Idén tavasszal a brit közélet szereplői egyik pillanatról a másikra minden figyelmüket a vallási kérdésekre kezdték összpontosítani. David Cameron konzervatív miniszterelnök a Church Times hasábjain a következőket írta: „Hazánknak sokkal eltökéltebben kellene ragaszkodnia keresztény identitásához.” Másutt pedig kedvenc témájára, a szociális reformra utalva így nyilatkozott: „Jézus már 2 ezer éve feltalálta a ’Nagy Társadalmat’”. (A Konzervatív Párt liberális demokratákkal közös kormányprogramjába is beemelt ’Big Society’ eszméje szerint a helyi közösségekre kell helyezni a hangsúlyt a nagy politikai intézményrendszerek és azok képviselői helyett.)

Az ellenzék vezére, Ed Miliband ezzel szemben izraeli útján kijelentette, hogy minden vágya „az első zsidó kormányfő lenni” hazájában – igaz, a történelemben járatosabbak rögvest rámutattak, hogy a 19. század végén a konzervatív Disraeli már learatta ezt a babért (utóbbi azonban 12 évesen megkeresztelkedett és áttért az anglikán hitre). A liberális demokrata miniszterelnök-helyettes, Nick Clegg – hogy ki ne maradjon a licitálásból – pedig felmelegítette azt a régi liberális elvet, hogy az anglikán anyaegyház, a Church of England („Anglia egyháza”) államegyházi státusát felül kellene vizsgálni, az államnak és az egyháznak végre „saját, külön lábukra kellene állniuk”.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy egyes brit politikusok hirtelen hitbuzgó vallásgyakorlókká váltak volna. David Cameron véleménye szerint ő maga „tipikus anglikán”: „nem túl gyakori templomjáró”, és a „bonyolult teológiai kérdésekben” „kissé határozatlan”. Ed Miliband ellenben „ateista zsidónak” vallja magát, aki ugyan nem istenhívő, de kulturális értelemben fontosak számára családjának zsidó gyökerei. Nick Clegg szintén ateistának nyilvánította magát, ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy a felesége elkötelezett katolikus.

Irgalmas szamaritánusok

Mindebből kitűnik, a brit politikusok továbbra is megfogadják Tony Blair tanácsadója, Alastair Campbell nevezetes szavait: „Nem játszunk Istent.” Ez persze nem zárja ki a jótékonykodást – a brit vezetők mindig is szerették, ha a nép érdekeinek képviseletét és szociális érzékenységet tulajdonítottak nekik, s ez természetesen az egyházi karitatív szervezetekkel való kapcsolatépítést is maga után vonta.

A konzervatívok számára Anglia egyháza – jegyzi meg A. J. P. Taylor történész – egykor az ősi, megbízható szövetségest jelentette, „a konzervativizmus alig takart pillérét”: az első világháború előtti Lordok Házában olyannyira vékony volt ez a lepel, hogy az ott helyet foglaló püspökök többsége egyértelműen a torykat támogatta.

A 20. század közepén az anglikán egyház a jóléti állam intézményeinek kiépítésében (karitatív tevékenységének tapasztalataira és az egyházközségek hálózatára támaszkodva) nyújtott segédkezet – magát a „jóléti állam” kifejezést is William Temple canterburyi érsek vezette be a köztudatba. Eliza Filby, a londoni King’s College tanára, aki az egyház és állam kapcsolatát kutatja a második világháború utáni Nagy-Britanniában, ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz: a jóléti államot „keresztény elvekkel dúcolták alá”, s azt a „szeresd felebarátodat” elv, valamint az „irgalmas szamaritánus” példázat gyakorlati megvalósulásaként üdvözölték.

Amikor a háború utáni szociális konszenzust az 1980-as években Margaret Thatcher intézkedései megtörni látszottak, a vallásnak akkor is kitüntetett szerepe volt. Thatcher ifjú titánként szintén anglikánnak vallotta magát (amikor a konzervativizmus és az anglikán „tisztesség” még kéz a kézben jártak). Ám nézeteit mégis elsősorban metodista neveltetése formálta. „Vallásos asszony volt, mélyen gyökerező hittel, és metodista prédikátor apja nyomán már azelőtt hirdette az igét, mielőtt politikai pályára lépett volna” – állítja róla dr. Filby. Metodista elvei „valójában 19. századi individualista értékek voltak”: takarékosság, morális önmérséklet és filantrópia.

Maga Thatcher egy londoni templomban elmondott beszédében kijelentette: „Meg lennék lepve, ha az állami intézmények ugyanannyit tudnának tenni bárkiért, akit kiraboltak, mint amennyit az irgalmas szamaritánus cselekedett érte.”

