Tudósai tették a Szovjetuniót szuperhatalommá. Atomfizika és űrkutatás hiányában nem bírták volna a fegyverkezési versenyt, vagyis a kommunizmust (ami Lenin szerint nem más, mint szovjethatalom, plusz az egész ország villamosítása) természettudósok tartósították. Bár a plecsnikkel elhalmozott, bélyegeken megörökített tudósok olyan celebstátuszt élveztek, amiről egy mai kutató nem is álmodhat, KGB-s ügynökökkel őrzött zárt világukba csak mostanában lehet jobban belelátni. Atomtitkok, zsidó szubkultúra és fizikusok csajozási szokásai Hargittai István új könyvében.
Sztálin használta és gyűlölte az értelmiséget, Berija lenézte őket, az ostoba Hruscsov meg legszívesebben bezáratta volna az egész akadémiát. A stratégiailag fontos területeken dolgozó tudósok számos előjogot élveztek ugyan, de ennek az volt az ára, hogy saját országuk foglyai voltak egy életen át. Arról, hogy milyen az élet egy kommunista aranykalitkában, sokat elmond Hargittai István végre magyarul is megjelent könyve, az Eltemetett dicsőség, avagy hogyan tették a szovjet tudósok szuperhatalommá a Szovjetuniót.
A tudós elit kivételezett helyzetben volt a Szovjetunióban. Kiutalt dácsák, Volgák sofőrrel, különvonatok és utazási kedvezmények jelentették a komolyabb privilégiumokat.
Az atombomba előállításában részt vevő tudósoknak még az unokáik is ingyen repülhettek egész életükben, persze csak az Aeroflot belföldi járatain. Igaz, külföldre alig jutottak: dolgozószobájuk falán többen világtérképen jelölték meg a városokat, ahová hiába kaptak meghívást, nem mehettek el. Legnagyobb dicsőség így a Szocialista Munka Hőse kitüntetés volt. A legnagyobbak háromszor is megkapták az ezért járó csillagot, amit aztán büszkén viseltek öltönyükön.
Fura szubkultúra volt az elittudósoké, derül ki az akadémikus, és hajdani moszkvai egyetemista nagyon alapos könyvéből. Sokuknak már a szülei is kutatók voltak, a fizikuszsenik típuséletrajza valahogy úgy kezdődik, hogy a jellemzően zsidó családból származó kis zseni otthon európai műveltséget kap, a családi ebédeknél matematikai rejtvényeken töri a fejét, magántanuló, majd úgy 19 éves korára el is végzi az egyetemet. Suba a subához, fizikus a kémikushoz, a szakmailag endogám házasságokból született gyerekek aztán maguk sem esnek messze a fájuktól. Kicsit rémisztő, de tényleg van olyan, akinek mind a hat fiából fizikus lett. El lehet képzelni, hogy ez a mikrovilág sajátos sziget volt a szovjet valóságban; elég nagy törés lehetett, amikor friss diplomásként a felettes szervek elküldték őket egy zárt hadiipari intézménybe.
Ennyit a vidám adomákról, a kis körök sorsa errefelé, hogy felfalják őket a nagy körök. A sztálini terror, előbb 1936-38-ban, majd a második világháború után, nem kímélte az akadémia világát sem. A biológiát teljesen kicsinálta annak nagyhatalmú cézárja, Liszenko.
A liszenkóizmus által ígért hatalmas terméshozamok nem jöttek (a korabeli vicc szerint a szovjet mezőgazdaságnak négy fő ellensége van: tavasz, nyár, ősz, tél); a világhírű növénybiológus Nyikolaj Vavilov pedig börtönben halt éhen. Más tudományágakban is tömegével tartóztattak le kutatókat, az elhatalmasodó paranoiában a szovjet rendszer mindentől félt, ami nyugatról jött:
Mivel magyarázza, hogy olyan jól ismeri a külföldi tudósok tanait? Csak nem hajlong szándékosan előttük?
– tették fel a lúdbőröztető kérdést egy kémikusnak. Természettudományos vitákban is marxista ideológusok voltak a végső döntőbírák, a táguló világegyetemről szóló elméleteket is imperialista ügyködésnek minősítették.
