Fövenyről fövenyre

1940. június 4-én hajnali 3 óra 40 perckor az utolsó hajó is eltávolodott Dunquerque homokpadjaitól. Őfelsége Shikari nevű rombolójának fedélzetén 383 kimerült brit katona nyomorgott, Richardson kapitány még a sötétség fedezéke alatt akarta elérni a Csatorna túlpartján fekvő Dovert – a világosban próbálkozókra ugyanis egyszerre zúdultak a francia kikötő küszöbén álló német egységek gránátjai, a Stukák bombái, illetve a Csatornán cirkáló tengeralattjárók torpedói.

A La Manche csatornán keresztül 1940 ködös és esős nyárelőjén 338 226 szövetséges katona menekült meg a fogságtól. A tragédiától tartó brit közvélemény olyan ujjongással fogadta a hazatérőket, mintha máris megnyerték volna a háborút, Churchill és a vezérkar azonban óvott a – brit közvéleményen azóta leginkább a focivébék alatt úrrá levő – lelkesedéstől:

Nem szabad összekeverni a megmenekülést a győzelemmel. Evakuálással még soha nem nyertek háborút.

A brit vezérkar pontosan tisztában volt azzal, hogy a visszatérés még a menekülésnél is nehezebb lesz – de azt maguk sem gondolták volna, hogy szinte napra pontosan négy évig tart majd, míg visszatérnek a kontinensre.

Már pedig vissza kellett térniük

De előbb a túlélés volt a tét, előbb az angliai légi csatában a légtér, majd az ezzel párhuzamosan kibontakozó atlanti csatában a tenger feletti uralmat kellett megvédeni. A britek mindkét fronton helyt álltak, de közben kiderült, a La Manche a légi szállítású hadosztályok és a bimbózó rakétatechnológia korszakában már alig több egy ostromlott vár vizesárkánál.

Ahogy csökkent a közvetlen német fenyegetés, úgy nőtt a Churchillékre nehezedő politikai nyomás – Londonból és Moszkvából egyaránt. A londoni lobbi alatt az ott tartózkodó nyugati emigráns kormányokat kell érteni – elsősorban Charles de Gaulle Szabad Franciáit, az egészen 1941. június 22-ig aktív nácibarát politikát folytató Sztálin pedig azóta követelte a második front megnyitását, hogy Guderian tábornok első páncélosai átlépték a határt.

A kommunista diktátor követelésének alapot adott az a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Szovjetunió véreztette ki a Wermachtot. A nyugati szövetségesek a szovjetek elképesztő erőfeszítéseit elsősorban hadianyag-szállításokkal igyekezték támogatni, és bár a 16 millió tonnányi hadianyag jelentőségét a kommunista történetírás helytelenül próbálta meg elvitatni, az anyagi áldozat érthető módon nem ért fel a szovjetek szemében az ő milliós nagyságrendű sztálingrádi vagy leningrádi emberáldozataikkal.

A nyugati szövetségesek így aztán 1942-ben és 1943-ban is bedobtak egy-egy hangzatos kódnévvel ellátott inváziós tervezetet, hogy utána szépen ejtsék is őket. A képlet egyszerű volt, sem a "Razziá"-hoz, sem a "Pöröly"-höz nem állt rendelkezésre a kellő erőfölény. A háborús években kimerült britek egyedül nem voltak erősek, a szinte a nulláról építkező amerikai hadsereg bevethető egységeinek zöme ekkor még Afrikában, majd Olaszországban volt lekötve. A második front elodázásában az is közrejátszott, hogy Churchill a Csatornán való átkelés, majd a Berlinig tartó menetelés helyett inkább "Európa lágy alteste" – Olaszország, majd a Balkán – felől fojtotta volna meg a Harmadik Birodalmat.

