Ugyan az 1456-os nándorfehérvári diadal egy időre elvette a törökök kedvét attól, hogy nagyszabású támadást indítsanak a Magyar Királyság ellen, azért a fenyegetés a következő évtizedekben sem hárult el. Az ország déli megyéibe rendszeresen törtek be a határ menti török bégek csapatai, fosztogató, pusztító hadjárataiknak pedig nemcsak a zsákmányszerzés, hanem a jövőben meghódítandó ország gyengítése is célja volt.

Mátyás király a veszélyt felismerve több vállalkozásban igyekezett kiterjeszteni a déli határokat védő ütközőzónát. A változó sikerű akciók persze válaszra sarkallták a törököket is: 1479-ben a szendrői vár 1476-os, egyébként sikertelen ostromát megbosszulandó tört be egy jelentős török sereg Erdély területére.

Ugyan Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál temesi ispán, délvidéki főkapitány is készült a támadásra, a magyar erők megvárták, amíg a törökök a fosztogatásban elfáradva, zsákmánnyal felpakolva hazafelé indultak. Az ütközetre végül a Hunyad megye határában, a Maros partján fekvő Kenyérmezőnél került sor. Bár a források 60, sőt 100 ezres török seregről számolnak be, valójában Ali és Isza bégek vezetésével legfeljebb 20 ezren vették fel a harcot a Báthory és Kinizsi parancsnoksága alatt álló, hasonló létszámú magyar haddal 535 éve, 1479. október 13-án.

Kinizsi örömtánca

A csata lefolyásáról számos forrás tudósít, de ezek egymásnak és helyenként az ismert tényeknek is ellentmondanak, így nehéz kibogozni, mi is történt valójában. Egy ideig valószínűleg a törökök kerültek fölénybe, miután a vajda leesett lováról, és ez pánikot okozott a magyar seregben. Ha igaz, a helyzetet Kinizsi nehézlovasságának rohama mentette meg, a vele szemben álló Ali bég ugyanis nemes egyszerűséggel futásnak eredt, amikor meglátta a magyar vérteseket.

A győzelem így teljes lett, Isza bég – embereinek többségével együtt – elesett, nagyjából 6 ezer török maradt holtan a csatatéren, de a menekülők közül is sokakat levágtak az üldözők. A hagyomány szerint Kinizsi két karjában és fogai között is egy-egy törököt tartva járt győzelmi táncot a csatamezőn. Ha ebben joggal kételkedhetünk is, az biztos, hogy a kenyérmezei diadal valóban jelentős fegyvertény volt, és egy időre biztosította a déli végek nyugalmát, különösen, hogy hatására II. Bajazid szultán 1482-ben békét is kötött Mátyással.