Utólag érthetetlennek tűnik, miért fogadták világszerte kitörő lelkesedéssel az első világháborút. Valószínűleg azért, mert nem voltak rá felkészülve, hogy négy évig elhúzódhat. Sokan már nem emlékeztek a kontinens korábbi háborúira, és nem sejtették, hogy a legújabb mennyire véres lesz. Az instabil európai helyzet, az átrendeződő erőviszonyok miatt sejteni lehetett, hogy valami történni fog, csak senki nem látta, hogy ez a valami egy világháború lesz.
Adolf Hitler, Németország későbbi kancellárja is ott volt a müncheni Odeonsplatzon, amikor 1914. augusztus 2-án Németország hadat üzent az Orosz Birodalomnak. Később Hitler úgy emlékezett vissza: olyan erős lelkesedés ragadta magával, hogy térdre hullott, és hálát adott az égnek, amiért ilyen időkben élhet. Igaz, hogy Hitler elég elfogult volt a német autoriter berendezkedéssel és a világháborúkkal szemben, de nem ő volt az egyetlen. A pozitív közhangulatnak sok köze volt a nacionalista hevülethez.
Az első világháborúnak ugyanis nemcsak geopolitikai és stratégiai, hanem kulturális okai is voltak: a francia (latin) és a német (germán) kultúra szembenállásáé. A nemzetek és kultúrák közötti háború képe jól rezonált a néplélekkel: nekünk igazunk van, mi tudjuk a tutit, amazok meg nem. Az angolok és a franciák éppúgy elutasították a német autoriter törekvéseket – és persze Németország aggasztó megerősödését –, mint a németek a liberális demokráciát.
Az első világháború igazi tragédiája talán nem is az volt, hogy mennyi pénzt és emberéletet követelt, hanem az, hogy az európai népek sokáig támogatták a háborút, ami a vérontás folytatásához vezetett.
– írja Pierre Purseigle, a Yale Egyetem munkatársa a témával foglalkozó cikkében. Purseigle úgy látja, a közvélemény támogatásában nagy szerepe volt a korabeli háborús propagandának: ahol a tények már nem voltak elég meggyőzők, ott hazafias hazugságokkal és a cenzúrával tartották fenn a lelkesedést.
A civil lakosság rég elfelejtette már, milyen a háború. Az Osztrák-Magyar Monarchia a kiegyezés után élhetőbb hellyé vált, megindult egy jóléti, civilizációs folyamat, ami igen jó hatással volt a magyarországi polgárosodásra.
Mivel gyors lefolyású háborúra számítottak, érthető, hogy mindenki részt akart venni a harcokban: gyors győzelmet vártak, sokakban tombolt a bizonyítási vágy, így még az is jelentkezett a sorozásra, aki egyébként alkalmatlan lett volna katonának.
„A mozgósítást a város lakossága megnyugvással; sőt örömmel fogadta… és az első hívó szóra mámoros lelkesedéssel sietett a zászló alá minden polgára a honnak. Ezrek és ezrek szálltak fegyverbe a királyi parancs elhangzása után, s megindult egy hatalmas, félelmetes, rettenetes szuronyerdő a monarchia dicsőséges hadserege – Szerbia ellen. …A tartalékosok és a népfelkelők, még a 42 éves családapák is látható lelkesedéssel mentek a nemzeti becsület védelmére.”
(Jászapáti és Vidéke, 1914. augusztus 1.)
Ma már ironikus látni, hogy mennyire lelkesen várták a százéves újságokban az 1914-es évet. Sokan úgy gondolták, ennél már csak jobb lehet a helyzet. Az akkori hírekből még nem érződött a háború előszele: inkább olyan témákról írtak, mint az orvosok nehéz anyagi helyzete, a nem elég jó foci, az ellenzék által bírált, az alkotmányosságot veszélyeztető új sajtótörvény, a kivándorló munkaerő, vagy épp a székelyek eredete. Nem mondhatni tehát, hogy bárki számított volna a háborúra.
