A kortársak számára Szent István öröksége korántsem volt annyira kőbe vésett és tartós, mint ahogy az eltelt évszázadok utólag bizonyították. Halála után hamarosan polgárháború pusztította az országot, amelynek a trón birtoklásán kívül a Magyar Királyság orientációja, önállósága is a tétje volt.
Istvánt halála után unokaöccse, Orseolo Péter követte a trónon 1038-ban. A velencei dózse fia ugyan nagyjából követte elődje politikáját, de a sajátos magyar viszonyokat, hagyományokat nem igazán értette, a hazai főurak helyett külföldi tanácsadókra, elsősorban Budo nevű német kegyencére támaszkodott.
Ez persze felbőszítette a főurakat, akik 1041-ben fel is lázadtak ellene, és Péter elkergetése után az István idejében az udvar befolyásos (valószínűleg a palotaispán címet viselő) emberének számító Aba Sámuelt hívták meg a trónra. Péter III. Henrik német-római császár védelmébe menekült, aki természetesen nem tiszta felebaráti szeretetből, hanem az új királyság feletti befolyás megszerzésének szándékával, de felkarolta trónigényét.
Henrik 1042-ben és 1043-ban is sereggel vonult Magyarországra, azonban Aba vezetésével a magyar hadak mindkét támadást visszaverték. Közben viszont a választott király is összekülönbözött alattvalóinak egy részével. Aba ugyanis megpróbálta visszaállítani a szabad parasztokra vonatkozó, István előtti jogokat, ráadásul a főurak és az egyház megadóztatását is tervbe vette. Az elégedetlenkedőkkel pedig nem bánt kesztyűs kézzel: állítólag félszáz, az ellene való összeesküvés gyanújába keveredett főurat egyszerűen lekaszaboltatott. Mindezzel igen gyorsan maga ellen fordította a legnagyobb hatalmú urakat és a papságot is, így amikor 970 éve, 1044. július 5-én a Győr mellett, a mai Ménfőcsanaknál található Ménfő közelében újra szembeszállt Henrikkel, serege már korántsem volt olyan erős, mint a korábbi években.
A csata lefolyásáról keveset tudunk. A szembenálló seregek a feltevések szerint nagyjából egyenlő erőt képviseltek, az ütközet mégis a magyar király döntő vereségével végződött. Egyesek szerint a főurak egy része nemes egyszerűséggel átállt az ellenség oldalára, mások szerint csak otthagyták királyukat a csatatéren – mindenesetre a küzdelem a német-római erők és magyar szövetségeseik győzelmét hozta.
Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik
– írja a Képes Krónika, persze jóval később. Valójában csak az látszik biztosnak, hogy Aba a csatát követő néhány napon belül halott volt. Egyesek a Krónikához hasonlóan úgy vélik, hogy több napos menekülés után fogták el és ölték meg, mások arra a következtetésre jutottak, hogy még a csatatéren vagy közvetlenül az ütközet után fejezte be földi pályafutását.
Mindenesetre a császár által újra trónra ültetett Péter meghálálta a támogatást, visszaszerzett országát felajánlotta hűbérként Henriknek, sőt a német jogot is bevezette.
Így persze megint nem sikerült elfogadtatnia magát a magyar urakkal, akik egy újabb, 1046-os lázadással űzték el a trónról, majd hazahívták Vazul száműzött fiait.
Aba Sámuel története azonban nem ért véget halálával. Ugyan a későbbi krónikások közül sokan pogánysággal vádolták, ez valószínűleg csak a főpapsággal történt szembefordulásának hatása. Amellett, hogy például az abasári monostort is ő alapította, még a Képes Krónika is felidézi, hogy a közhiedelem szerint teste – a szentekéhez hasonlatos módon – újratemetéséig teljesen ép maradt:
Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában.
Abasáron egyébként 1971-ben megtalálták az egykori épületegyüttes maradványait, majd 2006-ban három sír is előkerült a falakon kívül. Egyelőre nem bizonyított, hogy az egyik a magyar történelem első választott, ellentmondásos emlékezetű királyának végső nyugvóhelye lett volna, de a kutatók kizárni sem tudták ezt a lehetőséget, noha egyik test sem maradt csodálatos módon épen a feltárt sírokban.