Elvileg a kvantummechanika és az einsteini relativitáselmélet is burzsoá áltudománynak számított, de a XX. századi fizika legnagyobb forradalmait mégsem tudták nélkülözni, főleg, hogy a nukleáris technológia is ezek belátásain alapult. Így a gyakorlatban itt eltekintettek az ideológiai tisztaságtól. Az NKVD egyébként okkal rettegett vezetője, Berija ebben pragmatikus volt: a bombát választotta az ideológia helyett.
A háborúban az egész tudományt a hadi kutatások szolgálatába állították, de ezzel a tudósok valamennyire védelmet is élveztek: nem engedték, hogy a hadsereg számára is értékes kutatókat kivigyék a frontra. Mivel szükség volt a tudásukra, még az ideológiailag elhajlókat is hagyták dolgozni. Egy későbbi Nobel-díjas, Landau egy röpiratban magát Sztálint fasisztázta le, mégis megúszta egy évvel, mert kellett a tudása.
Ez fontos különbség volt a náci Németországhoz képest: „Ha a zsidó tudósok elbocsátása a mai német tudomány megsemmisülésével jár, akkor tudomány nélkül is megleszünk néhány évig” – idézi a könyv Hitlert. A harmadik birodalommal szembeforduló kutatók Amerikába mentek, velük lett sikeres a Manhattan-terv. És Amerikának lett atombombája, a tengelyhatalmaknak meg nem.
1945 áprilisában egy inkognitóban lévő szovjet tudóscsoport a lerombolt Németországban próbálta felderíteni a német atomprogramot. Hamar kiderült, hogy az nem jutott messzire, de az amerikaiakkal versenyt futva azért száztonnányi uránérccel és német fizikusokkal tértek haza. A nagy bumm azonban nem ez volt, hanem amikor a kommunista Klaus Fuchstól megkapták az amerikaiak szupertitkos Manhattan-tervének részletes dokumentációját.
Az első szovjet atombomba az amerikai másolata volt, bár ezt sokáig a projekten dolgozó kutatók sem tudták, azt hitték, tényleg ők találják meg mindig a legjobb utat.
A hidrogénbomba már saját fejlesztésű, legalábbis ma még ez a hivatalos orosz álláspont. A szovjet tudomány az ötvenes évekre mindenesetre berobbant, ami csakis úgy volt lehetséges, hogy kapacitásaikat egy-két kiemelt területre, főleg a nukleáris fegyverkezésre és az űrkutatásra fordították. Sztálin és utódai magabiztosságát és külpolitikai mozgásterét nagyban növelte, hogy nekik is lett bombájuk. 1956. november elsején, azon a napon, amikor bejelentették, hogy első szovjet tudósként Szemjonov kapja a Nobel-díjat (az atombomba kifejlesztésében is fontos elágazó láncreakciók felfedezéséért), Kádárt Moszkvába rendelték és eldőlt a magyar forradalom sorsa.
De miért vettek részt az ország legjobb tudósai a világpusztító fegyverek megalkotásában? Az Amerikában sokszor feltett kérdés elég naivnak hangzik szovjet viszonylatban. Persze, jól is néztek volna ki, hogy nemet mondanak a generalisszimusznak, mondhatjuk. Főleg hátulról főbe lőve. De tény, hogy amíg Amerikában a tudósok többsége az ötvenes években megkérdőjelezte a hidrogénbomba kifejlesztését, az egyébként zseniális szovjet fizikusok közül ezt egy sem tette meg.
A könyv szerint nem kis részben hazaszeretetből vettek részt a projektben, az amerikai nukleáris veszéllyel szemben maguk is támogatták a felfegyverkezést. Igaz, az oroszoknak valós félnivalója volt Amerikától. Neumann János boldogan dobott volna atombombát Moszkvára, de a megelőző csapást felsőbb szinteken is fontolgatták. A hidrogénbomba kifejlesztését a szovjet kutatók többsége utólag is helyeselte, leginkább a „MAD” miatt: ez az az elv, hogy ha egynél több hatalom rendelkezik hidrogénbombával, a kölcsönös fenyegetettség miatt végül senki nem meri ledobni.
