A tömeghadseregek korának leáldozásával talán nem túl nagy bátorság kimondani, hogy az, amit a szövetségesek brit, kanadai és amerikai katonái 1944. június 6-án és a rákövetkező napokban végrehajtották, az példátlan a történelemben. Ugyan a háború keleti frontján voltak összességében nagyobb szabású hadműveletek, a partraszállás sikeréhez egy szinte másodpercekre lebontott és a lehető legpontosabban végrehajtott tervre, illetve három fegyvernem (a szárazföldi egységek, a haditengerészet és a légierő) tökéletes együttműködésére volt szükség. Az tulajdonképpen nem kérdéses, hogy maga a partraszállás teljes siker volt, azonban ha nagyobb összefüggéseiben vizsgáljuk az Overlord-hadműveletet, már nem ilyen egyértelmű a helyzet.

Idő és hely

Rögtön felmerül a kérdés, hogy nem lehetett-e volna hamarabb, vagy nem kellett-e volna máshol végrehajtani a hadműveletet. Sztálin persze már évek óta kérte, majd követelte az európai második front megnyitását, hogy enyhítse a Vörös Hadseregre nehezedő nyomást, azonban igazság szerint egy jelentősen korábbi időpontnak egyszerűen nem volt realitása.

Ne felejtsük el, hogy a brit és amerikai hadsereg a háború kitörésekor nem volt felkészülve egy ilyen méretű konfliktusra. Míg a Wehrmacht állománya 1938-ban már nagyjából kétmillió főt számlált, a brit hadseregben ekkoriban kevesebb, mint 200 ezren szolgáltak, az amerikai szárazföldi erők pedig még ennél is kisebb létszámúak voltak. Pusztán ennyi ember kiképzése és felfegyverzése is rengeteg időbe kerül, miközben mindkét hatalom elsőként a biztonságához elengedhetetlenül szükséges légierő és haditengerészet fejlesztéséhez látott hozzá, ráadásul a britek már 1939-től, az amerikaiak pedig 1941-től más hadszíntereken is harcoltak. Ne felejtsük el azt sem, hogy a D-nap idején a nyugati szövetségesek már ott voltak az európai kontinensen, Olaszország területén heves harcokban, méterről méterre nyomultak előre, nem kevés német alakulatot lekötve.

Vannak olyanok, akik az egész szicíliai és itáliai partraszállást felesleges időpocsékolásnak ítélik, illetve olyanok is, akik szerint nem Normandiában, hanem a Harmadik Birodalom szívéhez közelebb, vagy éppen ellenkezőleg, mondjuk a Balkánon kellett volna partot érniük a szövetségeseknek. Utóbbi igazából csak Churchill és néhány brit vezető vágyálma volt, hogy meggátolják a túlzott szovjet térnyerést a térségben – persze Magyarország sorsa talán másképp alakulhatott volna, ha délnyugati határain akár csak néhány nyugati tank megjelenik. Arra vonatkozóan létezett néhány forgatókönyv, hogy megfelelő esetben valahol a német partokon történjen meg a partraszállás, azonban erre csak akkor kerülhetett volna sor, ha mondjuk egy Hitler elleni sikeres merénylet miatt egyik napról a másikra összeomlott volna a Wehrmacht ellenállása. Valójában a partraszállás legkritikusabb része így is a csapatok tengeri szállítása és utánpótlása, illetve az ehhez szükséges járművek előállítása volt, pedig csak a La Manche-csatorna két partja közti távolságot kellett leküzdeni. Ezek a nehézségek bármilyen távolabbi célponttal exponenciálisan nőttek volna, így komolyan nem is merült fel más célpont, csak Normandia, illetve a La Manche legkeskenyebb részénél fekvő Pas-de-Calais vidéke. A szinte tökéletesen sikerült megtévesztő akció, a Fortitude-hadművelet eredménye volt, hogy a németek azt hitték, az összesen két reális helyszín közül a másikon kerül majd sor a támadásra, és ezzel kapcsolatban még hetekkel a D-nap után is kétségeik voltak.

Lehetőségek és hibák

Egy partraszálló hadművelet tulajdonképpen legalább annyira logisztikai, mint katonai kihívás. A támadók sikere azon múlik, hogy az első órákban, napokban elég embert és hadianyagot halmozzanak fel, illetve elég nagy hídfőállást építsenek ki ahhoz, hogy visszaverjék a mindenképpen bekövetkező ellentámadást. Ilyen értelemben a D-nap és a következő napok a kisebb fennakadások ellenére teljes szövetséges sikert hoztak. Az első hullámban 160 ezer katona és több száz páncélos, illetve löveg szállt partra, és az ő sikereik tették lehetővé, hogy augusztus végéig mintegy kétmillió ember és megszámlálhatatlan tonnányi fegyverzet és utánpótlás zúduljon a frontra.

