Spencer Jones hadtörténész, a Wolverhamptoni Egyetem tanára szerint a britek a Dél-Afrikában dúló második búr háború tapasztalatait hasznosították a világháborúban. De már 1914-ben nagyon sok képzett, tapasztalt tiszt esett el, így 1915-től a katonai vezetés számára gyakorlatilag újrakezdődött a világháború.
Az 1899-től 1902-ig vívott második búr háború óriási jelentőséggel bírt a Brit Birodalom számára. A fél világot uraló britek ugyan végül nagy nehezen megtörték a nagyjából 100 ezer dél-afrikai búr telepes ellenállását, azonban véres és hosszan elhúzódó háborút kellett vívniuk. A konfliktusról szinte naponta számoltak be az újságok, méghozzá az újdonság erejével ható fényképekkel is közelebb hozva olvasóikat a világ másik felén zajló eseményekhez.
A háború a brit gyarmati adminisztráció mellett különösen fájdalmas tapasztalatot jelentett a brit hadsereg számára is. A kudarcsorozat hatására a brit haderőnél komoly reformokat vezettek be 1902 és 1914 között a taktikai felkészítés, a kiképzés és a felszerelés területén is. Ennek következményeként az első világháború kitörésekor a harcoló felek közül a brit hadsereg kötelékében kapták a katonák a legjobb kiképzést.
Természetesen sokat számított a legjobb kiképzéssel is pótolhatatlan harctéri tapasztalat, amelyre a brit tisztek a búr háború folyamán tettek szert. Az 1914-ben Franciaországban és Belgiumban bevetett Brit Expedíciós Hadtest összes főtisztje és a 157 zászlóaljparancsnok közül 138-an harcoltak valamilyen háborúban – legtöbbjük éppen Dél-Afrikában esett át a tűzkeresztségen. A gyarmati hadviselés során a brit tisztek sokat tanultak a vezetői képességekről, a harci szellem fenntartásáról, az utánpótlás megszervezéséről vagy éppen a kezdeményezés fontosságáról. Persze a Nagy Háború nyugati frontján folyó harcok léptéke és hevessége messze túlszárnyalt minden korábbi tapasztalatot, de a korábbi háborús leckéknek itt is jó hasznát vették a parancsnokok.
Ez a kezdeti előny azonban gyorsan szertefoszlott. A brit tiszti hagyományokhoz hozzátartozott az, hogy rangtól függetlenül vállalni illett a közkatonákra leselkedő veszélyeket. Ez a nemes, de nem feltétlenül megfontolt hozzáállás is szerepet játszott abban, hogy a háború első hónapjaiban a tapasztalt tisztek tömegesen vesztek oda, miközben az állóháború borzalmas veszteségei természetesen megtizedelték a korábban oly gondosan kiképzett legénységi állományt is.
A háború első évének végére az eredetileg bevetett 250 ezer brit katonából 89 ezren estek el vagy sebesültek meg súlyosan, a zászlóaljparancsnokoknak pedig az 58 százaléka dőlt ki a sorból. Ezek a veszteségek azt jelentették, hogy 1915-től kezdve a brit hadseregnek újra végig kellett járnia a hosszú és fájdalmas tanulási folyamatot.