A gondolat ugyanakkor nem volt idegen. A németek például unalmasnak tartották a polgári, langymeleg békekorszakot; a német fiatalokba azt sulykolták, hogy a hazáért meghalni dicsőséges, szép dolog. Kinek a langyos jólét, kinek a háborús propaganda ment az agyára, de tény: az első világháborút a közvélemény nagy része lelkesen fogadta.
A mozgósítás mindenhol sikeres volt. A cári Oroszországban úgy is lelkendezve fogadták a háború hírét, hogy ők még emlékezhettek az 1905-ös forradalomra. Mégis: az orosz tartalékos katonák 96 százaléka jelentkezett szolgálatra. A német sorkatonák másfél százaléka fölszívódott, de a németeknek még így is csak feleannyi dezertőrrel kellett számolniuk, mint korábban vélték. A toborzás a briteknél volt a legsikeresebb: annak ellenére, hogy náluk 1916-ig nem volt általános hadkötelezettség, összesen 2,67 millió önkéntes jelentkezett katonának a háború végéig.
A világháborút kezdetben még az értelmiség is lelkesen támogatta. A kulturális törésvonalak persze itthon is megvoltak; a magyar írástudók közül legalább annyian rajongtak a német, mint a francia kultúráért. (Párizs az én Bakonyom – Ady.) Viszont az ő lelkesedésük nem tartott ki olyan sokáig, mint a propagandaminisztériumoké.
Miközben a Nyugat írói már 1914 előtt szembesültek a közügyekbe való beleszólás dilemmájával, a háborúban újból szembe kellett nézniük ezzel a kérdéssel, amely ekkor élesebb formában is jelentkezett. 1915 tavasza fordulópontnak tekinthető: ettől fogva a lapban nem jelent meg olyan írás, amely a szellemi élet képviselőinek militarizálódását támogatta volna.
– írja a Médiakutató cikke. Ugyanakkor tény, hogy a korabeli írók, költők és újságírók nem csak az írógépük mögül támogatták a háborút: sokan közülük frontszolgálatot is teljesítettek. Franciaországban a társadalmi antiintellektualizmus arra sarkallta az értelmiséget, hogy ők is ragadjanak fegyvert.
Hogy ez mennyire volt jó ötlet, arról lehetne vitatkozni: egy 1924–1926-ban kiadott ötkötetes francia antológia szerint 525 író esett el a háborúban. Németországban, Franciaországban és Angliában rengeteg egyetemi hallgatót öltek meg, ugyanis sokukat előléptették altisztnek. Így viszont a frontvonalba kerültek, ahol jobban ki voltak téve az életveszélynek.
„Franciaország. Anglia a királygyilkos szerbek mellett! Sándor szerb régensherceg a szkupstinát megnyitó trónbészédjében különös örömmel állapíthatja meg, hogy "Franciaország és Anglia szimpátiája is az ő részükön van". A trónörököspár meggyilkolása alkalmából Franciaország és Anglia siettek nemcsak részvétüket, hanem a példátlan gaztetten való fölháborodásukat is jelenteni a magyar és osztrák kormánynak. Azóta mi történt? Kétségtelenül igazolódott Szerbia hivatalos köreinek bünrészessége; oly kétségtelenül, hogy ezt a szemtelenül hazug Szerbia maga sem meri letagadni. És mert Szerbia bűnössége bebizonyosodott, azért az imént még fölháborodott Franciaország és Anglia odaállnak melléje.
