Az iszlám és keresztény szekták között természetesen nem mai keletűek a vallási ellentétek – fejti ki Charles Tripp, a Londoni Egyetem politikatörténeti professzora.  Ám ezek csupán a történelem néhány meghatározott időszakában szolgáltak hatalmi játékok, véres ideológiák támaszaiként.

A 20. században Irak modern államfelfogásával – a nyugati országok többségéhez hasonlóan – a vallásos hit már nem igazán volt kompatibilis, a múlthoz tartozó babonaként tekintettek rá a politikusok. A hatalmi elit meghatározó tagjai úgy vélték, a hit meg kell maradjon magánügynek, az állam és a vallás, illetve vallási intézmények közötti kapcsolatokat lazább gyeplőre kell ereszteni.

A vallásos identitás meghaladására három politikai erő is ösztönözte Irak népét: a liberális jogállami elképzeléseket támogató szociáldemokraták, a 20. század egyes időszakaiban komoly erőt képviselő kommunista párt, valamint az 1979-től Szaddám Huszein által irányított pánarab Ba’ath párt.

Az 1990-es években Szaddám Huszein – főként a szekuláris, bár szunniták által dominált Ba’ath összeomlására és a nemzetközi szankciókra adott válaszként – „ájtatos mozgalmat” hirdetett, arra számítva, hogy spirituális üdvözülésük felé fordulva az embereket kevésbé foglalkoztatják majd nyomorúságos életkörülményeik és a politikai elnyomás.

Ez azonban előkészítette a terepet – Tripp professzor szavaival – az Irakban élő vagy száműzetésbe kényszerített vallási vállalkozóknak. A Szaddám-féle rezsim egyik hatalomgyakorlási metódusa volt az ellenállás természetes közegének számító civil társadalom nagy részének elpusztítása, így az ellenállás a föld alá szorult, a családi–közösségi kapcsolatok hálójára támaszkodva.

Az amerikai invázió nyomán hazatért a főként síita irányzatot követő száműzött elit, hogy az iraki politika meghatározó erejeként 2006-ban elérjék Núri al-Máliki miniszterelnök megválasztását. A síita és a szunnita nemzetépítés útjai kezdtek egyre inkább szétválni.

A 2006–2007 folyamán az országon végigsöprő polgárháború főként a kisebb-nagyobb közösségek, régiók, vallási irányzatok ellentétén alapult, s felerősítette a nemzeti identitásban tapasztalható kettősséget. Az etnikai tisztogatások vallási tisztogatásoknak adták át a helyüket: Bagdad több negyedében kilakoltatták vagy legyilkolták a nem megfelelő irányzatot követőket az erősebb fél fegyveresei. Az adott körzetben élők egyre inkább csak a saját közösségük önszerveződő milíciáiban bízhattak. Ám a milíciák nem az iraki állam hatóságait, hanem saját erős embereiket követték csupán, így a közrend megszilárdítására nem voltak alkalmasak.

Sokatmondó tény, hogy 2014 júniusát – az IS(IS) észak- és nyugat-iraki előrenyomulásának kezdetét – követően a Szaddám-rezsim alatt tapasztaltnál elvileg nagyobb létszámú hadsereg kezd fokozatosan szétmorzsolódni. Ez része annak az árnak, amelyet a választásokat újra megnyerő, majd nemrég lemondott al-Máliki vezette kormány fizetett a hatalomért: a hadsereget elfekvőnek használta, nyugdíjakat és pozíciókat osztogatott, és lekötelezett, ám inkompetens parancsnokokat nevezett ki.

Félő – fejezi be okfejtését Charles Tripp –, hogy a vallási tisztogatás és a menekülthullámok tartósan beágyazódnak a nemzeti emlékezetbe, és az Irak különböző területei, csoportjai, vallási és adminisztratív közösségei közötti kapcsolatokat a jövőben is megmérgezik majd.

Kurd szeparatizmus

Az iszlamista szélsőségesek, különösen az ISIS, a Sykes–Picot-egyezmény máig tartó hatásának eltörlését tűzték ki maguk elé – állapítja meg Toby Dodge professzor, a London School of Economics Közel-keleti Központjának igazgatója. – Az orosz egyetértéssel 1916-ban tető alá hozott titkos megállapodást francia és brit diplomaták kötötték az összeomló Oszmán Birodalom felosztására. A paktum akkor került napvilágra, amikor a forradalom után a szovjetek a cári külügyminisztérium iratai között megtalálták és 1917 novemberében publikálták a szövegét.