A brit miniszterelnök nagyívű elképzeléséről hetven éve vitatkoznak; ez nem is csoda, hiszen gondoljunk bele, mennyire másként alakult volna Kelet-Európa történelme, ha nem Tolbuhin, hanem Montgomery csapatai vonulnak be Belgrádra, Szófiába és Budapestre. De Roosevelt talán realisztikusabban látta a helyzetet, amikor az 1943 novemberi teheráni konferenciáján kicsikarta a végső döntést: 1944 tavaszán nyissák meg végre a második frontot. Az amerikai elnökre – a hazai közvélemény nyomása mellett – nagyban hatott Sztálin érve is, miszerint egy partraszállás legalább 30-40 hadosztálynyi német erőt (azaz egymillió katonát) vonna el a keleti frontról, és ezt a könnyebbséget igazán megérdemelné már a Vörös Hadsereg.

Gumibábok és furnértankok

1944-re a Wermacht gerincét már megroppantották a sztálingrádi, kurszki vereségek, a megszállt Európában állomásozó erőket pedig megcsapolta az egész Ukrajnát felszabadító Dnyeper-Kárpáti Hadművelet. A nyugati szövetségesek légi fölénye a Csatorna felett totálissá vált, a német tengeralattjáró-háború becsődölt.

A nyugati szövetségesek mögött ekkorra már több partraszállás is állt – köztük az Atlanti Falat tesztelő véres dieppe-i rajtaütés -, és a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága (SHAEF) tisztában volt a milliós hadsereg mozgatásának harcászati és logisztikai problémáival. A szövetségesek – a Roosevelt előtt lebegő őszi elnökválasztással – az olyan véráldozatokat sem engedhették meg maguknak, amire Sztálin habozás nélkül rábólintott volna.

A legfontosabb kérdés az volt: hol szálljanak partra? A Brit-szigetekről érkező légi támogatás szűkre szabta a kínálatot: kellő légi fölényt csak Normandiában, vagy a Csatorna legkeskenyebb részénél fekvő Calais-nál tudtak kialakítani. A német védelem utóbbinál volt a legerősebb, és végül ez a szempont az összes szervezési és szállítási problémát felülírta.

A célpont tehát Normandia lett, az invázió vezetésével pedig a mediterrán színtéren már bizonyított Eisenhower–Montgomery-tandemet bízták meg. És bár a brit Montgomery és az amerikai kollégáinak ellentétein nagyon sokat rágódott a hadtörténelem, az együttműködés 1944 késő nyaráig olajozottan működött. A német vagy még inkább a japán hadseregtől eltérően a különféle fegyvernemek közti együttműködést is szinte tökéletesre sikerült fejleszteni, ami létfontosságú, ha egy nap alatt 170 ezer embert akarnak partra tenni. Ennek ötödét ráadásul egy éjszakai ejtőernyős akció keretében.

A szövetségesek mindenáron el akarták hitetni a nácikkal, hogy a legkézenfekvőbb helyen, Calais-i szoroson keresztül fognak támadni, ezért oda koncentrálták a bombázásokat, Dover környékén pedig egész furnér-páncéloshadosztályokat sorakoztattak fel a készségesen beengedett német felderítőgépek számára. De a kreatív szövetségesek minden egyes alkalmat megragadtak, hogy akár egészen kicsi forgácsokat is lefaragjanak a védelemből. Így például fiktív hadseregeket állítottak fel jelvényestül, parancsnokostul, mindenestül, hogy elhitessék: a szövetségesek valójában Norvégia/Bordeaux/Románia ellen készülnek. Gumibábok százait gyártották le, hogy az ejtőernyős leszállási övezetektől eltereljék a németek figyelmét, néhány báb nyakába harci zajokat lejátszó magnetofont is akasztottak. A britek még Montgomery hasonmását is előkerítették, akit közvetlenül a D-Day előtt Észak-Afrikába küldtek sajtókörútra.

Az aknáknak a luxusporcelán is jó lesz

Azonban a németek sem ültek tétlenül a Csatorna túloldalán. Amikor kiderült, hogy Nagy-Britanniát belátható időn belül nem tudja elfoglalni, Hitler az 1942. márciusi keltezésű 40. számú direktívában előírta a Atlanti Fal felépítését, de az egészen Erwin Rommel 1943. novemberi áthelyezéséig leginkább csak papíron létezett. A B hadseregcsoport élére kinevezett tábornagy a nagyívű páncélos manőverek mestereként vonult be a hadtörténelembe, de 1944 januárjától a statikus védelem megszervezésében is nagyot alkotott.

