Bármilyen képtelennek is tűnik ma már, a britek és az amerikaiak komolyan fontolgatták a hatalmas jégmonstrumok bevetését a második világháborúban. Még egy új anyagot is kikísérleteztek, és a prototípust is vízre bocsátották. De mi lett a sorsa végül az eszement ötletnek?
A második világháború idején, az atlanti csatában jó ideig komoly gondot okozott a szövetségeseknek, hogy megfelelő hatótávolságú repülőgépek, illetve elegendő számú repülőgép-hordozó hiányában tengeralattjáró-vadász repülőik az Atlanti-óceán hatalmas területei felett nem tudtak védelmet biztosítani konvojaiknak. Ráadásul szűkös volt mind a hajógyártási kapacitás, mind a felhasználható acél mennyisége is.
A probléma megoldására számos ötlet született, ezek közül a legelképesztőbb Geoffrey Pyke újságíró és feltaláló nevéhez fűződött, aki a háború idején a brit főparancsnokság egyik szervezeténél dolgozott. Egyik feladata az volt, hogy terveket dolgozzon ki egy a brit haditengerészet és a hadsereg közös akciójaként indított, Norvégia területén végrehajtott elterelő hadműveletre. Ekkor jutott eszébe az a gondolat, hogy jéghegyekből kialakított repülőgép-hordozókkal lehetne biztosítani a szárazföldön harcoló csapatok támogatását és utánpótlását.
Olcsóságuk mellett Pyke szerint a jégből épített hajók hatalmas méreteik miatt bombákkal és torpedókkal gyakorlatilag elsüllyeszthetetlenek lettek volna, az esetleges sérüléseket ugyanis ki lehetett volna javítani egyszerűen úgy, hogy vizet öntenek azokra. A tervet Pyke a bibliai Habakuk prófétáról nevezte el, az annak I. könyvében szereplő egyik mondat miatt (Károli Gáspár fordításában: „Nézzetek szét a népek között, vizsgálódjatok és csodálkozással csodálkozzatok, mert oly dolgot cselekszem a ti napjaitokban, mit el sem hinnétek, ha beszélnék!”). Igaz, valaki valahol elgépelte a nevet, így Habbakuk lett a terv fedőneve.
Az ötlet Pyke feletteseinek fantáziáját is beindította, 1942 decemberében Churchill is zöld utat adott a megvalósításnak. Hamar kiderült persze, hogy a dolog nem olyan egyszerű. A jéghegyek túlságosan instabilak lettek volna, ráadásul a jéghajó folyamatos hűtést is igényel, miközben a mozgatásához és kormányzásához szükséges motorok rengeteg hőt termelnek.
Miután a sima jég ötlete megvalósíthatatlannak látszott, Pyke egy róla elnevezett anyaggal, a pykrittel kezdett kísérletezni. A pykrit fapép és víz megfagyasztott keveréke, amely kevésbé törékeny, jobban formázható és a hőmérsékletét jobban tartja, mint a jég. Ugyan a tervek egy több mint 600 méter hosszú, 1,8 millió tonnás hajó megépítéséről szóltak, az első és egyetlen prototípus csupán 18 méter hosszú és ezer tonna súlyú volt. A kanadai Patricia-tavon megépített modell ugyan elkészült, de újabb és újabb problémák merültek fel a további tervezés során, mint például az, hogyan rögzítenének és mozgatnának egy több mint 30 méter hosszú kormánylapátot a hajón, illetve, hogy a pykrit pusztán a saját súlyától is eldeformálódott egy idő után.
Magát Pyke-ot az amerikaiakkal egy másik ügyben támadt nézeteltérései miatt már 1943 elején eltávolították a Habbakuk-tervből, de az ötletet végül teljesen csak a háború végén vetették el, igaz, az első tesztek kudarcai után nem történt e téren újabb előrelépés. Az atlanti csatában végül a nagy hatótávolságú repülők megjelenése, az új kísérő-anyahajók bevetése, illetve az oldotta meg a szövetségesek gondjait, hogy Portugália engedélyezte az Azori-szigeteken egy támaszpont létesítését.