De oda állhatnak százszor. Sem e jól föli egy véréit nagyhatalmak, sem az öngyilkos Montenegro, a mely ma szintén megküldötte nekünk hadüzenetét, nem fogják elhárítani a halálos csapást Szerbia bűnös fejéről. Már lenn vannak katonáink, már egyre vészesebb erővel szorongatják a nyomorultat, már torkán van a kés az orgyilkosnak, a ki eddig olyan mesteri módon bánt el a késsel. Ütött a bünhődés órája. A szerbiai harctérről uj hirek érkeznek, diadalmas előrenyomulásunkat jelentők. Minden lépés drága vérbe, drága magyar vérbe kerül. Minden lépésért nagy árat fizetünk. De megéri. Mert ez az előrenyomulás döntő csapáshoz fog vezetni és ez a döntő csapás eltapossa a skorpiót, amelynek mérge oly sokáig tartott bennünket izgalomban.”
(Budapesti Hirlap, 1914. augusztus 8.)
Az értelmiségiek nemcsak fegyverrel támogatták a háborút. A briteknél például levelezőként, tolmácsként vagy cenzorként is dolgozhattak sajtóirodáknál, illetve a propagandaanyagok készítésében is részt vettek.
Magyarországon a háború kitörése után azonnal életbe lépett az 1912. évi LXIII. törvénycikkben meghatározott cenzúra. Ettől fogva csak a kormányzat használhatta a plakátokat politikai célokra. Közvetlen háborús uszításra, hangulatkeltésre nemigen használtak plakátokat Magyarországon, szemben az angolokkal vagy a franciákkal. Ez a gyakorlat Magyarországon csak a háború után, az őszirózsás forradalom alatt terjedt el, miután megszűnt a cenzúra.
A propaganda nem feltétlenül hazugságokat jelentett, inkább érzelmi manipulációt. Nagy-Britanniában a toborzáshoz is szükség volt a lelkesítő plakátokra, és igen sikeresen csinálták: vagy az ellenséget próbálták démonizálni, vagy érzelmi zsarolással próbálták az embereket rávenni, hogy vonuljanak be.
Sokáig tartott, mire ennek a lendülete elfogyott, és ennek főleg gyakorlatias okai voltak. A britek még afölött is szemet hunytak, hogy az 1914-es Defence of the Realm Act korlátozta a polgári szabadságjogokat, míg az egyházak, civil szervezetek és magánszemélyek igyekeztek elnémítani a kritikus hangokat az ellenzék elnyomásával, a másként gondolkodók elítélésével.
Az első világháború alapvetően viszont honvédő háborúk sokasága volt; a propaganda és az ideológiák csak lendületet adtak neki. Kevesen mentek volna háborúba a nemzetért, de azt mindenki megértette, hogy meg kell védeniük a családjukat, barátaikat és otthonaikat. Ezt sokan vállalták, de nem gondoltak rá, hogy a háború évekig eltarthat. Viszont nem nagyon igyekeztek a befejezéssel sem: az angol szocialisták 1916-os northamptoni beszédében az is elhangzott, hogy addig nem lehet béke, amíg a német világuralom réme fenyeget.
A közvélemény azért támogatta a háborút, mert azt várták, jobbra fordul tőle az életük. A frontra küldött katonák bíztak benne, hogy az állam gondoskodni fog róluk és a családjukról, ha frontszolgálatot teljesítenek. Egy idő után már ez sem volt biztosított, és ekkor változott meg a közhangulat. A toborzás kritikáját, a hadiadók, az élelmiszer-, szén- és áruhiány miatti tüntetéseket már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni. Hazafisággal nem lehet jóllakni.
Hogy évekig tartó háborúra a kezdetben még nem számítottak, azt a korabeli sajtóbeszámolók is igazolják. Szarvason például optimistán fogadták a háború kitörésének hírét: legfeljebb néhány hétig vagy hónapig tartó harcokra számítottak.
„Mikor aztán reggel a hitetlenkedõ lakosok békés álomban töltött éjszaka után megjelentek az utcákon, az ott járó-kelõk kiáltása fogadta õket: háború van! Az utcasarkokon pedig a kora hajnalban kifüggesztett falragaszok hirdették a világháború kitörését. A nagy városok forradalmi mozgalmaira emlékeztetõ volt az utcák képe. A járdák feketéllettek a járókelõktõl; izgatott csoportok tolongtak, egymással vitatkozva, egymást túl licitálva remélt gyõzelmünk gyors elkövetkezésében. Különösen zsúfolva volt a Belicey-útnak s a Deák Ferencz-útcának a községháza elõtti része.
