A brit kormányfő, David Cameron a skót függetlenségi népszavazás nyomán szélesebb döntési jogköröket ígért Skóciának, és kinyilvánította, hogy „Anglia milliónyi hangjának” szintén nagyobb súlya lesz. Chris Bowlby, a BBC munkatársának kérdéseire válaszolva két történész fejti ki a véleményét arról, hogy a jelenlegi válság előrevetítheti-e az Egyesült Királyság felbomlását, vagy legalábbis jelentős átalakulását.
Ugyan Skócia idén szeptemberben nemmel szavazott a függetlenségre, mind több szó esik a döntési jogkörök kiszélesítéséről, nagyobb helyi hatalomról és ezzel együtt Anglia decentralizációjáról is. Felmerül azonban a kérdés: vajon Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága, valamint a korábbi, London-központú egységállamok a múltban miként dolgozták fel tagországaik különbözőségét? Egyáltalán: következetes volt-e valaha a parlamentáris monarchiához való hozzáállásuk? – fogalmazza meg kétségeit Colin Kidd, a St. Andrews-i Egyetem történészprofesszora.
Anglia és Skócia egyesülésével 1707-ben új brit állam született. Ezt a tényt azonban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Hallgatólagosan feltételezzük, hogy a brit állam az angol jogutódja, csupán új skót tagokkal egészült ki a parlamentje. Úgy tűnik, mintha az új állam létrejöttét a történészek, politikusok vagy jogászok többsége nem akarná tudomásul venni.
Az egységállam kialakulását gyakran betagozódásként írják le, mintha Skócia úgymond beleolvadt volna Angliába. Ez az állítás nagyjából igaz a skót parlamentre – legalábbis gyakorlatban, ha elméletben nem is –, ugyanakkor a különálló országok meghatározó intézményei, például az eltérő skót jogrend és a skót presbiteriánus egyházszervezet megmaradtak. Az egyesülésről szóló törvénycikkelyek még a külön skót koronázási ékszereket is felsorolják.
Az Angliával 1542-ben egyesült Wales azonban más lapra tartozik, a skóthoz hasonló önálló királyságként ugyanis sosem állt fenn. Ráadásul nincsenek körülhatárolható politikai tradíciói, illetve (a legutóbbi időkig) intézményrendszere sem. Skóciának, Walesnek és Észak-Írországnak – mely utóbbi 1927 óta szerepel hivatalosan az egységállam nevében – tehát egészen eltérő a kapcsolata a négy országból álló közösség központjával, Angliával.
Nemrég újból felmerült, hogy az Egyesült Királyságnak az államszövetségi rendszerre jobban emlékeztető alapokra kellene építkeznie. A brit politikai filozófia azonban mindig is idegenkedett a föderalizmustól – kivéve egy bizonyos korszakot: az 1880-as évektől nagyjából az első világháborúig nem csupán magasra hágott az izgalom az ír függetlenedés kérdésében, de az is sokakat töltött el aggodalommal, hogy Nagy-Britannia úgymond egy inkoherens államhalmazból álló birodalmat birtokol. A zűrzavaron való felülemelkedés érdekében jó ötletnek látszott a birodalmon belüli államszövetségi rendszer, a Brit-szigeteken pedig a decentralizáció és autonómia, a home rule bevezetése.
Komoly vita folyt – és nem csupán a liberálisok, de a konzervatív politikai felfogást vallók berkein belül is – arról, miként kellene a brit társnemzeteket kezelni. Volt, aki azt is felvetette, hogy a birodalmat a Nagy(obb)-Britannia Egyesült Államaivá kellene átformálni.
A föderalizmus politikai szitokszóként való használata, ahogy ezt a mai brit politikusok sokszor alkalmazzák, tehát messze nem igaz a 19. és 20. század fordulójára. Az első világháború által felkorbácsolt brit patriotizmus azonban felfüggesztette a decentralizációról és autonómiáról folytatott vitákat – kivéve természetesen Írország esetét. A Princetoni Egyetem történészprofesszora, Linda Colley a Nagy-Britannia összetartó erejét és esetleges széthullását történeti szempontból tárgyaló legutóbbi könyvében (Acts of Union and Disunion, Profile Books, 2014) nem meglepő módon arra a következtetésre jutott, hogy háborús időkben Nagy-Britannia mindig is jobban hajlott az egységre, ám a hatalom decentralizálásáról szóló disputák törvényszerűen újrakezdődtek a hosszabb békeidőkkel.
Az sem könnyíti meg éppen a problémát – fejti ki Colin Kidd, Skócia legrégebbi egyetemének tanára –, hogy Anglia adja az Egyesült Királyság összlakosságának 85 százalékát. Az államszövetségi rendszer ilyen helyzetben meglehetősen kiegyensúlyozatlan lenne. Logikus megoldásként kínálkozik, ha valamilyen módon maga Anglia is föderatív átalakuláson menne keresztül, azonban jelenleg úgy tűnik, erre nincs igény még azokban a régiókban sem, amelyek a legönállóbb és legjobban elkülöníthető identitással rendelkeznek.
