Bár a tengerparti feltöltődésnek már évezredes története van, a széles tömegek számára elérhető, divattá váló tengerparti nyaralás kultuszát először az angolok honosították meg. John K. Walton, a legújabb kori történelem kutatóprofesszora cikkében feltárja, hogy a gazdasági növekedés és a vasútvonalak fejlesztése hogyan vezetett a tengerparti nyaralás élvezetének tömeges elterjedéséhez.
Szombat reggel hamar megelevenedett Blackpool kikötővárosa az 1870-es évek végétől minden nyáron. Lancashire „pamutvárosaiból” korán megérkeztek a reggeli előtt induló kirándulóvonatok. Izgatott utasok hordái áradtak ide, sokan a munkában használt facipőjükben csattogtak a kövezett sétányon a központi vasútállomástól a déli kikötőig, ahol egy német zenekar játszott a dobogón táncolóknak, miközben az Ír-tengeren lapátkerekes gőzhajók indultak el Southport vagy Man szigete felé. Útközben gőzhajtású körhintán szórakozhattak vagy a sorházak előkertjében egy frenológussal a fejük „dudoraiból” kiolvastathatták, hogy milyen a jellemük.
Ebből lett később a „Golden Mile” nevű sétatér. Nemsokára megnyíltak a bódék a tengerparton, céllövöldével, teljes körű pedikűrrel és az elkerülhetetlen csacsikkal együtt (1897-ben még tevék is csatlakoztak hozzájuk). Azok, akik pár napig vagy egy egész hétig maradtak, a dobozaikat, bőröndjeiket és a papírzacskóba csomagolt ennivalójukat elvitték a szálláshelyükre, az állomás közelében álló utcába. Mások az új télikertek felé indultak, ahol reggelizni lehetett, és később a szabad ég alatt működtetett bárokban, valamint a Raikes Hall vidámpark táncparkettjein múlathatták az időt.
Az itt álló híres torony még a jövő zenéje, csak 1894-ben készült el. A népszerű Blackpoolban egymást érték az üzletek. A tengerparti település már korán beszállt a vendéglátó iparágba, s ennek köszönhetően impozáns méretűre nőtt. A brit partvidéken a 19. század végén hasonló helyek épültek ki Margate-től Southend-on-Sea-ig (Eastend-on-Mud, ahogyan a szatirikus Punch magazin elkeresztelte – egyszerre utalva a mocsári körülményekre és a londoni East End negyed közismert túlzsúfoltságára és elhanyagoltságára) a Temze tölcsértorkolatánál, illetve Dunoontól Rothesayig a Clyde folyó partján.
Azokra a helyekre, ahova vasúttal vagy a lapátkerekes gőzösökkel olcsón el lehetett jutni, özönlöttek a dolgozó emberek. Itt a rendszeres bevételekből és a kedvező árú vendéglátásból élő tengerparti üdülőtelepek alakultak. Ezek voltak a világ első munkásnyaralóhelyei, az ipari társadalom sajátos termékei; becsatlakoztak a kereskedelmi tengerparti kirándulások már jóval korábban kialakult rendszerébe. Eredetileg a gyógyulni vágyókra összpontosítottak. Ez az üzletág a 18. században fejlődött ki az első ipari és fogyasztói forradalmak eredményeként. Modern formájában ez is brit találmány volt, vagyis kifejezetten angol termék, amelynek divatját később a világ nagy részén átvettek, miként a futballét is.
A tengerparti nyaralás szokása persze messze nyújtózik az időben. A rómaiak is jártak tengerparti fürdőkbe, bár ezeket inkább a korabeli elit nyaralóinak környékén alakították ki, és nem az alsóbb rétegek olcsó szórakozását szolgálták. Szerte a világon, beleértve Nagy-Britanniát is (különösen Lancashire-t), rengeteg népszerű tengerparti, nyári összejövetelről tudunk a különböző történelmi korokból. Ezeket leginkább fürdőzés és (néhány helyen) a tengervízivás céljából rendezték.