Később beigazolódott elgondolása szerint a szövetségeseket vagy közvetlenül a parton fékezik meg, vagy sehol. Ezért minden partraszállásra alkalmas fövenyt és öblöt elaknásított, a szirtekre tüzérségi ütegeket, a partokról kivezető utakra géppuskafészkeket telepített. Az ejtőernyős leszállásra alkalmas területeket pedig vízzel vagy robbanó csapdákkal árasztotta el.

Rommel minden részletre ügyelt. Cornelius Ryan-nek A leghosszabb napban a tábornagy szárnysegédje például elmesélte, hogy amikor Rommel a híres sévres-i porcelángyárban járt, akkor gyorsan végigrohant a polcok között, majd csak annyit mondott:

Derítse ki, hogy tudnak-e vízálló bevonatot készíteni az aknáknak.

Az erőfeszítések hatékonyságát hátráltatták az ekkor már beszámíthatatlan Hitler olyan döntései, mint hogy az Atlanti Falhoz felhasznált acél és beton 1/12-ed részét a britektől még 1940-ben elfoglalt, stratégiai szempontból nem épp kulcsfontosságú Csatorna-szigetek erődjeire kell fordítani, vagy hogy képtelen volt a partraszállásig eldönteni, hogyan fejlődjenek fel a könnyebb fegyverzetű első hullám ellen bevethető elit páncélosegységek.

Nem segített az emberanyag szűkössége sem. Az Atlanti Falat védő hadosztályok jelentős része túlkorosokból, kelet-európai kényszersorozottakból állt – Bordeauxban állomásozott például a világháború egyik legkülönösebb alakulata, a brit gyarmatosítók ellen a Waffen SS kötelékeiben harcoló Indiai Légió. Az invázióval szembenéző erők tökéletesen tükrözték a német haderő egyenetlen színvonalát: míg az Omaha-parton az amerikaiak vért izzadtak a harcedzett 352. hadosztály ellen, a brit partszakaszt védő 716. hadosztály orosz "önkéntesei" gyakran alig várták, hogy megadhassák magukat.

Nem ott, nem akkor 

Azt, hogy a hadművelet miért volt ekkora siker, utólag több tényezővel is magyarázzák a történészek. Az egyik legfontosabb tény az, hogy a németek egyszerűen nem ott és nem akkor várták a partraszállást -  meg voltak győződve, hogy az Calais-nál valósul majd meg. „Nemcsak ott a legrövidebb az angol és francia partok közti távolság, de történelmi hagyományok alapján is ott volt a legvalószínűbb az átkelés” – mondta kérdésünkre Kovács Tamás, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese. „Utólag már könnyű összerakni a Normandiára utaló jeleket, de ez akkoriban még nem volt ilyen egyszerű.” A történész szerint a védekezésnél döntő fontosságú volt, hogy Hitler egyik rögeszméje volt, hogy a partraszállás Calais-nál lesz, és a német hadsereg sok magas rangú vezetője is egyetértett vele.

Ez az általános vélekedés vezetett oda, hogy a normandiai partszakasz az Atlanti-fal leggyengébb részeinek egyike volt. Korábbi német számítások szerint a védműrendszer akkor lett volna hatékony, ha a több ezer kilométer hosszú partvonalon összesen több ezer betonbunkert építenek fel. Végül ennek alig harmada készült el, de a szakember szerint ez mást is jelez, nem csak azt, hogy több millió köbméter betont formába önteni nem egyszerű dolog. „Egy ilyen védműrendszer felépítése hatalmas teher, olyan mennyiségű erőforrásra volt szükség, amit a németek nem tudtak előteremteni. A szovjet front mindent elvitt, a kurszki csatára például a teljes német ipar fél évig termelt. De az emberanyag is hiányzott.”

