Jómódú családból származó venezuelai értelmiségiként kezdte, radikális baloldaliként folytatta, a világ egyik leghíresebb terroristájaként végezte. A kommunista titkosszolgálatok éppúgy megbízásokkal látták el, mint az iszlamista diktatúrák; az akcióit füstölgő roncsok, halottak és sebesültek kísérték. Húsz éve fogták el Carlost, a Sakált.
Profi forradalmár vagyok.
– mondta magáról Carlos, a Sakál egy párizsi tárgyalásán. Ez annyiban igaz, hogy több évtizedes pályafutása alatt nem akadt olyan mocskos meló, amit Iljics Ramírez Sánchez ne vállalt volna el. Húsz éve fogta el a francia titkosszolgálat, és esélytelen, hogy valaha kijut a börtönből.
Sánchez 1949. október 12-én, a venezuelai Michelenában született. Az Iljics keresztnevet az apja, José Altagracia Ramírez Navas, egy milliomos marxista ügyvéd adta neki, aki vagyonos ember létére keményvonalas kommunista volt: Lenin-rajongása odáig terjedt, hogy a két kisebb fiát Leninnek, illetve Vlagyimirnek keresztelte.
Sánchez tehát egy venezuelai születésű, a radikális baloldali eszmékben és az iszlám vallásban egyaránt hívő anticionista bűnöző volt, akiért világszerte rajongtak a diktátorok. A hírek szerint éppúgy pénzelte Szaddám Huszein volt iraki diktátor, mint líbiai kollégája, Muhammar Kadhafi, Fidel Castro kubai elnök, vagy a keletnémet és a szovjet titkosszolgálat.
Már fiatalkorában, 1959-ben csatlakozott a venezuelai kommunista párt ifjúsági tagozatához. Caracasban járt iskolába, de egy nyarat eltöltött a kubai titkosszolgálat gerilla-kiképzőtáborában, a Matanzasban is - az apja komolyan vette az ideológiai kiképzését. A kommunista diadalmenetnek a szülei válása vetett véget, az anyja Londonba költözött a gyerekekkel.
Sánchez a Stafford House College-be és a London School of Econimicsre járt. 1968-ban az apja a párizsi Sorbonne-ra szerette volna bejuttatni, de Carlos inkább a moszkvai Patrice Lumumba Egyetemet célozta meg. A Szovjetunióban akkoriban nagy respektje volt az idegen országokból érkezett kommunistáknak, így Carlost a tenyerükön hordozták. Miután 1970-ben elvégezte az egyetemet, Bejrútba utazott, hogy csatlakozzon a Palesztin Népi Felszabadítási Fronthoz.
Sok ez egy embernek, nem? Egyszerre iszlamista, kommunista és anticionista, aki még marxista forradalmárként is rajongani tud az al-Kaidáért? Nem annyira. Carlos már akkor globalizációt játszott, amikor ez még nem volt divat: venezuelai születésű terroristaként a palesztinokhoz csatlakozott, miközben a szocializmusban és Allahban hitt, és bármit elvállalt, ami jól jövedelmező munkának ígérkezett.
Carlosnak van egyfajta Che Guevara-kultusza Dél-Amerikában; hiába, a szélsőbaloldali terrorista mozgalmak nagy népszerűségnek örvendenek Kubától Kolumbiáig. (Az eredményeit az azóta meghalt venezuelai elnök, Hugo Chávez is méltatta.)
Ernesto Guevara és Carlos közt az a legnagyobb különbség, hogy az utóbbi még életben van, csak ronda pólót lehetne nyomtatni az arcképével, és nem a hagyományos értelemben vett forradalmár, inkább zsoldos. Persze, a baloldaliság, a masszív zsidógyűlölet és a dzsihádista lendület kombinációjára elég sokan vevők.