Különösen az augusztusi szökőár időpontja számított népszerűnek, amely (a katolikus országokban) közel esik Nagyboldogasszony ünnepéhez (augusztus 15-hez). A moszlimoknak is volt hasonló, tengerhez kapcsolódó ünnepségük, és Törökországban is működtek tengeri hammamok (tengerparti gyógyfürdőhelyek), de hasonlókat lehet találni a szárazföld belsejében is. A 17. században leginkább a németalföldi Scheveningen vonzotta a régi halászkikötő hangulatát élvező látogatókat és a festőket.
Mindazonáltal a tengerparti nyaralás egészséges, kívánatos és élvezetes időtöltésnek tekintett modern rítusát Nagy-Britannia teremtette meg és vezette be. Ezt kereskedelmi szempontok alapján, ám demokratikusan szervezték meg.
Úgy tűnik, a modern tengerparti nyaralás története azzal kezdődött, hogy a tengeri fürdőzés széles tömegek számára lehetővé vált Liverpool 18. század elején kiépülő kikötőjében, majd valamivel később Scarborough-ban és Whitbyben, a yorkshire-i tengerparton folytatódott a trend. Mindez abból az egyre jobban terjedő gyógyászati divatból eredt, amely azt hirdette, hogy Bath, Tunbridge Wells és Scarborough ásványvízforrásaiból „vegyük magunkhoz a nedűt”. Ezek voltak az eredeti „spa” üdülőhelyek, azaz gyógyfürdők. Maga a kifejezés a mostanság Belgiumhoz tartozó egyik első üdülőváros nevéből származik.
Hamarosan az orvosok is magukévá tették a tengervíz gyógyhatásairól szóló népszerű elméleteket, majd orvosi „praktikává” emelték azokat, és a tengerpartra küldték pácienseiket. Előírták nekik, hányszor, milyen hosszú ideig fürödjenek, és azt is meghatározták, hogy ennek következtében milyen ütemben szükséges meggyógyulniuk. A hideg, pezsgő, erőteljes északi tengereket jobbnak tartották, innen ered a jeges Északi-tenger vizének korai népszerűsége.
A tengeri fürdők divatja együtt fejlődött a 18. századi kereskedelmi és ipari forradalommal, valamint a középosztálybeli üzletemberek és szakemberek vásárlóerejének növekedésével, így a gyorsan terjedő London vált a fejlődés fő motorjává. Az 1730-as évektől a tengerparti üdülőhelyek dinamikus fejlődése fokozatosan délkeletre, különösen Margate-re és Brightonra koncentrálódott.
Ezek a hanyatló tengeri kikötők a tengeri fürdőzés szokásával új lehetőséget kaptak, és nemsokára az itt növekvő számban lézengő látogatók igényeit kiszolgáló boltok, könyvtárak, tánctermek és szórakozóhelyek nyíltak. A turisták számára legalább annyira fontos volt a divat, a társadalmi helyzetük, a flörtölés és a szórakozás, mint az egészségük. Ennek következtében szállodák, bérházak, divatos, György kori (1714–1837) egyforma épületekből álló házsorok és félhold alakban épült utcák nőttek ki a földből a halászkunyhók szomszédságában. Margate abból profitált, hogy könnyű volt Londonba eljutni a Temzén a metropoliszba gabonát is szállító, „hoy”-oknak nevezett vitorlás hajókkal.
Brightonba vezetett a legrövidebb szárazföldi út. A település a végül IV. György néven 1820-ban trónra lépő, élvhajhász walesi herceg támogatását is bírta. Szeretői és züllött környezete Brightonnak a divatos hangulat és az olcsó csillogás keverékét kölcsönözte, amelyet a város soha nem vetkőzött le. Keleti stílusú pavilonja tartós kapcsolatot teremtett a tengerpart és az egzotikus építészet között.