A németeknek tehát rögtön az első órákban, legfeljebb napokban kellett volna a tengerbe szorítani a szövetségeseket ahhoz, hogy megakadályozzák a partraszállást. A kijelölt zónákban azonban erre esélyük sem volt, mivel egyrészt a náci propaganda ábrázolta áthatolhatatlan Atlanti Fal leginkább csak papíron létezett, elkészült szakaszai pedig Pas-de-Calaisban álltak.

Ugyan a szövetséges flotta tüzérségi előkészítése és a bombázógépek áradata a tervekkel ellentétben szinte érintetlenül hagyta a német védelmi állásokat (az amerikaiak például óvatosságból nem engedték a csapataikhoz túl közel leszórni a bombákat, így azok túlnyomó többsége a békés mezőkön robbant), a partok védőinek sem létszáma, sem fegyverzete nem volt elég ahhoz, hogy érdemi ellenállást fejtsenek ki. Még a leghevesebb harcot hozó Omaha-parton is alatta maradtak a D-nap veszteségei az előzetes számításoknak, máshol pedig a német lövedékeknél sokkal nagyobb gondot okozott, hogy a szokatlanul magas dagály miatt a használható parti sáv néhány tíz méterről pár méterre fogyott, emiatt hatalmas káosz és torlódások alakultak ki a járművek és katonák kiszállításakor.

Közismert történet, hogy a partaszállásról beérkező első hírekkel alárendeltjei nem merték felébreszteni Hitlert, aki csak másnap délben reagálhatott az eseményekre, és ezzel is kritikus órákat vesztett a Wehrmacht. Mindez német részről emberi mulasztásnak, szerencsétlen véletlennek tűnhet, azonban rávilágít arra a tényre, hogy a háború utolsó szakaszában az egyre megalomániásabb és üldözési mániás Führer már-már kézi irányítása alá vonta hadseregét, megfosztva ezzel tábornokait cselekvőképességüktől. Arról nem is beszélve, hogy Hitlert azért sem merték zargatni a hírrel, mert ahogy ő is, beosztottjai is meg voltak győződve arról, hogy ez még csak egy elterelő hadművelet, az igazi támadást majd Patton tábornok vezeti Calais térségében. Ehhez görcsösen ragaszkodva Hitler még jóval később sem engedte, hogy legjobb páncéloshadosztályai az angolszász hídfő nyugati feléhez vonuljanak, így ez a néhány óra ilyen szempontból mit sem változtatott volna az események menetén.

Kimondhatjuk tehát, hogy a partraszállás alapvető sikerének vagy kudarcának kérdése legfeljebb az első néhány napban eldőlt. Az már bonyolultabb kérdés, hogy vajon elérhettek-e volna többet is a szövetségesek ebben az időszakban. A kortársak és a mai történészek is főként Montgomery tábornok, az Overlordban részt vevő szárazföldi erők főparancsnokának szerepét és döntéseit kérdőjelezik meg. A leggyakrabban azt róják fel neki, hogy a kitűzött tervhez képest nem sikerült már a D-napon elfoglalnia a kulcsfontosságú közlekedési csomópontnak számító, a partraszállási zónától nagyjából 20 kilométerre fekvő Caen városát. Mi több, a következő hetekben sem sikerült sem a várost elfoglalnia, sem áttörést elérnie a hídfő bal-, azaz keleti szárnyán, ehelyett óriási veszteségekkel járó, szinte első világháborús állóháborúba keveredett a térségbe siető német erősítésekkel.

Igazából azt sem tudjuk biztosan, hogy Montgomery eredeti szándéka mi volt. Tény, hogy a tervekben Caen elfoglalását a D-napra tették, de ez legalábbis ambiciózus elképzelés volt, és egyesek szerint a tábornok csak motivációként lebegtette emberei előtt ezt a szinte elérhetetlen célt, esetleg kicsit reménykedve abban, hogy ha minden jól megy, akár össze is jöhet elérése. Mindenesetre tény, hogy a hídfő balszárnyán harcoló brit-kanadai csapatokkal szemben vonult fel ezután az elérhető német egységek színe-java – a fentebb ismertetett okok miatt a német hadvezetés nem vezényelte nyugatabbra páncéloshadosztályait. A britek és kanadaiak ugyan nagy veszteségeket szenvedtek, és valóban méterről méterre is alig haladtak előre, de közben lekötötték ezeket az erőket, amíg az amerikaiak viszonylag kényelmesen elfoglalták a Cotentin-félszigetet, majd hetekkel később kitörtek a hídfőállásból, hogy Bretagne, majd végül Párizs felé fordulhassanak.

