A csaknem 6,5 kilométer hosszan elnyúló isztambuli városfal, amelynek egyes szakaszai az időszámításunk szerinti 5. században épültek, a világ egyik legkomplexebb erődítményének részét képezték valaha. A szakértők azonban aggodalommal figyelik, ahogy a városfejlesztési intézkedések egyre nagyobb veszélybe sodorják a falakat.
A II. Theodosius bizánci császár (i. sz. 408–450) által építtetett első erődfalak Konstantinápolyt minden oldalról körülvették a szárazföldön. Bár egy földrengés miatt megrongálódtak, a megerősített és kiegészített védművek további ezer éven át védték a birodalom fővárosát. Az 1453-as oszmán-török hódítást követően továbbra is karbantartották a falakat, bár egyes részeit lebontották, hogy a terjeszkedő városnak helyet nyerjenek. Napjainkban a város szívében húzódnak a palotákat, kerteket, temetőket és mecseteket összekötő falszakaszok.
Bár az UNESCO 1985-ben a világörökség részévé nyilvánította, a régészek attól félnek, hogy a nagyszabású ingatlanfejlesztési projektek, valamint az ellenőrizetlenül végzett felújítások, renoválások visszafordíthatatlan károkat okoznak a falrendszerben.
Buldózeres városfejlesztés
Az isztambuli Koç Egyetem régészeti és művészettörténeti tanszékének adjunktusa, Alessandra Ricci a BBC History magazinnak is beszámolt a szakmai aggodalmakról. Becslése szerint – ha csak nem történik sürgős intézkedés – az évtized végéig a megmaradt falak fele visszafordíthatatlan károkat fog elszenvedni.
„Már az UNESCO döntése után, az 1990-es években is előfordult, hogy a fal teljes szakaszait újraépítették, s ez a folyamat most is tart – hívta fel a figyelmet. – Annak ellenére, hogy valamennyi világörökségi helyszínt elvileg védőzóna vesz körül, melyen tilos az építkezés, megfigyeléseink szerint ezt nem tartják tiszteletben. Hatalmas építkezések és jelentős mértékű városrekonstrukciós programok egész történelmi negyedeket töröltek el a föld felszínéről.”
Peter Frankopan, az Oxfordi Egyetem Bizánci Kutatóintézetének igazgatója szintén osztja ezeket az aggodalmakat: „Meg kell védeni a falakat, hiszen a világon alig néhány főváros rendelkezik ilyen régi és jelentős erődítéssel, különösen, amely ennyire sokszínű kultúrát reprezentál. Mind a falakat, mind a körülöttük fekvő városrészeket a legnagyobb gondossággal kellene óvni, hogy az emberi leleményesség e mesterműveit megőrizzük az utókornak. Igen sajnálatosnak tartom, hogy egyes esetekben az éj leplét kihasználva, néhány óra leforgása alatt dózerolnak le teljes, akár másfél évezrede álló falszakaszokat. Az ilyen típusú történelmi emlékek organikus felújítása nem egyszerű feladat, és a legkülönbözőbb szakemberek, döntéshozók együttműködését igényli. Törökországban ugyanakkor jelenleg olyan szemlélet uralkodik, hogy a nagyobb városfejlesztési projekteket mindenfajta szakmai egyeztetés nélkül, a történészeket és régészeket kikerülve verik keresztül.”