A moszuli főmecsetben 2014. június 29-én egy fekete ruhás alak Mohamed próféta utódának, az új kalifátus fejének nyilvánította magát. Pár héttel később az észak-iraki város keresztényei (a térség egyik legősibb vallási közössége) tömegesen menekülni kezdtek, miután ultimátum elé állították őket: vallási adót fizetnek, áttérnek az iszlám hitre vagy meghalnak. Mindezek az események abba a konfliktussorozatba tagolódnak, melynek szembenálló felei az európai gyarmatosítók első világháborút követő területfelosztásának átalakításán ügyködnek. Maga a kalifátus kifejezés azonban régebbi időket idéz. Michael Wood, a Manchesteri Egyetem professzora fejti ki véleményét.
Abu Bakr al-Bagdadi iraki terrorista, az al-Kaida volt tagja, az IS(IS) szunnita szervezet vezetője újabban Mohamed örökösének vallja magát. Erőszakos módszerei azonban modernek, az újkori totalitárius diktatúrák hagyományait követik, melyek mindegyike saját politikai filozófiájának igazolása érdekében írta át a történelmet.
Ebben az esetben például nem az iszlám civilizáció vívmányaira, a történelmi államalakulatokra, a közel-keleti társadalom sokszínű szőttesére igyekeznek támaszkodni a szélsőségesek – mindezeket elvetik, sőt ha lehet, le is dózerolják. Nem a történelmi realitáshoz, hanem az utópikus mítoszokhoz fordulnak, méghozzá azokhoz a szalafista szélsőségesek által kreált mítoszokhoz, melyek az iszlám történelem egyedül hiteles értelmezését sajátítják ki maguknak. A szalafisták a jámbor ősök hitéhez való visszatérést, a Korán és a Szunna (Mohamed és társainak cselekedetei, tanításai) rendelkezéseinek szó szerinti betartását hirdetik.
De mi a helyzet a kalifátus történeti képződményével? Virágkora, az Abbászida Kalifátus moszlim birodalma idején (i. sz. 750–1250) hatalmas etnikai, kulturális és intellektuális olvasztótégelyként működött. Uralkodói adót vetettek ki és az áttérés felé terelgették a más hitűeket, ám az ókori civilizációk maradványaiból kinőve alapvetően plurális államalakulatot építettek.
A Római Birodalom bukását követően a római örökséghez csupán laza szálak kötötték a barbárok által elözönlött Nyugatot. Keleten azonban egy évszázaddal Mohamed után is jelentős hellenisztikus civilizáció maradt fenn. Még a 8. században is épültek új, oszlopsorokkal körülvett agorákkal, padlómozaikos épületekkel rendelkező városok.
A késő antik világ csomópontjaiban, így Damaszkuszban és Antiochiában a szír, arámi nyelvek és az uralkodó elit által beszélt arab mellett görögül is beszéltek. A 9. századtól kezdve az iraki és szíriai területeken a filozófia, a természettudományok, a csillagászat, a földrajz és az orvostudomány óriási fejlődésnek indult. Bár az iszlám civilizáció részének tekintjük ezeket, az Abbászidák idején a népesség igencsak összetett volt. A 10. századig Egyiptomban és Irakban is a keresztények alkottak többséget. Bagdadban moszlim, zsidó és keresztény gondolkodók közösen fordították arabra az ókori görögök tudományos örökségét – olyan páratlan együttműködés volt ez, melyhez hasonlót Kína I. Tang Taj-cung (626–649) alatt élt meg, amikor a buddhista szövegeket kínaira fordították, vagy a Mogul Birodalom a szanszkritról perzsára ültetett művek születésekor.
Amikor a korabeli iszlám tudományról beszélünk, nem a tudomány iszlamizmusát értjük ezalatt, egész egyszerűen arra gondolunk, hogy az arabul és perzsául beszélő elit által uralt hatalmas, plurális civilizációban a tudományt komoly hátszél hajtotta. És e tudomány igencsak elfogulatlannak bizonyult: minden idők egyik legkiemelkedőbb polihisztora, Abu Bakr Muhammad ibn Zakarijja r-Rázi filozófus, orvos, kémikus (854–925) már minden próféta csalfaságáról értekezett, és bírálta a Koránt, amiért az ősi mítoszokból táplálkozik s tele van ellentmondásokkal.
A mai arab világ azonban nagyon távolodott saját múltjától. Az olajkincs törpe kisebbségek kezébe kerülése mérhetetlen egyenlőtlenséghez és forrongó indulatokhoz vezetett. Az iszlám civilizáció történelmi középpontjában robbanás közeli helyzet alakult ki: az Abbászidák központi tartományai, a szír és iraki (mezopotámiai) térség káoszba fulladt, lakosságuk legnagyobb rémületére. A dzsihádisták úgy vélik, új kalifátusuk majd elsimítja az ellentéteket, és az itt élőket az egykori, eredeti iszlám állam engedelmes és elégedett népévé teszi. Természetesen ilyesmi hírből sem létezett. Mohamed korától kezdve a Közel-Keleten kizárólag plurális társadalmak követték egymást.
Miként arra számos moszlim gondolkodó rámutatott, manapság (stabil társadalmi intézmények mellett) nem bezárkózásra, inkább nyitásra lenne szükség, olyasmire, amelyet a nyugati társadalmak a 18. századtól élveztek: felvilágosodást, a kormányzat és az isteni igazságszolgáltatás kapcsolatának újraértékelését. Olaj nélkül a bezárkózás szalafista ideája sohasem tett volna szert ekkora hatalomra a földön. Ám a történelem, mint mindig, most is érzékeny és sok mindenről árulkodó tükörnek bizonyul.