A Római Birodalom a meghódított népek félelmére és rettegésére épült, de a második császár, Tiberius idején már az alattvalók is egyre érdekeltebbek lettek a rendszer fenntartásában. Jeremy Paterson ókortörténész összefoglalja, hogyan vált Róma hatalmas, békét és jólétet teremtő birodalommá.
Vergilius az i. e. 1. század végén írt nagyszabású elbeszélő költeményében, az Aeneisben harsány, magabiztos hangon hirdeti a rómaiak isteni küldetését és kivételes történelmi szerepét: „[Ám] a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj, / El ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass, / És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!” (Aeneis, Hatodik ének. Lakatos István fordítása)
A Forum Romanum felé igyekvő korabeli járókelő kőbe vésett feliratokon olvashatta a római diadalok hosszú listáját, amely a legendás alapítóval, Romulusszal kezdődött, majd felsorolta az Itália uralmáért vívott több évszázados harcokat, a Földközi-tenger nyugati partvidékén fekvő Karthágó elleni háborúkat, valamint a keleti területek elhódítását a Nagy Sándort követő hellén uralkodóktól. Róma fennállásának első hét évszázada alatt alig volt olyan év, hogy a rómaiak ne háborúskodtak volna valakivel.
A rendkívül sikeres, agresszív katonai terjeszkedés okai összetettek. Az egész folyamat mögött – bár ezt egyetlen római sem ismerte volna be – a félelem húzódott meg. A rómaiak szemében ugyanis mindenki potenciális vetélytárs volt. Mindenkit alá kellett vetniük Róma fennhatóságának, mert attól féltek, hogy különben mások igázzák le őket. Mindezt egyetlen latin szó, az imperium fejezte ki (amelyből olyan későbbi fogalmak is származnak, mint pl. az imperializmus). Ez biztosította a vezető római tisztségviselők törvényes jogát ahhoz, hogy parancsoljanak a náluk alacsonyabb rangúaknak, és hogy elvárják tőlük az engedelmességet. A rómaiak mindenkitől megkövetelték, hogy tisztségviselőik hatalmát tiszteletben tartsák, és ez nemcsak a római polgárokra, illetve a Róma által évente kinevezett helytartók közvetlen irányítása alatt álló provinciák lakóira vonatkozott, hanem mindenkire, akivel kapcsolatba kerültek.
Róma, miután i. e. 197-ben legyőzte V. Philipposz makedón uralkodót – hogy bosszút álljon rajta, amiért a Hannibállal vívott háborúban Karthágó mellé állt –, a görögség felszabadítójának szerepében tetszelgett. Amikor azonban Görögország Aetolia tartományának lakói független külpolitikát próbáltak folytatni, Róma megtanította nekik, mit is jelent ez a szabadság: miután megtámadta és legyőzte őket, új egyezséget kényszerített rájuk, amely kimondta, hogy jogukban áll hűségesen védelmezni a római nép hatalmát és tekintélyét. Róma azonban nem csak korbáccsal irányított: „Mindig igyekezni fogunk bizonyos előnyöket biztosítani azoknak, akik gondjainkra bízzák magukat” – hirdették ki a győztes rómaiak az egyik görög városban.
Róma birodalmi törekvéseinek más hajtóerői is voltak. A rómaiak úgy élnek, mintha fegyverben születtek és nőttek volna fel, írja a zsidó történetíró, Josephus Flavius A zsidó háború című művében. A gazdag római elitnek vérében volt a háborúskodás. Számára a legfőbb jutalmat az ellenségen aratott győzelemért járó kitüntetések jelentették, ezért mindig ellenséget keresett, aki ellen harcolhat. A hadizsákmányból gyakran a fővezérek és a közkatonák egyaránt hatalmas jutalomban részesültek. Róma közel egymillió lakosú városa maga sem létezhetett volna a birodalom erőforrásai nélkül, amelyeket a város szépítésére és működtetésére fordítottak. Szicíliából, Észak-Afrikából és Egyiptomból gabonát, Hispániából aranyat és ezüstöt hoztak be, mindenekfölött pedig embereket telepítettek oda a világ minden tájáról, hogy pótolják az egészségtelen városi környezet okozta betegségektől megtizedelt lakosságot.
Róma seregeivel szerezte birodalmát. Katonái azonban nem voltak legyőzhetetlenek, háborúinak történetét katasztrófák és vereségek tarkítják. Hannibál – aki sokkal nagyobb hadvezér volt, mint legtöbben azok közül, akiket Róma az évszázadok során csapatainak élére állított – Itáliába betörve megsemmisítő csapások sorozatát mérte a római seregekre, ami a cannaei katasztrófában kulminált: a római halottak száma itt messze meghaladta az I. világháború somme-i csatájának első napján elesettekét. Hannibál végül mégis elveszítette a háborút, mert Rómát szövetségesei kimeríthetetlen erőtartalékokkal látták el. Itáliában és a Földközi-tenger mellékén kiépített birodalmából akkora emberi erőforrás állt rendelkezésére, amekkorában más hatalmak nem is reménykedhettek.
A birodalom létrehozásában a keménység és a brutalitás is szerepet játszott: városok váltak a földdel egyenlővé, lakóik pedig rabszolgává. Julius Caesar a feltevések szerint egymillió gallt irtott ki és további egymilliót tett rabszolgává. Galliai hadjáratairól írt feljegyzései (Commentarii de bello Gallico) valójában egy népirtás dokumentumai. A Római Birodalom részévé vált más népek sorsa sem mindig alakult sokkal jobban. A köztársaság idején a provinciákban általánosnak számított a korrupció és az alávetettek kiszipolyozása. Ezt persze maguk a rómaiak is problémának tartották. Livius, a történetíró meg is jegyzi: egy hatalom akkor a legszilárdabb, ha alattvalói boldogok. A római elit azonban többnyire csak gyanakvóan és lenézően tekintett a provinciák lakóira, a kárpótlást és fegyelmezést szolgáló mechanizmusok pedig lagymatagok és gyakran hatástalanok voltak.