A Népszövetség által később adoptált és a határok megállapításánál részben végre is hajtott koncepciót az arab világban ma is gyakran idézik. Azon britek és franciák által szorgalmazott aljas imperialista összeesküvés szimbólumaként tekintenek rá, melynek célja a földrajzi és vallási szempontból is egységes Oszmán Birodalom szétaprózása volt, hogy minél jobban érvényesülhessen a nyugati befolyás.

Az első világháború végén a brit hadsereg elfoglalta Moszul vilájetet, amely ma az iraki Ninive tartomány része. A törökök nem ismerték el sem az okkupációt, sem a terület későbbi Irakba illesztését. Ám a Népszövetség 1925-ös különleges vizsgálata nyomán – melyet intenzív brit nyomás, ravasz diplomáciai húzások és némi asztal alatti taktikázás övezett – Moszul az új iraki brit mandátumba tagozódott, ez az oka annak, hogy ma Irakhoz, és nem Törökországhoz tartozik.

Az ehhez hasonló machinációk miatt nem elrugaszkodott az az állítás, hogy Irak nem természetes geopolitikai képződmény, hanem birodalmi játszmák eredményeként jött létre. Ugyanakkor a mai Irak határai nem azonosak a Sykes–Picot-egyezményben a francia (Szíria, Délkelet-Törökország) és a brit (a mai Irak és Jordánia) irányítás vagy befolyás alatt lévő területek között gyakorlatilag vonalzóval meghúzott egyenessel. Az Oszmán Birodalom isztambuli archívumából előkerült dokumentumok bizonyítják, hogy Irak földrajzi egysége már jóval azelőtt szerepelt az adminisztratív koncepciókban, hogy a britek és a franciák megrajzolták volna a határait.

De mi történt azóta az iraki határokkal? Az oszmán uralom végén kibontakozott pánarab nacionalizmus természetesen azonnal megkérdőjelezte azokat. Az 1920-as években, az új közel-keleti államok felállítását követően az urbánus értelmiség körében jelentős súlyt kapott az a nézet, hogy a meghúzott határok imperialista erőszak termékei, és kívánatosabb lenne egy egységes arab állam létrehozása, amely az Oszmán Birodalomhoz hasonlítana, épp csak szekuláris, nemzetállami keretek között. Tiszavirág-életű uniók ki is alakultak, így például Nasszer egyiptomi elnök idején Egyiptom és Szíria 1958 és 1961 közötti egyesülése Egyesült Arab Köztársaság néven.

A hatalmi elit azonban hamar rájött, hogy jobban profitál az európai gyarmatosítók által örökül hagyott territoriális egységek fenntartásával, mint az esetleges egyesüléssel. Az 1940-es évektől kezdve az irakiak, szíriaiak, jordániaiak túlnyomó többsége egyre inkább a Bagdad, Damaszkusz és Ammán által irányított állam polgáraiként azonosította önmagát.

Manapság az iszlamista szélsőségesek persze a kalifátus – az egész térséget magában foglaló iszlám állam – feltámasztásán fáradoznak, azt állítva, hogy a 20. századi mesterséges államalakulatok elsöprésével egy kulturális és vallási értelemben szervesebb képződmény jönne létre. Ez az elképzelés persze legalább annyira fenntarthatatlan – ha nem jobban –, mint a pánarab eszmény, ám mivel a mostani közel-keleti államokban a lakosság jó része csalódott, jelentős visszhangot kapott. (Az Iszlám Állam mondvacsinált történelmi gyökereiről lásd cikkünket itt olvashatja el.)

Ezek alapján vajon elképzelhető, hogy Irak előbb-utóbb részeire szakad? – teszi fel a kérdést Toby Dodge. – Könnyen lehet, különösen a kurdok lakta területek esetében. Nehéz vitatkozni azzal az felvetéssel, hogy a modern Törökország megalapításának a kurdok voltak a legnagyobb vesztesei. Azóta a kurdok mindent elkövetnek, hogy önálló államot hozzanak létre az észak-iraki Erbíl kurdisztáni kormányzósággal a középpontban. Igyekeznek elhatárolni magukat az egységes iraki államtól – és könnyen lehet, hogy el is érik a függetlenséget.