A vasút megérkezése előtt Brightonnak az 1840-es évek eleji, szezonon kívüli népessége nagyjából 40 ezer fő volt, amellyel lekörözte a növekvő számú többi tengerparti üdülővárost.
Mindez megerősíti, hogy a vasutak (különösen a Temzén, a Clyde-on és a Bristol-csatornán közlekedő lapátkerekes gőzhajókkal együtt) nem megteremtették, hanem csak fellendítették és népszerűsítették a tengerpart létező divatját. Az 1840-es évektől kezdve a vasúthálózat lehetővé tette az északi és az ország belsejében fekvő iparvidékek városlakóinak, hogy egyre növekvő számban csatlakozzanak be a tengerpart örömeit élvezők körébe.
Nagyon olcsón szerveztek speciális kirándulóvonatokat a vasárnapi iskolák vagy az antialkoholista mozgalmak, amelyek egyidejűleg több száz, sőt több ezer kirándulót utaztattak a tengerpartra. Ezek a vonatok felettébb balesetveszélyesek voltak, de sok városlakó számára ez a mód volt az egyetlen lehetőség, hogy a tengerpartra jusson – és nem csupán az ipartelepek lakóinak. Az 1889 júniusában Észak-Írországban bekövetkezett, armaghi vonatszerencsétlenség 78 halálos áldozata között három munkás, két háziszolga, három ruhakészítő (és két ipari tanuló), két női kalapkészítő, egy bolti kisegítő, valamint helyi gazdálkodók tizenéves lányai és sok kisgyerek volt.
A Lancashire és Yorkshire pamutvárosainak lakóira építő népszerű tengerparti üdülőipar fejlődésének kezdeteit a huzamosabb tengerparti tartózkodást lehetővé tévő olcsó utazási feltételek segítették.
Északon a domináns iparágak egyre inkább rendszeres, megbízható munkaerőt igényeltek, és a munkaadók engedélyezték a fizetés nélküli szabadságot, sőt még meg is hosszabbították annak időtartamát. Eközben a nők és gyermekek munkája növelte a család bevételét, valamint az árak is estek a 19. század végén, jelentős vásárlóerőt szabadítva fel a tömegsportok, a szórakozások és a nyaralás számára.
A különböző városok a nyár más-más szakában tartották ünnepeiket, ami piacot teremtett a tengerparti szállásadók és a szórakoztatóipar számára. A dolgozók takarékszövetkezeteket hoztak létre, hogy felkészüljenek a tengerparti látogatásokra, ugyanúgy, ahogy karácsonyra vagy a pünkösdi új ruhára is takarékoskodtak.
Az alkalmi és képzetlen munkások kívül eshettek ezen a körön, de az 1890-es évekre Lancashire „pamutvárosai” csaknem kihaltak a nyári ünnepségsorozatok alkalmával, miközben a népszerű üdülőhelyek szó szerint kifordultak sarkaikból, hogy ellássák ezt a jövedelmező piacot. Eközben a korlátolt felelősségű társaságok részvényesei által létesített mólók és a „gyönyörtanyák” buzgón vadászták az utasok fillérjeit.
A brit iparvidék más területein alapított üdülők hasonlóan működtek, bár alacsonyabb színvonalon fogadták a munkásokat Észak-Walesben, Lancashire tengerpartján, a Clyde-öböl menti üdülőtelepeken és Man szigetén. Az első világháború előtt már hatalmas üdülőipar virágzott. 1911-ben nagyjából másfél millió ember élt csaknem 150 brit tengerparti üdülőhelyen, és Blackpoolnak már csaknem négymillió látogatója volt évente.
Merészebb fürdőruhák
Minden üdülőhelynek megvolt a maga szállásokból és szórakozási lehetőségekből álló kínálata, és az útikönyvek kellő információt szolgáltattak a választáshoz – bár sokan tértek vissza minden évben ugyanarra a helyre, hiszen egész lakónegyedek ugyanazokban a panziókban jöttek össze. Az emberek ki is öltöztek, hogy úgy tegyenek, mintha „jobb módúak” lennének, mint valójában.