A Sakál nevet a Guardian aggatta a terroristára, mert miután elfogták, készült róla egy fotó, a háttérben Frederick Forsythe híres regényével, A Sakál napjával. Viszont a spanyol gyökereire utaló Carlos becenevet Bassam Abu-Shariftől, a PNFF egyik ügynökétől kapta. A szervezet egy jordániai táborban, illetve a Szíria-Irak határon működő H4 nevű létesítményben képezte ki Carlost profi terroristává.
A Fekete Szeptember, vagyis a jordániai polgárháború idején Carlos már kamatoztathatta is a képességeit; egy olyan hadműveletben alapozta meg a hírnevét, amiről később egy terrorszervezetet is elneveztek. A konfliktus végén a szervezetet kiszorították Jordániából, így Carlos visszatért Bejrútba, majd Londonba, de továbbra is a PNFF-nek dolgozott. Valószínűleg emiatt terjedt el, hogy Carlos is részese volt az 1972-es münheni olimpián az izraeli sportolók elleni terrorakciónak, amit a Fekete Szeptember hajtott végre. Bár nem volt köze a támadáshoz, ennek az ellenkezője terjedt róla, ami miatt sokan vérszomjas gazemberként tekintettek rá.
Carlos 1972-ben kézigránátot dobott egy londoni székhelyű izraeli bankra, és egy párizsi autórobbantásos merényletével 63 embert sebesített meg. Nem volt annyira precíz, mint Forsythe karaktere: míg a regény Sakálja hidegvérű mesterlövész volt, Carlos inkább a bombákat és robbanószereket kedvelte. Háromszor robbantott Izraelt támogató francia napilapok szerkesztőségénél, és kézigránátot dobott a Deux Magots étteremre is.
A lőfegyverekkel nem volt ekkora szerencséje. 1973-ban Carlos megpróbálta megölni a Marks and Spencer áruházlánc vezérigazgatóját, Joseph Sieffet. A fürdőkádjában meglepett Sieffnek szerencséje volt: az első lövés az ajka fölött találta el, Carlos pisztolya – egy 7.62-es Tokarev – viszont csütörtököt mondott. Carlos elmenekült, Sieff túlélte a támadást.
De miért akarta Carlos megölni Sieffet? Bosszúból. A müncheni olimpia után a Moszad ügynökei megölték a PNFF egyik prominensét, és Carlost bízták meg a válaszcsapással. Sueff ugyanis nemcsak a Marks and Spencer vezérigazgatója, hanem a Brit Cionista Föderáció elnöke is volt.
1975 aktív éve volt Carlosnak. Januárban kétszer is megpróbálta lelőni az izraeli El Al légitársaság utasszállító gépeit a franciaországi Orly reperén, de egyszer sem járt sikerrel. Nyárra viszont elfajultak a dolgok: három lövéssel sikerült nemzetközi konfliktust kavarnia.
Carlos PNFF-es kapcsolatát, a Libanonban született Michel Moukharbalt – akiről később kiderült, hogy a Moszad ügynöke – elrabolta a francia titkosszolgálat, a DST két ügynöke. Moukharbal a libanoni rendőrség informátora is volt, így több szervezettel is tartotta a kapcsolatot. Amikor viszont felfedte a fegyvertelen francia titkosügynököknek Carlos kilétét egy párizsi házibulin, Carlos agyonlőtte Moukharbalt és a két ügynököt is, majd elmenekült a helyszínről.
1975-ben zajlott az OPEC-túszdráma is; talán ez volt Carlos leghíresebb terrorakciója. A Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete éves találkozóját december 21-én tartották Bécsben; a hatfős terroristacsoport itt támadta meg az OPEC vezetőit. Carlos azt követelte a hatóságoktól, hogy kétóránként olvassanak be egy közleményt a palesztin ügyről az osztrák rádióban és a tévécsatornákon, különben negyedóránként kivégeznek egy túszt. A kérését teljesítették.
A csoport 96 túszt ejtett, közülük ötven bécsi lakost elengedtek. Másnap, december 22-én az osztrák kormány egy DC-9-es repülőgépet biztosított Carloséknak, cserébe a túszokért. A terroristák Algériába repültek a géppel és tíz olajügyi miniszterrel. Közülük ötöt engedtek szabadon, illetve 31 civilt, de öt minisztert magukkal vittek.
