Bár 25 év után is mérges viták szólnak arról, hogy mi történt 1989 decemberében Romániában, forradalom avagy puccs söpörte el Ceaușescu hatalmát, a demokrácia győzött vagy a kommunista párt másodvonala, a későbbi csömörök és összeesküvés-elméletek ellenére bizsergető azokra a katartikus napokra emlékezni, amelyek sokak fő rendszerváltás-élményét jelentették Bukaresttől Budapestig. És az egész Temesváron kezdődött, magyarokkal – erre emlékszünk egy Fortepanos összeállítással, Urbán Tamás '89-es fotóival.
Hogy mi hol kezdődött, és hol kapott gellert, önmagában is politikai kérdés, aminek megítélését a forradalom napjaiban elterjesztett legendák és a rendszerváltás utáni egész időszak megítélése befolyásolja. A 25. évfordulóhoz közeledve a magyar megemlékezések az akkori december 15-ei temesvári eseményeket jelölik meg kezdőpontnak, a Tőkés László védelmében kialakuló spontán demonstrációt, mely aztán néhány nap alatt országos méretű tüntetéshullámmá és fegyveres harccá erősödött. Az is elhangzik, hogy a hivatalos román emlékezetben kissé megfakult a temesvári kezdet; és ezt mi hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy ezzel a magyarok történelmi érdemeit nem ismerik el eléggé.
Romániai magyar szempontból Tőkés politikai alapú kilakoltatása, pontosabban az ez elleni tiltakozás volt az egész forradalom legkiemelkedőbb eseménye. A falurombolás és a magyarok ellen hergelő politika ellen folyamatosan tiltakozó temesvári lelkész viszonylag ismeretlen emberből az egyik külföldön is kiemelt figyelemmel kísért ellenzéki figura lett a megelőző hónapokban.
Tőkés nem ijedt meg sem az állami szervek, sem saját egyházának kollaboráns püspökétől, rendszeresen szólalt fel politikai ügyekben, a Panorámában leadott interjúi után Magyarországon és a magyar tévéből tájékozódó határközeli román részeken is közismert lett.
Nem indokolatlan hát, de attól még nem mindenkinek tetszik, hogy a temesvári megemlékezések főszereplője az elmúlt években Tőkés László lett. „A legláthatóbb jelei a 20. évfordulónak a Tőkés László által kapott díjak sorozata” — mondta méltatólag a politikai szövetséges Toró T. Tibor 2009-ben, de a megfogalmazás alapján azért nem meglepő, hogy mások szerint az ex-püspök EP-képviselő politikai karrierjéhez jól jön a temesvári forradalom emlékének ápolása. '89-es szerepét persze minden romániai politikus személyes szimbolikus tőkéjeként igyekszik kamatoztatni, ahogy az akkori ügyködés tisztaságának megkérdőjelezése is a dehonesztálás szokásos eszköze.
Utólag Tőkés akkori szerepét is többen kétségbe vonták, de ezek a kritikák inkább későbbi politikai szerepvállalásnak szólnak. A ma hozzáférhető akták szerint a szekusok tényleg mindent megtettek a lelkész ellehetetlenítéséért, talán életét is csak a nemzetközi botránytól tartva kímélték meg. Egy közeli ismerősét mindenesetre '89 szeptemberében halva találták egy Temesvár melletti erdőben, a gyanús haláleset miatt Ujvárossy Ernőt szokás a román forradalom első áldozataként is emlegetni.
Tőkést „csak” folyamatosan zaklatták, lakásában megtámadták, és az államhatalommal és a Securitatéval együttműködő egyházi vezetés asszisztálásával el akarták mozdítani Temesvárról. A december 15-re időzített kilakoltatás elleni tiltakozás nem kifejezetten politikai célú demonstrációnak indult, a parókia körül eleinte inkább csak az idősebb hívek gyűltek össze.
Az élőláncban a magyarokon kívül a baptista gyülekezet velük szolidáris román tagjai is benne voltak, a következő két nap pedig meghozta az áttörést: a városban elterjedő tüntetések már nem elsősorban Tőkésről szóltak, általános rendszerellenes követelések hangzottak el, ami a bánáti nagyváros egészére kiterjedő zendülésbe ment át.