Az egyház balra tolódik

Ez a fajta felfogás egyre több vitát érlelt közötte és a fokozatosan a politikai baloldal felé tolódó anglikán egyházszervezet között. Az anglikán püspökök olyan egyházi állásfoglalásokhoz adták a nevüket, mint a nevezetes, 1985-ben keletkezett Faith in the City, amely a thatcheri gazdaságpolitikát hibáztatta a növekvő szegénységért és a szociális ellátás problémáiért. A miniszterelnök asszony hivatalos életrajzírója, Charles Moore pedig arra mutatott rá, hogy kormányfőként Thatcher „gyakran sokkal közelebb érezte magát a zsidó vallási vezetőkhöz, különösen az általa nemesi rangra emelt Immanuel Jakobovits főrabbihoz, mint a keresztény egyházfőkhöz”.

De mi a helyzet a jelenlegi parlamenti ellenzék valláshoz való viszonyával? Filby szerint „a Munkáspárt gyökerei kétfelé ágaznak: egyrészt a szakszervezeti gyűlések, másrészt az istentiszteletek felé”. Miként az egykori munkáspárti miniszterelnök, Harold Wilson (1964–1970, 1974–1976) megfogalmazta, pártja „többet köszönhet a metodistáknak, mint a marxistáknak”; persze nem épp azokra a metodista értékekre gondolva, amelyek Margaret Thatcher személyiségét formálták. Michael Foot és Neil Kinnock vezetése idején (azaz 1980-tól 1992-ig) ezek a fajta keresztényszocialista tradíciók kevésbé voltak észrevehetőek a munkáspárti politikában, ám John Smith és Gordon Brown (utóbbinak az apja a skót presbiteriánus egyház lelkipásztora volt) irányítása alatt, azaz a kilencvenes évek elején és az új évezred első évtizedének végén a skót politikai kultúrában megszokott, a vallásosra emlékeztető morális nyelvezet vált uralkodóvá a pártban. Kettejük között pedig az a Tony Blair vezette a Munkáspártot, aki egyre nagyobb érdeklődést tanúsított a vallási kérdések iránt, és 2007-ben katolikus hitre tért. Tanácsadójával, Alaistar Campbell-lel együtt azonban nagyon is tisztában volt a vallás bel- és külpolitikai aspektusaival, különösen a 2001. szeptember 11-i terrortámadások és az azokat követő ellencsapások, terrorizmusellenes intézkedések kapcsán.

Fogynak a keresztények

Nagy-Britannia vallási sokszínűségének kialakulása azonban a politikai klímát is megváltoztatta, és a keresztény egyházakat is új kihívások elé állította. A 2011-es népszámlálás adatai szerint egy évtized alatt 72 százalékról 59 százalékra csökkent a magukat kereszténynek vallók aránya Angliában és Walesben.

Az anglikán anyaegyház eközben továbbra is minden követ megmozgat, hogy különleges államegyházi státusát megőrizze, a vallásos hit egésze, és nem csupán az anglikán protestantizmus megvédése jegyében. A brit trónörökös, Károly walesi herceg pedig ezt visszhangozva kijelentette, olyan király akar lenni, aki nem a tradicionális „A Hit Védelmezője” uralkodói titulussal rendelkezik, de az általánosabb, névelő nélküli „Hit Védelmezője” lesz.

Érdekes módon – hangsúlyozza Eliza Filby – „a többi egyház nem különösebben neheztel” Anglia egyházára ezért a szerepfelfogásért, „a moszlim, katolikus és zsidó egyházfők éppenséggel üdvözlik az államegyház befolyását az oktatásban, a törvényhozásban és a közélet minden más területén”. Ez persze talán annak is köszönhető, hogy a vallási közösségek egyre kevésbé tudnak lépést tartani az olyan nagy társadalmi változásokkal, amelyek például a nők jogait és a szexuális szokásokat illetően bekövetkeztek. A szekularizmus hívei ugyanakkor nem veszik jónéven ezt a kiemelt pozíciót.

A legtöbb első vonalbeli politikus – személyes meggyőződésétől függetlenül – tehát a társadalmi status quo megőrzése érdekében nagyon is dicséri a vallási intézmények szerepvállalását. Nick Clegg ugyan szeretné szétszakítani az állam és az egyház közötti szoros kötelékeket, ám nem valószínű, hogy versenyezni tud majd liberális elődje, Lloyd George eredményével, aki 1920-ban szekularizálta a walesi egyházat. A nyelvvédők persze hálásak: jelenleg csekély igény mutatkozik arra, hogy a brit „államegyház-mentesítésellenesség” ismét gyakori vitatéma legyen.