A gépet a Brit Királyi Légierő pilótája, Neville Atkinson vezette - akkoriban ő volt Muhammar Kadhafi saját pilótája. Algériából Líbia fővárosába, Tripoliba repültek, ahol szabadon engedtek néhány túszt, majd visszatértek Algériába. Az utolsó foglyokat itt eresztették el, a kormány pedig menedékjogot biztosított a terroristacsoport egyes tagjainak.
Bár a gépet Atkinson vezette, ez nem jelenti azt, hogy az akciót Kadhafi rendelte volna el. David Yallop a témával foglalkozó könyve (Tracking the Jackal: The Search for Carlos, the World's Most Wanted Man) szerint az OPEC-akciót valójában Szaddám Huszein iraki elnök rendelte el; az emberrablást használta volna föl ürügyként arra, hogy kinyírja a szaúdi olajipari minisztert, és a piacon előnybe kerülve, a befolyó olajpénzből finanszírozta volna az Irán elleni háborúját.
A terroristák három emberrel végeztek: egy osztrák rendőrrel, egy iraki OPEC-munkatárssal és a líbiai delegáció egyik tagjával. A becslések szerint Carlos 20-50 millió dollárt söpört be az akcióval.
A Guardian 1999-es cikke szerint nemcsak Szaddám, Kadhafi és a KGB üzletelt a Sakállal, hanem Fidel Castro, a kommunista Kuba elnöke is. A kubai belügyminisztérium egykori alkalmazottja, Juan Antonio Rodriguez Menier – aki 1986 óta rendőrségi védelem alatt áll az Egyesült Államokban – azt állítja, hogy Castro nemzetközi drogcsempészettel bízta meg Carlost, még az 1970-es években; cserébe útlevelet, pénzt és öt párizsi lakást kapott.
Menier szerint Carlos részt vett a korábbi nicaraguai diktátor, Anastasio Somoza 1980-as paraguay-i meggyilkolásában, és ő maga is találkozott a Sakállal egy havanna hotelben a hetvenes évek elején. Carlos persze mindent tagad.
Ha az ember ennyi ellenséget szerez magának terrorakciókkal, mint Carlos, mindig lesznek jó barátai is, akik pont a közös ellenségüket utálják. Carlosnak mindenesetre kiváló kapcsolatai voltak. Hogy máshogy úszhatta volna meg az 1976-os jugoszláviai letartóztatását? Úgy, hogy Bagdadba repült, ahol nyilván úgy örültek neki, mint az azeri kormány a frissen eleresztett baltás gyilkosnak. Ezután Jemenbe ment, ahol nem tengerparti láblógatással töltötte az időt, hanem terroristacsoportok szervezésével.
Szintén Carlos jó kapcsolatteremtési képességeit mutatja, hogy az egykori keletnémet titkosszolgálat, a Stasi is munkaviszonyban állt vele: irodát és biztonságos lakást adtak neki Kelet-Berlinben, 75 fős személyzet segítette a munkáját, és nemcsak saját szolgálati autót kapott, hanem fegyverviselési engedélyt is. Furcsa, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban, ahol minden hatodik szomszéd besúgó volt, a titkosszolgálat épp egy zsidógyűlölő venezuelai dzsihádistát tömött ki ilyen vállalati bónuszokkal.
Carlosnak már volt európai főhadiszállása, így innen is indíthatott akciókat. Ő állt a Szabad Európa Rádió elleni 1981-es müncheni bombamerénylet mögött is. Egy év múlva a párizsi rendőrség elkapta a csoportja két tagját, egy robbanószerekkel megpakolt autóban – az egyikük Magdalena Kopp volt, Carlos felesége. Mivel sikertelenül lobbizott a kiszabadításukért, Carlos felrobbantotta a Párizs-Toulouse gyorsvonatot, a Marseille Saint-Charles vasútállomást, a Marseilles-Párizs gyorsvonatot, és Nyugat-Berlinben is terrorakciókat hajtott végre.