A hidrogénbomba megalkotása persze komoly kihívás is volt. Mint az egyik híres szovjet fizikus mondta: „a tudomány a legjobb terep, hogy állami pénzből elégítsd ki a saját kíváncsiságodat”. Ha politikai célok érdekében is, a tudományban lehetett kreatívnak lenni, ami a szovjet élet más területein olyan reménytelenül távolinak tűnt. Hazaszeretet, ideológiai elkötelezettség, karrierizmus és félelem elég bonyolultan keveredhetnek a motivációk között.
Nem mondunk meglepőt: volt mitől tartani. A kitüntetésekről Berija idejében úgy tartották, hogy egyszerű képlet szerint járnak: sikeres kísérlet esetén azok lesznek a Szocialista Munka Hősei, akiket kivégeznek, ha hiba lépne a számításba. Magasan képzett mérnökök sorát hurcolták tudományos kényszermunka-táborokba, egy ilyenben dolgozott Andrej Tupoljev is. A bombaprojekt fő telephelyén, az amerikai atomprogram bázisára utalva csak „Los Arzamas”-nek becézett Arzamasz-16 szögesdróttal körülvett területén is volt egy fogolytábor, ez állandóan emlékeztette a kutatókat, mi vár rájuk, ha kudarcot vallanak. A szigorú biztonsági rendszerben a fegyverkezési program vezetője, Julij Hariton is csak azután léphetett be reggelente az irodájába, hogy megvizsgálta és saját kezűleg eltávolította az ajtóra este felrakott biztonsági pecsétet. A titkárok természetesen KGB-tisztek voltak, a nukleáris programban dolgozó sofőrök az utasoktól hallott szavakat sem mondhatták ki. Az anekdota szerint egy idő után már nem is káromkodtak.
Hihetetlen, de az atomrobbantások környezeti hatásaival a szovjetek eleinte egyáltalán nem törődtek. Amikor Kazahsztánban felrobbantották az első kísérleti hidrogénbombát, egyszerűen elfeledkeztek a radioaktív szennyezésről. Az utolsó pillanatban pörgettek át egy amerikai kézikönyvet, és döntöttek úgy, hogy mégis evakuálják a lakosságot. Igaz, ekkoriban Teller Ede sem efféle érzékenységről volt híres. Az amerikai nukleáris program héjája a radioaktív szennyezés miatti mutációkat sem érezte túl nagy árnak: „rendellenes teremtmények és mutációk nélkül nem fejlődött volna az emberi faj” — fogalmazott.
Később éppen a szovjet hidrogénbomba atyjának tekintett Szaharov aggódott leginkább a biológiai következmények miatt. Az ő élettörténete rá a bizonyíték, hogy egy idő után szembe lehetett menni akár a pártfőtitkárral is. Amikor az SZKP XXII. kongresszusára időzítve 1961-ben felrobbantották minden idők legnagyobb bombáját, elborzasztotta, hogy bár a Cár-bombának nem volt semmilyen stratégiai jelentősége, az egészségügyi kockázatok mégsem tartották vissza a vezetőket. Általában is megkérdőjelezte a nukleáris kísérletek értelmét, Nobel-békedíjasként, vidéki száműzetésében, a folyamatos zaklatások ellenére is az egyik legbefolyásosabb értelmiségi lett a peresztrojka idejére.
Talán meglepő, hogy még ebben a korszakban, ebben a világban is lehetett függetlennek maradni. Az egyik legnagyobb hatású kémikus, Kitajgorodszkij, az ötvenes-hatvanas években is extravagáns figura volt, a „szovjet típusnak” mindenben ellentéte: nagy nőző hírében álló vízisíző divatfi, tekintélyellenes heccekkel, aki kigúnyolta a bürokratákat és a párthű öreg akadémikusokat. Más kérdés, hogy mint tudjuk, az értelmiség előtt álló két út közül ez járhatatlan, így elismerések híján végül ő is a másikat választotta, az alkoholizmust.