen veszítették életüket. A forradalom szinte semmilyen ellenállásba nem ütközött, és az általános népünnepély nyomán Caetano azonnal leköszönt, átadta a hatalmat António de Spinola tábornoknak, aki héttagú junta élén maga mögé állította a fegyveres erőket, sőt a titkosrendőrséget is megadásra kényszerítette.  

További másfél évig tartott azonban, amíg konszolidálódott az ország, ezalatt több puccskísérlet is hamvába halt, köztük a Spinola tábornok vezette jobboldali tiszteké. Az elkeseredett harcot követően azonban Portugália a nyugati világ valóban minden tekintetben egyenjogú tagjává lett, s a két ibériai állam 1986-ban csatlakozott az Európai Közösséghez.