Az első világháborúban rettenetes, kíméletlen harc folyt földön, vízen – de nem a levegőben. A még gyerekcipőben járó harci repülés úttörői között általában bajtársiasság és kölcsönös tisztelet uralkodott, attól függetlenül, hogy egymás ellen harcoltak. A korai légipárbajok bizonyos szempontból inkább hasonlítottak a középkori lovagi tornák összecsapásaira, mint mondjuk az angliai légicsata kíméletlen harcára. Számos olyan esetet jegyeztek fel a különböző frontokon, amikor egy-egy pilóta futni hagyta ellenfelét, ha annak fegyvere vagy repülőgépe meghibásodott, így a küzdelem már nem lett volna fair. Ebben persze nagy szerepe volt annak is, hogy a repülőket szinte csak felderítésre használták ekkoriban, a bombázás technológiája még kezdetleges volt, így nem kellett attól tartani, hogy a megkímélt ellenfél másnap romba dönt egy várost.
Persze így is volt sok pilóta, aki nem tért vissza a bevetésekről, ráadásul az ellenséges gépek mellett műszaki hibák is követeltek áldozatokat. Ezért merülhetett fel, hogy ejtőernyővel szereljék fel a pilótákat, akik így szükség esetén el tudnák hagyni a sérült gépet. A technológiai akadályok mellett a bevezetést egy ideig az is késleltette, hogy minden országban akadtak olyan magas rangú tisztek, akik szerint így a pilóták idő előtt kiugranának a gépből és nem harcolnának elég bátran.
A rendkívül meggyőző érvelés ellenére végül megindult a munka, és elsőként a német hadseregben, 1917-ben elkezdték felszerelni az erre a célra kifejlesztett tubusos ejtőernyőket. Ez a szerkezet úgy nézett ki, hogy maga az ernyő egy a repülőgép oldalán található tokban helyezkedett el, innen vezettek zsinórjai a pilótához. Baj esetén a pilóta kivetette magát a nyitott gép oldalán, magával rántva az ernyőt, ami jó esetben kinyílt és épségben a földre szállította a bajba került harcost. A megoldás egyik hátulütője az volt, hogy értelemszerűen csak az ejtőernyő oldalán volt szabad kiugrani a gépből.
Mindenesetre a németek átadták osztrák–magyar szövetségeseiknek a technológiát, azonban senki nem jelentkezett, hogy próbaugrást hajtson végre. Ekkor lépett a színre Boksay Antal, aki gyermekkorában, a Rákosmezőn szeretett bele a repülésbe, így besorozása után rögtön a repülősökhöz jelentkezett. A nagy nap 1918. március 23-án következett be. Az osztrák Karl Hofecker pilótával startolt Boksay, és amikor 2000 méter magasra értek, a fiatal repülőtiszt behunyt szemmel kivetette magát a gépből. „Vagy száz métert zuhantam, amikor kirántódott az ernyő, majd pár pillanat múlva ki is nyílt. Hatalmas ívben himbálózva, mint egy óriás inga, ereszkedtem lefelé. A szívem kalapált, mert a szél egy szőlővidék fölé sodort, és ha odaesem, elég nagy sebességgel, a karók felnyársalnak. Egy újabb szélroham azonban visszalengetett a repülőtér fölé, ott majdnem odacsapott a hangár falához, de megtörtént a csoda: egy kis bokarándulással szerencsésen földet értem. A hatás, a siker felejthetetlen vol” – emlékezett vissza tettére.
Boksayról egy másik történetet is olvashatunk, amely szintén könyvéből (A legendás vasmadár) származik. Eszerint egy alkalommal látta, hogy az ellenséges angol repülő gépfegyvere meghibásodott, ezért felemelt kézzel jelezte a másik pilótának, hogy útjára engedi. Másnap a repülőtér fölé érkezett egy angol gép, és ledobott egy dobozt, abban egy levelet: „Köszönet a lovagiasságért a vágtató huszár jelű magyar gép pilótáinak, Macmillan.” A legenda szerint ez a Macmillan azonos az 1957 és 1963 között kormányzó konzervatív angol miniszterelnökkel. Azonban a történet minden szépsége ellenére ebben a formában biztosan nem igaz, Macmillan valóban szolgált a háborúban, de a nyugati fronton, a gránátosoknál, ahol ráadásul 1916-ban olyan súlyosan megsebesült, hogy két évig kórházban feküdt.
Boksay azonban közvetve valóban megmentett valakit: Hefty Frigyes magyar ászpilótát (ezt a minősítést öt igazolt légigyőzelem után kaphatta meg egy pilóta), aki egy bevetésen kiugrott kigyulladt gépéből, és a Boksay bátorságának köszönhetően már felszerelt ejtőernyővel vitorlázott le a földre.