Nincs „mi lett volna, ha”

Pont ez az, ami miatt Kovács szerint értelmetlen azon vitázni, hogy vajon mi lett volna, ha a partraszállás kudarcba fullad. „Bár Eisenhower előre megírta azt a bejelentést is, amit a partraszállás befulladása esetén adtak volna ki, valójában akkora számbeli, technikai és utánpótlásbéli fölényben voltak a nyugati szövetségesek, hogy ugyan felkészültek a komoly ellenállásra, valójában a normandiai hadműveletek közül a partraszállás ment talán a legkönnyebben.” Kovács szerint ezt mutatják a szövetségesek viszonylag alacsony veszteségei: a partraszállásnál nagyjából tízezer embert vesztettek, de a különböző kutatások szerint ebből 2500-4900 volt a halott, a többi sebesült.

A legfrissebb kutatások szerint 2499 amerikai halt meg, a kanadai, brit, lengyel, francia és egyéb nemzetek katonái közül 1914-en estek el. Ezek a számok nem egyenlően oszlanak el az egyes partszakaszok között, az amerikaiak által megtámadott Omaha-parton volt a legvéresebb harc, a britek a Gold- és Sword-parton nagyjából ezer-ezer embert vesztettek, ennél még a brit ejtőernyősök is nagyobb veszteségeket könyvelhettek el (600 katona halt vagy sérült meg, ugyanennyit nyilvánítottak eltűntnek). A kanadaiakhoz tartozó Juno-parton is ezer fő alatt maradt a veszteség, ott 340-en haltak és 574-en sebesültek meg, 47 ember pedig hadifogságba került. A német veszteségekről nincs pontos információ, a kutatók négy és kilencezer közé teszik ezt a számot.

„Érdemes azonban tudni, hogy főleg a hídfőállás kiépítése után jött az igazán véres csata” – mondja Kovács, és a számok őt igazolják. A Normandia felszabadításáért vívott ütközetekben összesen 425 000 fős veszteség érte a harcoló feleket, és ennek nagyjából fele volt német (nem számítva azt a 200 ezer hadifoglyot, akik megadták magukat vagy máshogy kerültek a szövetségesek fogságába). „A partraszállásnál viszont a szövetségesek főleg pihenésre visszavont egységekkel harcoltak, illetve olyan alakulatokkal, amelyeket főleg nagyon fiatal vagy idősebb katonákkal töltöttek fel, ráadásul a védők sok helyen egyszerűen kifogytak a lőszerből.”

A történész szerint össze se lehet hasonlítani az első pár nap eseményeit és veszteségeit azzal, ami a partraszállástól a normandiai kitörésig érte a harcolókat. „A németek bár későn, de észbe kaptak, több Waffen SS-hadosztályt is a helyszínre vezényeltek. Ezek sokkal tapasztaltabb és jobban ellátott egységek voltak, és a harci kedvükkel sem volt probléma.” Kovács szerint egyértelmű, hogy a túl fiatal vagy épp idősebb, esetleg nem is német, hanem ukrán vagy kozák katonákból felállított seregek nem harcoltak olyan elszántan, mint a tapasztalt Waffen SS-alakulatok. „Az utóbbiakat a keleti fronton, a szovjetek ellen volt értelme bevetni, de Normandiában csak nehezen lehetett őket harcra motiválni.”

A partraszállás rutinfeladat volt

Arra a kérdésre, hogy mennyire volt hadiszerencse kérdése a siker, Kovács szerint egyértelmű a válasz. „A szövetségesek ekkor már túl voltak több sikeres akción, a D-nap igazából a méretében tért csak el a marokkói, a szicíliai, az olaszországi vagy a Dieppe-nél végrehajtott akciókhoz képest (bár ez utóbbi súlyos kudarc volt). Tulajdonképpen rutinfeladat volt, ráadásul sikerrel oldottak meg úgy technikai feladatokat, ahogy arra németek nem is számítottak.” A szakember szerint ilyen volt például az, hogy a szövetségesek eleinte nem bíbelődtek egy igazi kikötő elfoglalásával, egyszerűen építettek kettőt még Angliában és átúsztatták őket a csatornán.