A Stasi dokumentumaiból az is kiderült, hogy a KGB is kapcsolatba lépett Carlosszal, csak ők azzal bízták meg, hogy ne csináljon semmit. Amikor Leonyid Brezsnyev, a Szovjetunió főtitkára 1981-ben ellátogatott Nyugat-Németországba, a nyugati hírszerzés tartott tőle, hogy Brezsnyev ellen valaki merényletet kísérelhet meg. A főtitkár azonban Carlos felől nyugodtan alhatott: a KGB a Stasin keresztül kérte, hogy a látogatás idején ne indítson terrorakciókat.
Carlos akcióit eleinte az iraki állam éppúgy támogatta, mint a kommunista titkosszolgálatok, de a nemzetközi nyomás miatt egyre kínosabb volt menedékjogot adni egy hírhedt terroristának. Magyarországnak ez kevésbé volt ciki; Carlos két évig Budapesten élt, a második kerületben, amíg 1985-ben ki nem utasították az országból. (A Hetek 2001-ben riportot írt arról, mit tudtak a Vend utcában Carlosról.)
Ekkor már sem Irakban, sem Líbában, sem Kubában nem látták szívesen Carlost. A szíriai kormány végül beleegyezett, hogy Damaszkuszba költözhessen a családjával, de cserébe elvárták tőle, hogy maradjon inaktív és kussoljon. Az iraki titkosszolgálat csábításának viszont Carlos nem bírt ellenállni, így Szíria 1991-ben kiutasította – ők az USA-t támogatták az Irak és Kuvait között zajló háborúban. Carlos Jordániába menekült, majd végül a szudáni Kartúnban kötött ki.
A francia és az amerikai hírszerzés ajánlatot tett Szudánnak, amit nem utasítottak vissza. Egy műtét után Carlost átszállították egy villába – a fedősztori szerint azért, hogy megakadályozzanak egy ellene tervezett merényletet. Carlost végül a kirendelt testőrei kábították el, akik maguk is beépített emberek voltak, majd az eszméletlen terroristát átadták a DST ügynökeinek. Augusztus 14-én, húsz éve szállították át Párizsba; azóta a rácsok mögött rohad.
Carlos levelekkel és kérvényekkel bombázta a legfelsőbb bíróságokat, a felügyeleti szerveket, tagadta az ellene felhozott vádakat, és minden helyzetet megragadott, hogy a helyzetére panaszkodjon. Ez senkit nem érdekelt – még az Emberi Jogok Európai Bíróságát (EJEB) sem érdekelte Carlos foglyul ejtésének körülményei. 1997. december 23-án a bíróság életfogytiglanra ítélte, a szabadlábra helyezés esélye nélkül.
Azóta nem sok minden történt. 2001-ben hivatalosan is felvette az iszlám vallást, és feleségül vette az ügyvédjét, Isabelle Coutant-Peyrét, annak ellenére, hogy Kopptól sosem vált el. 2003-ban jelentek meg összegyűjtött írásai, A forradalmi iszlám (L'islam révolutionnaire) címmel: a fő témák a szélsőbalos ideológia, az al-Kaida és Oszama bin Láden dicsőítése, na meg a fegyverekkel megvívott osztályharc. Más szóval minden, ami Carlos életét születésétől bebörtönzéséig meghatározta.
Nyolc évig bírta a magánzárkát, aztán fellebbezett az EJEB-nél az embertelen és megalázó bánásmód miatt. A kérése süket fülekre talált. 2007-ben kezdődött meg az új tárgyalása; ekkor a párizsi bombamerényletekkel kapcsolatban emeltek vádat ellene. 11 halott és több mint 100 sebesült – nem csoda, hogy Carlos nem akarta magára vállalni a felelősséget. A bíróság 2011-ben kétszeres életfogytiglanra növelték Carlos büntetését, és a fellebbezését is elutasították.