Koponyákon talált sérülések, vágások jelzik azt a tényt, hogy a holttestekről gondosan eltávolították a húst azon maradványok esetében, melyek egy kétezer évvel ezelőtti összecsapásról és annak következményeiről árulkodnak Dániában. A szakértők e bizonyítékok – és az összetűzés egyéb kézzelfogható leletei – segítségével igyekeznek megfejteni, hogyan is zajlott egy korabeli háború.

Mindeddig legalább 61 harcos maradványait tárták fel a régészek azon a területen, amely egykor a Jylland (német nevén Jütland)-félszigeti Mossø-tó része lehetett. A csontokon talált sérülésekből arra a következtetésre jutottak a tudósok, hogy minden bizonnyal egyetlen nagy csata során veszthették életüket az áldozatok. A csatában lándzsákat, kardokat és bárdokat is használtak, ezek közül néhányat szintén megtaláltak a tó kiszáradt medrében.

A harcosok nagyméretű, négyszögletes fapajzsokkal is felszerelkeztek – ezek közül hármat szintén kiástak. Harcmodorukat jól jelzi, hogy a pajzs felőli, azaz a bal oldalukon viszonylag kevés sebesülést találtak. Feltűnő azonban, hogy sisakot vagy más fejvédőt nem viseltek, koponyáikon ugyanis hatalmas vágásnyomok éktelenkednek.

Számos csonton állati fogak nyomait fedezték fel a szakértők, melyek arra utalnak, hogy a csata után hetekig nem gondoskodtak az elszállításukról, illetve eltemetésükről. A csontvázakon talált jelek alapján az is kiderült, hogy a húst a halál beállta után eltávolították azokról.

Húsevő istenek

Fény derült arra is, hogy a győztesek rituális módszerekkel gondoskodtak a legyőzött sereg teljes megsemmisítéséről, és hogy a vaskori északi hiedelem szerint az istenek igencsak mohón vetették magukat az emberi maradványokra. Ide sorolható az a megfigyelés, hogy a koponyák legalább felét részben összezúzták, méghozzá óriási fabuzogányok segítségével – ezek közül minimum hármat a rászáradt vérrel, szövetekkel a tóba hajítottak, és a régészek megtalálták. A vaskori hiedelemvilágban a koponyának kitüntetett szerepet tulajdonítottak az emberi életerőben, összezúzásával végleg eltávolították a harcost az élők sorából.

A medencecsontokkal szintén körültekintően jártak el a győztesek. A rendelkezésre álló leletek alapján ezeket is eltávolították a csontvázakból, és kisebb fakarókra tűzték.

Valamennyi emberi maradványt egy azóta már eltűnt keskeny földszorosra cipelték a tó közepére, egyfajta áldozati szertartás részeként. Régóta tudjuk, hogy az őskorban és az ókorban a szaporodásban kitüntetett szerepet játszó állati medencecsontokat is áldoztak az isteneknek, ám emberek esetében ez az első eset, hogy erre bizonyítékot találtak a tudósok.

A csontokon kívül több ezer más leletet is felszínre húztak a tó fenekéről, köztük az i. e. 8. és az i. sz. 10. század között a tóban és a mellette lévő völgy földrétegeiben eltemetett edényeket és fegyvereket, melyeket szintén áldozati felajánlásként helyeztek el. A tárgyak hatalmas mennyisége arról tanúskodik, hogy a környék az egyik legfontosabb vallási-rituális helyszínnek számított az adott időszakban.

Mint más fontos folyó- és állóvizeket, a tó vizét elvezető folyót a kelta-germán mitológia egy jelentős istensége egyik megtestesülési formájának tartották. Egyértelmű bizonyítékok ugyan még nincsenek a kezünkben, valószínűleg azonban a germán Nerthus termékenység istennőről van szó, aki Észak-Európában igencsak kiterjedt kultusznak örvendett.

Az ásatást vezető Mads Holst, az Aarhusi Egyetem professzora a kutatással kapcsolatban így nyilatkozott a BBC History magazinnak: „Az emberi maradványok különösen fontos felfedezést jelentenek, hozzájárulnak ugyanis ahhoz, hogy megértsük, az ’isteni’ attribútumokkal felruházott tavakat, folyókat miként használták a csatákhoz kötődő áldozati szertartásokban nem csupán itt, de egész Európában.”