A Krisztus születése előtti században a köztársaságot polgárháborúk sorozata döntötte meg, amelyek során a hadurak (Pompeius és Caesar, majd Antonius és Augustus) minden provincia erőforrásait és emberi erejét igénybe vették. Augustus – miután i. e. 31-ben Actiumnál legyőzte Antoniust és Kleopátrát – olyan monarchikus rendszert vezetett be, amely a vágyott béke ígéretét hordozta. A köztársasági kormányzás gyászos története után nem csoda, hogy a provinciák örömmel fogadták a római császárok uralmát.
Augustus hatalomra kerülésével az embereken eluralkodott egy olyan érzés, hogy valaki odafenn szereti őket. A császárok tüntetően tetszelegtek népeik gondoskodó atyjának szerepében. Tiberius császár például a következő szavakkal tiltotta be a túlzott adóztatást: „a jó pásztornak nem az a dolga, hogy a nyájat megnyúzza, hanem hogy megnyírja”. A kizsákmányolás és a korrupció kétségtelenül folytatódott, de a késő köztársaság korának túlkapásait visszaszorították. A helytartók tisztában voltak azzal, hogy jövőjük – olykor az életük is – a császár jóakaratán múlik. Ezt a provinciák lakói is tudták, ezért mindig készek voltak követeket küldeni a császárhoz, hogy bepanaszolják az általuk nem kedvelt tisztségviselőket.
A birodalmat mégsem kizárólag a katonai rendteremtéstől való félelem tartotta össze. Sok lakója alig-alig látott római katonai egységeket, mert azok főként a határokon állomásoztak. A római hivatalnokok és tisztségviselők létszáma igen kicsi volt. Róma mindenütt a helyi városi elitre bízta, hogy saját régiójáról gondoskodjon, a békét fenntartsa, az adókat beszedje. A kötőanyag, amely a birodalmat összetartotta, a „valamit valamiért” szövevényes rendszere volt. Az alattvalók személyes hűségesküt tettek a császárnak, olyan kultusszal övezték őt, mintha élő isten lett volna, és uralkodásának sorsdöntő pillanataiban támogatásukról biztosították. A császár ezt ajándékokkal, pénzzel és kiváltságokkal honorálta a helyi közösségeknek. Az uralkodók mindenekfölött békét, jólétet és az önkormányzás jogát kínálták.
A köztársaság korának vége felé kitört polgárháborúk az egész római világra kiterjedtek. Augustus hatalomra kerülésekor először vált alapvető céllá a béke – a háború helyett. Jóllehet ő maga több területtel gyarapította a birodalmat, mint előtte bárki, mégis nyilvánvalónak tűnik, hogy a hódításoknak ekkor már véget akart vetni: a hadjáratok sokba kerültek, a további megszerezhető területek pedig nem kecsegtettek egyértelmű haszonnal.
Az Augustus utáni fontosabb hadjáratokat vezető császároknak katonai hírnevük öregbítésére volt szükségük; Claudius is ezért ment Britanniába. Az a nézet, hogy Rómának nem kell továbbterjesztenie közvetlen fennhatóságát, egy határvonal kiépítéséhez vezetett. Ennek legpompásabb darabja az Anglia északi részén húzódó Hadrianus-fal. A fal és a határ többi része nem igazi védőmű, inkább csak kerítés volt, amely a ki- és belépés ellenőrzését szolgálta.
A béke egyben gazdasági fellendülést is hozott. Az emberek kihasználhatták a biztonságosabb távolsági kereskedelem lehetőségeit. Az adók alacsonyak voltak. A birodalom lakói több árura és magasabb életszínvonalra számíthattak. Az i. sz. első két századot olyan mértékű tartós gazdasági növekedés jellemzi, amilyet csak a reneszánsz Európában láthatunk majd újra.
Végezetül, ami a legfontosabb, Róma minden szinten megosztotta alattvalóival a birodalmi lét előnyeit. V. Philipposz makedón király már az i. e. 3. század végén megjegyzést tesz Róma figyelemre méltó liberalizmusára, amellyel eltűri, hogy polgárai felszabadítsák rabszolgáikat, akik így velük egyenlő státuszba kerülnek. Az i. e. 1. században Itália egész népessége római polgárrá vált, sőt a provinciák egyes lakosait is ezzel a címmel jutalmazták.
Caracalla császár végül 212-ben a birodalom szinte minden lakójának megadta a római polgárjogot. Tacitus, a történetíró szerint Petilius Cerialis római hadvezér már a i. sz. 1. század közepén ezt mondhatta a lázongó törzseknek, a trevereknek és lingóknak: „… akárhányszor ti állotok legióink élén, ti kormányozzátok ezeket a tartományokat s másokat; semmiből nem vagytok kirekesztve, semmitől elzárva.” Igazat mondott. Róma császárai hamarosan már a provinciák elitjéből kerültek ki: Traianus és Hadrianus Hispániából, Septimius Severus pedig Észak-Afrikából.
Dicsősége csúcsán, az i. sz. 2. században a Római Birodalom olyan volt, mintha egy hihetetlen álom vált volna valóra. A földrajzi monstrum nem azért maradt fenn, mert a rómaiak egyedülálló képességekkel védték határaikat, hanem azért, mert ezek a határok sohasem kerültek hosszú és kitartó külső nyomás alá. Amikor ez mégis megtörtént, a nyugati határok felmorzsolódtak, az új jövevények azonban nem a birodalom szétverésére törekedtek, csupán részt követeltek maguknak.