A hadmérnökök találékonysága oldotta meg az aknák és parti akadályok kérdését is, a páncélosok átúsztatása is jól sikerült, a gyalogosok partraszállása néhány rövidebb időszakot leszámítva menetrendszerűen zajlott. „A szövetségesek teljesítményét jellemzi, hogy nemcsak a partraszállás és a hídfőállás megtartása sikerült, de már az első pár nap után kezdeményező szerepet vettek fel.”

A történész szerint ez nem sikerülhetett volna az egész hadműveletet megtervező és felügyelő Eisenhower tábornok nélkül. „Nem véletlenül lett belőle elnök később: pont azért választották őt főparancsnoknak, mert hihetetlen jó érzékkel igazgatta a különböző nemzetek és fegyvernemek kívánságait és elvárásait aszerint, hogy a végeredmény szempontjából minden jó legyen.” A németek oldalán Rommel méltó ellenfél volt, sőt, mumus. „A britek komolyan gondolkoztak azon, hogy egyszerűen elrabolják a német tábornokot, annyira tartottak tőle az észak-afrikai tapasztalatok alapján.” Végül ezekből a tervekből semmi sem lett, július 17-én azonban a véletlen a szövetségesek oldalára állt: két vadászgép futott bele a frontra tartó Rommel autójába, ami a támadás miatt lesodródott az útról és fának ütközött A legendás tábornokot eszméletlenül szállították kórházba.

Rommel a legújabb kutatások szerint egyébként próbálta meggyőzni Hitlert arról, mennyire lehetetlen feladat megakadályozni a szövetségesek partraszállását. Mikor belátta, hogy a náci vezető nem hajlandó feladni még a nyugati frontot sem, még Hitler meggyilkolását sem tartotta elfogadhatatlannak, a Stauffenberg-féle merényletben azonban tevékenyen nem vett részt. A vizsgálat csak annyit állapított meg, hogy Rommel tudott a merényletről, de nem vett benne részt aktívan - így a náci vezetés meghagyta neki az öngyilkosság lehetőségét.

Vagy elfoglalták, vagy lerombolták

„A teljes partszakasz védelme nehéz feladat volt, de azért voltak mozzanatok, amik azt mutatták, hogy Rommel jól tudta, mit hogy kell bevédeni” – mondja Kovács. A történész szerint Rommel jól megszervezte a védelmet, és sok figyelmet fordított a stratégiailag fontos pontok megerősítésére is. „Cherbourgot és Caent például csak úgy tudták bevenni a szövetségesek, hogy előbb szőnyegbombázásokkal és hajókról indított ágyúzással gyengítették meg a védőket, ami tulajdonképpen a két város földig rombolásával járt, de a Cherbourg felé vezető úton álló védelmet is csak eltörölni tudták, bevenni nem.”

A normandiai partraszállás a második világháború egyik legjobban dokumentált eseménye, Kovács szerint már csak nüanszok derülhetnek ki róla, például az áldozatok száma változhat, de lényegi információ már nem fog előkerülni. Ez alapján kijelenthető, hogy nincs alapja a mi lenne, ha kezdetű kérdéseknek, a szövetségesek győzelme egyszerű gazdasági okok miatt is biztos volt. 1944-re a légi fölény olyan hatalmas volt, hogy rendszeressé váltak a nappali bombázások, a német hátországot és ipart szinte lenullázták a több száz gépből álló bombázóhullámok.

A szakértő szerint ráadásul az ekkoriban beinduló csodafegyver-projektek szintén csak vitték a nyersanyagot és az időt, de igazi eredményt nem hoztak. „A németek emellett az emberanyagot sem tudták pótolni, egyszerűen hiányzott a tiszti rétegnek az a része, ami a harcmezőn irányítja a csapatokat. Bár a következő majdnem egy évben még jó néhány véres csata várt rájuk például Falaise-nál vagy az ardenneki ellentámadásnál, illetve a német határ közelében, a szövetségesek győzelme tulajdonképpen csak idő kérdése volt.”