Nem lehet azt mondani. hogy az elsõ hónapokban ne lett volna a polgárság egy részénél igazi lelkesedés. Ezt a lelkesedést azonban elõírásosan szuggerálták beléjük részint a megrendelt tüntetések, körmenetek rendezésével, részint a fõvárosi lapok többnyire legalább is túlzással közölt nagy gyõzelmi híreivel. „Három héten belül Párizsban lesznek a németek" – vélekedtek nap-nap után a szarvasi „Hõfer"-ek.”
Márpedig a háború elhúzódásával a hátországban is rosszabbra fordultak a dolgok. Magyarországon az élelmiszerárak már a hadüzenet hírére megugrottak, és mivel a mezőgazdasági termelés folyamatosan csökkent, rövidesen élelmiszerhiány alakult ki. A magyar állam korlátozó intézkedéseket vezetett be; 1915 végére megjelent a kenyér- és a tejjegy is.
Az élelmiszerhiány elsősorban a városias jellegű települések és a nagyvárosok lakóit sújtotta, de többszörösére nőtt az iparcikkek és az energia ára is. Egyre nehezebb volt a megélhetés. A munkaerőhiány a parasztgazdaságokat is érintette: bár családi összefogással megpróbálták pótolni a kiesett munkaerőt, idővel ez egyre nehezebbé vált.
A közhangulat emiatt éppúgy háborúellenesre fordult Magyarországon, mint Angliában, Németországban, Franciaországban, vagy épp a frontokon. A lövészárkokba belebüdösödött, fázó és éhező katonák már nem az ellenséges katonákat gyűlölték, hanem a saját feljebbvalóikat, akik miatt ilyen helyzetbe kerültek. A hátország pedig a politikusokat, akik nem bírnak véget vetni az évek óta húzódó háborúnak.
A korábbi tapasztalatok alapján senki nem számított rá, hogy a háború ilyen hosszú és ennyire véres lesz. A világháború nagyobb ütközeteiben többen vesztek oda, mint az 1870-1871-ig tartó porosz-francia háborúban összesen – ez volt az utolsó nagyobb fegyveres konfliktus Németország és Franciaország közt. Viszont az új fegyverek – a repülőgépek, a légelhárító ütegek, a mustárgáz-támadások, a csatahajók és a harckocsik – minden eddiginél pusztítóbb hatalmat adtak a hadseregek kezébe.
A végeredményre – a szerencsétlen békekötésekre, a területi veszteségekre, a modern hadviselés pusztító erejére és a több tízmillió halottra és sebesültre – senki nem volt felkészülve. Talán ezért tűnik érthetetlennek, hogy miért előzte meg a háborút ekkora lelkesedés; senki nem tudta, hogy ez lesz belőle.
Ahogy George Orwell írja a Légszomjban:
– Ide hallgasson, fiam – mondtam –, el van tévedve. 1914-ben mi is azt hittük, dicsőség vár ránk. Nem várt. Óriási kupi volt az egész. Ha megismétlődik, maradjon ki belőle. Miért kéne kiólmoztatni a testét? Tartsa meg egy lány számára. Azt hiszi, a háborúban dicsőség várja, és hősies rohamok, de higgye el, nem. Ma már nincsenek szuronyrohamok, és amikor vannak, akkor sem olyanok, mint amilyennek képzeli. Nem érzi magát hősnek. Csak arra tud gondolni, hogy három napja nem alszik, bűzlik, mint egy görény, a félelemtől bepisál, és annyira fázik a keze, hogy a puskát sem tudja már tartani. De még ez mind le van ejtve. Ami utána jön, az a rettenetes.