A másik alternatíva, ha a Lordok Házának a 20. század eleje óta ötletszerűen alakuló reformjában végre sikerülne előrelépni. A parlament második kamarája a régiók és az önálló, decentralizált országrészek szenátusává léphetne elő.
Írországban árgus szemekkel figyelték a skót referendumot megelőző szócsatákat – nyilatkozta a BBC Historynak Conor Mulvagh, a Dublini Egyetem tanára. – Amikor azt mérlegelték, mi történne, ha Skócia mégis elszakadna, az írek a független Írország 1921-es megszületésével vontak párhuzamot. Most, a skót elszakadásra vonatkozó „nemek” szoros győzelmével az autonómiához, önkormányzathoz hasonló kifejezések, amelyek csak úgy röpködtek Skócia és az Egyesült Királyság jövőbeni viszonya kapcsán, ismét felelevenítették az angolok és írek hasonló témájú vitáit.
De vajon a Skóciának most megígért teljes költségvetési autonómiát (devo max) joggal hasonlíthatjuk a 19. század végének, 20. század elejének autonómiatörekvéseihez? Bizonyos értelemben igen. A Brit-szigeteken és másutt meghonosítandó, a helyi törvényhozásokhoz delegált önrendelkezésre épülő decentralizáció gondolata rendkívül korszerű volt a maga idején.
Más szemszögből azonban a száz évvel ezelőtti Írország és a mai Skócia összehasonlítása már nem állja meg a helyét. Írország már 1999-ben jelentős önrendelkezéshez jutott, így most is számos olyan jogosítvánnyal rendelkezik, amelyért az írek 1912–1914-ben még javában harcoltak. Erősebb lenne a párhuzam, ha az 1921-es ír helyzettel vetnénk össze Skócia mai állapotát, azzal az évvel, amikor az Ír Szabadállam és Észak-Írország különválását kimondó Angol–Ír Egyezményt tető alá hozták.
A 20. század fordulójának brit politikusai többek között azzal a problémával szembesültek, hogy a parlament alsóházában helyet foglaló ír képviselők beleszólhassanak-e a skót, angol és walesi ügyekbe, ha amúgy rendelkeznek saját parlamenttel? Bizonyos tekintetben úgy tűnik, mintha a történelem önmagát ismételné: ugyan milyen joguk lenne a brit parlament skót képviselőinek ahhoz, hogy tisztán angol belügyekben is voksoljanak?
A 20. század elején a vita módszere megváltozott a nacionalista és unionista csoportok erőszakos fellépésével. Mindkét irányzat ideiglenes kormányokat, félkatonai egységeket állított fel – nyilvánvalóan teljesen más utat választva, mint napjainkban a skótok.
Az első világháborút követően Írországnak csupán egy részét érintette a kormányzati decentralizáció, mégpedig Észak-Írországot. Ez a történelem furcsa iróniája: éppen azok jutottak nagyobb önrendelkezéshez, akik 1914-ig a legharciasabban ellenezték azt. Bár az 1920-ban elfogadott, Írország kormányzatáról szóló törvény két képviselőház felállításáról rendelkezett, egyről északon, egyről pedig délen, az Ír-sziget déli részén ekkor már komolyabb terveket dédelgettek.
Ám az új Ír Szabadállam első éveiben is érdekes párhuzamokra lelünk a mai skót függetlenségi vitához viszonyítva. Vegyük például a fizetőeszköz, az angol font megtartásának vagy elvetésének kérdését. 1911-ben a brit kormány vizsgálatot indított az ír költségvetéssel kapcsolatban, mivel a nyugdíjkifizetések és más jóléti juttatások felfutása miatt komoly deficit halmozódott fel. Ez később óvatosabb pénzügypolitikához vezetett. 1922-ben több mint öt évébe telt az íreknek, hogy megalapozzák saját fizetőeszközüket, amelyet azonban továbbra is az angol fonthoz kötöttek, és csupán az 1970-es években hagyták ott a sterling-pénzövezetet.
Miként a Skóciába telepített brit nukleáris tengeralattjáró-bázis által felszínre hozott érzékeny kérdések esetében, a honvédelem az Angol–Ír Egyezmény megkötése előtt is központi problémának számított. Az egyezmény kidolgozásában részt vevők – köztük David Lloyd George miniszterelnök és Winston Churchill gyarmatügyi miniszter – az első világháborút lezáró Párizs környéki békék még friss tapasztalatával felvértezve stratégiai megfontolásokat is számításba vettek. Ragaszkodtak ahhoz, hogy Nagy-Britannia továbbra is használhassa az Írországban lévő négy hadikikötőt. S amennyiben a skótok a függetlenségre szavaznak – szögezi le Conor Mulvagh –, a faslane-i nukleáris bázis jövője a Londonnal folytatott tárgyalások egyik kulcskérdésévé vált volna.