Akármi is volt eredeti terve, Montgomery jól ismerte fel ezt a helyzetet és jól alkalmazkodott a körülményekhez, de alapvetően hiú és önfejű természete miatt ezt sem a politikai vezetők, sem felettesei felé nem kommunikálta, így azok csak azt láthatták, hogy az ő oldalán az arcvonal tapodtat sem mozdul, a mögöttes stratégiai megfontolásokat nem látták át. Mire Caen környékén augusztusra véget értek a harcok, az itt bevetett német erők teljesen felmorzsolódtak, néhány ezer ember és maroknyi tank maradt csak belőlük, így a folyamatos erősítéseket kapó szövetségesek előtt nyitva állt a Párizs és Németország felé vezető út.

Eltérő felfogás

Valószínűleg az angolszászok hamarabb is kitörhettek volna a hídfőből és szétzúzhatták volna a német ellenállást Észak-Franciaországban. Ezt egyrészt a terep adottságainak a felderítés által is figyelmen kívül hagyott jellegzetességei gátolták meg. Az apró, magas föld- és kősáncokkal elválasztott, bozótosokkal és erdőcskékkel szabdalt terep nem igazán kedvezett a nagyobb, motorizált egységek mozgásának. A német katonák tökéletesen használták ki az adódó lehetőséget, és a nagyobb alakulatokat megbontva, a terepen szétszóródva nagy veszteségeket okoztak a szövetségeseknek, lelassítva, vagy akár egyes időszakokra meg is állítva előrenyomulásukat.

Azt is ki kell mondani – és ezt az angolszász szakértők is megteszik –, hogy a német katonák bizony elszántabban és jobban harcoltak, mint ellenfeleik. E megállapítást azonban árnyalja a tény, hogy a sok esetben frissen besorozott, zöldfülű angolszászokkal szemben általában harcedzett, jól kiképzett német egységek álltak. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a totalitárius rendszerek hadseregei ilyen értelemben mindig fölényt élveznek a demokráciákéival szemben. Nem véletlen, hogy a legkeményebb ellenállást általában a Waffen-SS alakulatai fejtették ki, amelyek tagjaiba igyekeztek beleverni, hogy a náci eszméért habozás nélkül áldozzák életüket.

A szabad polgárokból sorozott angolszász hadseregben ilyen fanatizmust nem lehetett elvárni, ráadásul az első világháború vérfürdőjére emlékezve a parancsnokok, politikusok és stratégák is azt az elvet követték, hogy „a vas végezze a munkát, ne a hús”. Azaz a nyomasztó légi-, illetve tüzérségi fölényt kihasználva, minél kevesebb emberáldozattal akarták elérni a célt. Talán elérhették volna a kitűzött célokat gyorsabban is, azonban ez valószínűleg elfogadhatatlan mértékben növelte volna veszteségeiket. Az utókor inkább azt kérheti számon az angolszász hadvezetésen, hogy miután Normandiából sikerült kitörni, talán maguk is elhitték, hogy ezután sétagalopp következik Berlinig. A nem kellően ösztökélt és már a háború végét váró katonák aztán persze nem is haladtak olyan ütemben, mint lehetett volna, ezzel az összeomló Harmadik Birodalom befolyási övezetének és területének hatalmas darabjait engedték át az ilyen megfontolásokat nem ismerő Vörös Hadseregnek és ezen keresztül Sztálinnak.

A Normandiáért vívott ütközet a nyugati front legnagyobb összecsapása volt. A harcok hevessége a keleti frontéval vetekedett, a németek például havonta és hadosztályonként 2300 embert vesztettek, ilyen magas számokra csak a Vörös Hadsereg ellen vívott legnagyobb ütközetek idején volt máshol példa. A két fél összesen, napi átlagban 6674 embert vesztett a 77 napos küzdelem során, ez magasabb, mint a méltán hírhedt somme-i vagy verduni csaták mérlege.

Mindkét oldalon követtek el hibákat a tervezés, illetve a végrehajtás során. Azonban 70 év távlatából már talán kimondható, hogy az egyszerű katonák saját neveltetésük határait is figyelembe véve mindkét oldalon hősiesen harcoltak. A német parancsnokok saját feljebbvalóik hibáit is kijavítva a legtöbbet hozták ki a sokszoros fölényben lévő ellenséggel történő összecsapásból, míg a szövetségesek minden hibájuk és tétovázásuk ellenére tulajdonképpen tökéletesen valósították meg a hadművelet stratégiai céljait, mindenekelőtt a kitűzött határidő előtt több nappal elérték a Szajnát és felszabadították Párizst.

(Az írás Anthony Beevor hadtörténész D-nap, Charles Wheeler normandiai veterán, később a BBC legbefolyásosabb külföldi tudósítójának Soha nem feledem az ágyúk fülrepesztő dörgését, valamint James Holland hadtörténész D-nap: Elég a fanyalgásból! című cikkei alapján készült. Előbbi kettő a BBC History magazin 2014. júniusi, utóbbi a hónap végén megjelenő júliusi számában olvasható.)