A tengerpart megteremtette a maga hagyományait utcai énekeseivel, bohócbemutatóival, a mólókon található szórakozási lehetőségekkel (többek között a pénzbedobós látcsövekkel), nyugszékekkel, hajókázással, bábszínházzal és a tengerpart minden örömével.
Így ment ez az 1960-as évekig, és még az 1970-es években is folytatódott a hagyomány – bár néhány fontos változás állt be az első világháború után. Több munkáscsalád engedhette meg magának, hogy elhozzák a gyerekeiket is, ha éppen alkalmazásban álltak. A fizetett szabadság egyre szélesebb körben terjedt el – bár az 1938-as törvény lehetővé tette, 1950-ig még nem alkalmazták (a népszerű tengerparti nyaralóhelyek közönségének derékhadát alkotó pamutgyári munkások az utolsók között kapták meg ezt a lehetőséget).
A két világháború között a tengerpartok csöndesebbek és kevésbé szigorú szabályok szerint működtek, mivel hivatalosan is elnézték, hogy a családok esetében a férfiak és nők vegyesen fürdenek. A régi „fürdőmasinákat” a sátrak és a kunyhók váltották fel, a fürdőruhák is egyre rövidebbek lettek, és több mindent engedtek látszani (férfiaknak, nőknek egyaránt). Az egészséges napfürdőzésre való törekvés már jóval azelőtt egyre divatosabb lett, hogy Coco Chanel lement volna a Riviérára.
A modern építészet is megjelent a tengerparton a fürdőmedencék, lidók, a bexhilli De La Warr Pavilon és a morecambe-i Midland Hotel formájában. A távolsági autóbuszok és autók komoly kihívást kezdtek jelenteni a vonatok számára, bár a vasút egészen az 1960-as évekig fontos szerepet játszott az emberek tengerpartra szállításában.
Nyaralás a világ körül
Az 1920-as évekre a brit tengerpart olyan helyektől kezdett inspirációt gyűjteni, ahova eredetileg ő exportálta a tengerparti nyaralást: először Franciaországból, aztán az északnyugat-európai szárazföldről és Spanyolországból, ahol az 1950-es évekig a legfontosabb tengerparti üdülővárosok az Atlanti-óceánnál, és nem a Földközi-tenger partján voltak.
Az Egyesült Államok Newportban, Rhode Island-en teremtette meg az elit tengerparti turizmust. A tengerparti szórakozás Dél-Afrikában és Ausztráliában is népszerű lett. A nyaralás kultúrája minden térségben más és más: Spanyolországra (és Indokínára) a franciák hatottak; Latin-Amerikára a spanyolok, bár a brit jelenlét Argentínában az angol típusú tengerparti fejlesztések divatját indította el.
Az ausztrálok nem építettek tengerparti mólókat, miután egy brit stílusú építmény az 1930-as években Coogee-ben áldozatul esett az elemeknek; ők megteremtették sajátságos szörfkultúrájukat. Mindazonáltal a globális tengerparti ipar brit eredetű, bár ezt a tényt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mert a szigetországi tengerparti nyaralás helyi jellegű volt, és a brit tengerparti üdülőket soha nem reklámozták a tengeren túl, emiatt külföldről „láthatatlanok” maradtak.
Maguk a britek ambivalens viszonyban vannak a tengerpartjukkal: nosztalgiával ünneplik a múltját, miközben leszólják a jelenét. Sok tengerparti üdülő keményen küszködik azért, hogy ismét visszanyerje régi státuszát, de a brit tengerpartok fölött mind ez idáig még nem ragyogott fel a nap.
A cikk teljes változata a magyar BBC History 2014. júliusi számában jelent meg.