Néhány héttel korábban Brassóban már volt egy hasonló demonstráció, azt azonban a rezsim kíméletlenül szétverte. Temesváron viszont meglepő módon lényegében eltűrték, legalábbis eleinte nem avatkoztak be a szokásos kíméletlenséggel, pedig 16-án a békés élőláncot még könnyedén megsemmisíthették volna.
A vonatkozó konspirációs teóriák ezt azzal magyarázzák, hogy a forradalom valójában felülről irányított volt, azt a Ceauşescutól szabadulni akaró pártellenzék készítette elő, belföldi és/vagy külföldi titkosszolgálati háttértámogatással. E verzió mellett a futóbolondok mellett a nemzetközileg jegyzett történészek közül is kiállnak néhányan.
Mások, például a magyar és a román történettudományban is otthon lévő Stefano Bottoni azonban amellett érvel, hogy Románia nem volt annyira fontos a nemzetközi politikában, hogy megérje a kockázatot egy ilyen Ceauşescu hatalma ellen irányuló beavatkozás, mégha ekkor már anakronisztikussá is vált a Kárpátok korábban Amerikában is jól futtatott Géniusza. A félig olasz származású kutató szerint egyszerűen arról volt szó, hogy a kifulladt, realitásérzékét vesztett román rendszer ekkor már önveszélyesen béna volt, nem látta át az őt fenyegető veszély nagyságát.
December 17-től Temesváron elvileg a hadsereg vette át az irányítást, bevezették a rendkívüli állapotot, de a villamosmegállítások után ekkor már rendes zavargások voltak a városban. Nem csak az eseményekről nagyrészt csak rémhírekhez jutó külföld nem tudta, hogy pontosan mi történik Temesváron, ezt a városban sem igazán lehetett átlátni. Az információs zavart tudatosan is gerjesztette a Securitate: a szekusok elvegyültek a hadsereg egységei között, máskor meg éppenhogy civilruhásan lövöldöztek, miközben a különböző oldalak azzal vádolták a másikat, hogy külföldi terroristák segítik őket.
A 300 ezres városban hamarosan már 100 ezren voltak az utcákon. A hadsereg egyre bizonytalanabb volt abban, hogy melyik oldalon is kellene állnia, miközben a hatalom Zsil-völgyi bányászokat rendelt föl azon a címen, hogy meg kell védeni a szocialista Romániát az irredenta magyaroktól és lumpen felforgatóktól - ők azonban sok katonai egységhez hasonlóan inkább a tüntetőkkel barátkoztak.
Ezekben a teljesen zavaros napokban érkezett a városba Pestről egy lestrapált Daciával Urbán Tamás. Az ismert sajtófotós éppen a német Sternnek dolgozott, amíg azonban a határ le volt zárva, nyugati újságírókkal együtt az Intercontinentalban volt kénytelen várni, hogy elindulhasson. Ez végül 22-én lett lehetséges, ő is az elsők között léphette át a határt. Temesváron teljes káosz fogadta, ismeretlenek ismeretlen célokra lövöldöztek a lekülönbözőbb irányokba:
Rövid géppisztolysorozatok jelezték, merre kell menni. Az utcák tele voltak emberekkel, néha valamerről futva megindult egy-egy csoport, aztán a következő sarkon befordulva megálltak. Mindenki hadonászva magyarázta, szerinte merre vannak a szekusok
— írta egy visszaemlékezésében.
Urbán két napig volt a városban, folyamatosan rohangált a tüntetések középpontja, az elfoglalt intézmények, a kórházak és az alkalmi exhumálások között. December 24-én indult vissza Budapestre, hogy megjelenhessenek a képei a nemzetközi sajtóban – most ezek közül mutatunk be néhányat a Fortepan jóvoltából a galériában.
Ugyanezen a napon néhány száz kilométerrel arrébb letartóztatták a menekülő Ceauşescu-házaspárt, akiket másnap reggel, a rögtönítélő bíróság halálos ítélete után kivégeztek. De ez már a temesvári kezdetű történet legalább ennyire bonyolult és az emlékezésekben is többféleképpen megőrzött folytatása.